Kopjafa utca 5. - Jessyca Camilo

- Értem… *S talán a jó isten a megmondhatója, hogy mért hagytam ennyiben a dolgot. De már nem is voltam olyan kíváncsi. Nem tudtam eldönteni, hogy most sajnáljam azt a szerencsétlen lányt vagy hálálkodjak miatta. De nem is akartam ezen morfondírozni inkább csak folytatni és elterelni innen a beszélgetést. Kicsit sem tetszett Frank szomorkás hangja, pláne így, hogy még normálisan vigasztalni sem tudnám csak a saját magam kárára. Annak meg semmi értelme nem lett volna. Így már rá sem kérdeztem a vámpírrá válása utáni időszakra, és ha csak nem sikerül megint gondolkodás nélkül beszélnem, tuti, hogy később sem fogom megkérdezni. Pedig annyira érdekelt és annyira kézen fekvő lett volna. Magamban vívtam a hadat az idi0ta tudatommal, miközben figyeltem a másik kérdésemre adott válaszát.*
- Nem pró… *kérdeztem volna, hogy nem-e próbálta visszatartani vagy nem-e ment utána mikor megéreztem a borzongását. Kezem a lábán pihent és aprókat cirógattam a nadrágján, úgy, hogy ne mozduljak nagyon és akkor is csak a kézfejem.*
- Baj van Frank? Abbahagyjam? * Kérdeztem gyengéden és óvatosan. Persze nem a simogatásra értettem, hanem a kérdés özönömre. De ha csak nem gondolatolvasó, akkor nem tudhatja. Bár elég beszédes volt, hogy a borzongása után kezdtem el simogatni…*

- Nem tudom... - vágtam rá szinte gondolkodás nélkül a választ és ránéztem. Aztán felocsúdtam, hogy ez nem volt olyan válasz amivel túl sokat kezdhetett volna.
- Csak az emlékek... Igazából a mesteremmel való utolsó viták eléggé durvák voltak. Mintha kissé kezdte volna elveszteni az eszét. Nem bántott soha igazán... nos úgy mint én tegnap este téged, úgy biztos nem, de nem volt kellemes sem a szavait, sem a fenyegetőzéseit hallgatni ahogy végig törte velem a szoba bútorait... - sóhajtottam.
Lenéztem rá ismét, és óvatosan megfogtam az állát. Párszor végig simítottam rajta a hüvely ujjammal, és a szemébe néztem. Nem tudtam mit mondjak. Nem akartam meg tiltani neki azt sem hogy kérdezzen, sem pedig nem voltam olyan vidám hogy kijelentsem továbbra is kérdezzen bármit.

*Az első válaszára összehúztam a szemöldököm. Ezzel nem tudtam mit kezdeni s ehhez elég beszédes volt a tekintetem is. Felesleges lett volna még szavakkal is kifejeznem. De már folytatta is.*
- Felejtsd el a tegnapot legalábbis onnan, hogy ettünk… * Jegyeztem meg. S szívem szerint rámordultam volna, hogy mindig visszatér ide. De csak azért, mert újra előbújt azaz egy kérdés, amit már tegnap is megakartam kérdezni. Ahogy néztem és – bármily meglepő is -, élveztem gyengéd cirógatását megfogalmazódott bennem valami. De mielőtt végig gondolhattam volna, már ki is mondtam.*
- Próbáld meg… újra… * Leheltem alig hallhatóan kérlelve, miközben nem eresztettem a tekintetét.*

Újból kizökkentett a gondolataimból és csak néztem rá. Ennek nem tudtam örüljek-e vagy sem. Jó, sok rossz emlékemből kirángatott, de vissza a jelenbe. Ahol pedig ezen kívül nem túl sok mindent tudtam kezdeni, a bennem lévő elfojtott feszültséggel, amiről tudomást sem szerettem volna venni.
Csak bólintottam végül, de igazából lehet hogy félig hazudtam vele. Megpróbálhatom, de nem biztos hogy sikerül.
A következő szavaira viszont meglepődtem.
- Mit? - kérdeztem vissza csendesen. Valahogy az előbbi pillanatokban annyira elgondolkoztam, hogy nem tudtam, én nem figyeltem valamire, vagy ő nem mondott ki valamit esetleg.

*Visszakérdésére, ha most még ember lettem volna tuti, hogy vörösben égnének az arcaim. De így jelenleg, csak elbizonytalanított. Gondolatok ezrei és néma kacajok tolakodtak újra az elmémbe. Egy pillanatra lehunytam a szemem és önkéntelenül is megnyaltam az ajkaim, ezzel is húzva az időt, hogy meg tudjak szólalni.*
- Tegnap nem volt jó… ma egyébként is fáj mindenem. Próbáld meg újra… csókolj meg. Úgy, ahogy tegnap szeretted volna. * Néztem ismét a tekintetébe és más körülmények között nem okozott volna gondot megmondanom, hogy mit akarok. De most… most bennem volt a félsz.*

Ó... Valószínűleg ezért is nem jutott eszembe elsőre, és ezért nem mertem tippelni. Mert a múltkor azt mondta hogy nem volt jó. Meg azért sem, mert a végére kezdtem unni, hogy mindig szétcincálja a számat, ami annyira nem tetszett nekem, mint neki. Viszont ez volt az egyik ami nem hagyott nyugodni a közelében, és inkább csak elfojtottam a vágyaimat.
Óvatosan közelebb húztam az állát kicsit, én pedig közel hajoltam hozzá. Finoman hozzáérintettem az ajkaimat az övéhez, és gyengéden megcsókoltam. Egyre szenvedélyesebb lettem vele, és csak reménykedtem benne hogy nem rontja el valamivel, vagy miattam nem kerül olyan helyzetbe, hogy túlságosan fájna valamije.

*Féltem, az ismeretlentől és attól, hogy elutasít. Az éjszaka vagyis a nappalom minden kétsége ott lebeget előttem, amik akkor gyötörtek míg a kimerültség álomba nem nyomott. Csak várakoztam a válaszára, de szavak helyett csak kicsit megemelte az álam, amiben készségesen segítettem neki, megállítva a fejem annál a pontnál, ami még kényelmes volt. Figyeltem minden rezdülését, de leginkább a fogaimat próbáltam gondolatba kiverni, hogy ne harapjak és még csak meg se karistoljam. Még véletlen sem… Sosem hittem, hogy valaha is ennyire zavarni fognak. Hogy ennyire soknak érzem majd és azt kívánom, bárcsak ne lennének. De így, a fájdalom tudatában nem is volt rossz ez a fajta gyengédség. Kezem nyaka köré fontam, ám a mozdulatra egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Vagy csak az ijedelmem segítet rá? Igen, megijesztett, hogy nem csak nem rossz, hanem még vágyom is rá. Hogy ennyitől kívánom… Próbáltam minden elszalasztott gyengéd pillanatot ezzel az egy csókkal pótolni és nem ereszteni. *

Nem foglalkoztam semmivel, csak elmerültem az ajkaiban. Nem voltam olyan, mint némelyek, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy beszédítsenek egy nőt az ágyukba, de azért olykor én is... vágytam rá. Talán a sors gonosz humora volt, hogy pont ettől a nőtől vágytam erre. Rendben egyszer már letudtuk, úgy vadállat módjára, de nem mindig tudtam magam elhagyni ennyire. Most kifejezetten nem esett volna jól ebben a helyzetben, az egymás húsába vájós vadság.
Végig csúsztattam a kezem az állán és megfogtam a tarkóját. Óvatosan karoltam át, legalábbis megpróbáltam még jobban, de féltem hogy fájdalmat okozok neki. Így valószínűleg úgy tettem mind ezt mintha hártyavékony porcelánból lenne.
Ha nem kellett volna aggódnom az állapota miatt lehet, hogy már a földön találta volna magát. Bár most egyáltalán nem erőszakkal tepertem volna le, és lehet nem is mentem volna tovább, amíg úgy nem látom nem szabad.
Végül még egy apró csókot adtam az ajkaira és eltávolodtam egy picit tőle, de csak hogy az arcát láthassam. Az orrunk így is majdnem összeért. Igazából vártam az ítéletet.

*A kezem még mindig a tarkóján pihent mikor elhúzódott Tőlem és kinyitottam a szemem. Nem kerülte el a figyelmem, hogy még így is vigyázott a mozdulataira, amiért valahol mélyen biztos hálás is voltam. Nem szóltam pár pillanatig, csak az ajkam belsejét harapdálva élveztem a megmaradt izét, amit a számban hagyott. Vártam, hogy csillapodjanak a kedélyeim, de makacsul ragaszkodtak kínzásomhoz. Egy újabb könnycsepp gördült végig az arcomon, mikor végre megszólaltam.*
- Vágyom Rád… ennyitől kívánlak, és ez megijeszt… *Mondtam ki végül azt, ami megfogalmazódott. Nem tudtam, hogy miként fogom kivitelezni a többit, de a sürgető késztetés nem akart nyugodni.*
- Tudni szeretném… érezni szeretnélek… most, hogy nincs más út. Ha van más út, akkor talán…*Nem tudtam, hogy ebből mennyit értett, mert még nekem is zavaros volt. Persze, azt tudtam, hogy mit szeretnék. Csak azt nem, hogy miért nem akarok várni még legalább egy napot. Hogy mitől féltem ennyire, hogy ennyire ne érdekeljen az, hogy milyen állapotban vagyok.*

Kedvesen néztem rá, és az újabb könnyeket nem tudtam hova tenni. A legjobb tippem a fájdalom volt. de ebben sem voltam biztos. Úgy éreztem nála nem lehet tudni... A hüvelykujjammal letöröltem a könnyét, de nem szóltam. Nem próbáltam vigasztalni.
- Nem kell... nem foglak bántani, már mondtam... lelkileg. Legalábbis megteszek mindent, hogy így legyen. - Hogy testileg tudtam-e volna bántani? Hogyha kicsit jobb formában lett volna, és azt kéri... akkor egy kicsit.
Pár pillanatig még csendben néztem rá.
- Azt hiszem elvesztettelek... - mondtam végül. Nagyjából talán azon kívül, hogy ,,érezni szeretnélek", nem nagyon értettem semmit.

*Ahogy letörölte a könnyeim, kissé bele simultam a tenyerébe. Szavai még ezen a vágytól ködös tudatomon keresztül is megleptek és nem tudtam mire vélni. De utolsó szavai segítettek abban, hogy megértsem. Félreértett. Reflexszerűen nyeltem egyet, hogy összeszedjem a gondolataim és elmondjam azt amit az előbb is tettem. De remélhetőleg érthetőbben.*
- Nem. Nem Tőled félek… magamtól és ettől az egésztől. Ez… ez teljesen új és ez megijeszt. * Bólintottam egy kicsit, talán ebből erőt gyűjtve a folytatáshoz vagy csak a szavaimnak nyomatékot adva? Ki tudja…*
- Az, hogy ennyitől vágyom rád, megijeszt. Jó, egyébként is fáj mindenem, de ez még nem mentség. Most szeretnélek… így. Tudni szeretném, hogy az is ilyen jó-e. De félek, hogy ha meggyógyulok, akkor… akkor majd talán elrontom azzal, hogy nem tudom visszafogni magam. Most… most azonban nincs más út. * Hangom akármitől is, de kissé remeget és bizonytalan volt. Nem tudtam, hogy mennyire tűnhetek idi0tának.*
- Tudom, hogy szinte lehetetlen, amit kérek… * Tekintettem végig magamon, s bár már fizikailag nem látszott, de ha mozogtam még mindig eszméletlenül fájtak a csontjaim.*
- … de ha, nem nehezedsz rám és óvatos vagy… talán… * Ingattam meg a fejem és sütöttem le a tekintetem. Nem tudtam befejezni a mondatot.*

- Azt mondják az új mindig ijesztő... és hidd el, a világ egy elég nagy része úgy gondolja, hogy jó dolog - toldottam meg egy fél mosollyal.
Óvatosan végig simítottam az oldalán és a hasán. Ahogy sejtettem. A hiányzó bordája még nem nőtt vissza teljesen. Ahhoz képest már egész jól haladt a gyógyulásban, holnapra talán mindene rendben lett volna.
- Biztos vagy benne hogy ezt akarod? Én megpróbálhatok vigyázni rád, de attól még szerintem fájni fog. Tudom... ,,szereted" a fájdalmat, de... - de talán ez már sok lesz. Ezt viszont csak ő tudhatja.

*Az apró simításba beleremegtem és ez nem épp tett jót a testemnek. Egy halk nyögés fakadt fel, mely inkább volt fájdalom mintsem az élvezet hangja. Szavaira halványan elmosolyodtam.*
- Ebben igazad van… de hidd el, jelenleg egyetlen porcom sem kíván még több fájdalmat. Bőven elég szerencsétlen idegvégződéseimnek ezt megemészteni. De, hogy őszinte legyek Frank… gőzöm sincs, hogy biztos akarom-e. *Ingattam meg a fejem lemondóan. *
- Csak azt tudom, hogy… * Mi a fr@ncokat is? Futott át a gondolat a buksimon, miközben összevontam a szemöldököm.*
- Szóval azt, hogy máskor nem tudom, hogy tudnék-e uralkodni magam. S ha csak ki nem kötözöl, valami olyannal, amit véletlen sem tudok elszakítani, akkor valószínűleg nem. *No persze… érdekes gondolatmenet. Pláne, hogy ennek erős ellentétben kéne állnia a gyengédséggel. Bár ki tudja, hogy miként megy az ilyesmi.*
- Szóval, ha nagyon elviselhetetlen azt úgy is érzed, és ha ez megnyugtat, akkor szólni is fogok. * S már megint a halandzsa… szólalt meg a tudatalattim mire próbáltam elhessegetni.*
- De ha nem, hát nem… * Tettem mellé gyorsan egy pici vállrándítással s most már talán összeszedettebbnek látszódhattam. Legalábbis a hangom nem remeget.*
- Csak akkor beszélj kérlek… Bármiről…

Átkaroltam és elfeküdtem vele a padlón.
- Ki tudja, talán ez a következő lecke... az élettől. - A helyzet viszont az volt, hogy én sem tudtam dönteni. Persze egy csinos nőre ki mondana amúgy nemet, de nem akartam még jobban meggyötörni. Megcsókoltam a nyakát, majd az arcának döntöttem az enyémet.
- Megőrjítesz... ha rólad van szó sosem tudok dönteni - és ez már igazán kezdett zavarni. Azt legalább tudtam, hogy nem volt túl sok kedvem beszélni. Mármint ami a mesélést illeti. HA kérdez valamit, hát válaszolok. De inkább becsuktam a szemeimet még egy pillanatra.

*Ahogy lefektetett pár pillanatra megfeszült az egész testem és ez rosszabb volt, mint gondoltam. De mégis egy fajta remény gyúlt bennem és fejem kicsit megdöntve tettem szabaddá a nyakam, miközben újra elernyedt a testem, hogy ne feszítse a fájdalom. Első szavai csillogást csaltak a szemembe, de ez és a remény is lappadt mikor csak hozzám bújt. Nem mondom, hogy nem esett jól… sőt… de nem erre számítottam. Szavain elgondolkozva néztem ismét a piszkos mennyezetet és a falakat. *
- Pedig nem más az életünk, mint folyamatos döntések sorozata. * Jegyeztem meg halkan, de nem tudtam, hogy figyel-e. Fejem felé fordítottam, hogy az arcához érjen és adtam rá egy apró puszit.*
- De talán most nem kell döntened. Inkább nekem kéne… Ha rendbe jövök, megkeresem a legközelebbi értelmes várost. Talán kibírja addig az autóm. *Hallgattam el egy pillanatra majd pár pillanat csend után felsóhajtottam mire felszisszentem a fájdalomtól.*
- Csak még fogalmam sincs, hogy mennyi festéket és cuccot kell vennem, hogy ebből a vacakból valami lakhatót varázsoljak. Pláne víz és áram nélkül. Bársony Báró szavaiból ítélve pedig, nem igazán örülnétek, ha idehoznék egy csapat képzett embert, hogy ezt megoldja helyettem. *Vontam össze a szemöldököm, miközben megpróbáltam magam elképzelni festés közben. No igen, erre nevetnem kellett és nyögdécselnem.*
- Én egy magas sarkú szandálban, valami feszes farmerben és egy pólóban egy létrán állva, falat festek. Hmm… azt hiszem, legalább tíz vödörrel többet kell vennem, ha azt akarom, hogy a falon is legyen festék. *Mosolyodtam el. No, igen… takarítani és főzni tudok. Bár már nincs szükségem az utóbbira… De barkácsolni és falat festeni… röhej lehet, de nem is próbáltam még.*
- A nyílászárók cseréjéről már nem is beszélve… De azt még megoldom. Az út viszont… nos, arról végképp nincs fogalmam. Már megint sokat beszélek igaz? * Kérdeztem végül mikor észrevettem, hogy már megint folyamatosan jár a szám és szegény szóhoz is alig jut mellettem. Nehéz lenne letagadni, hogy a kis úri kisasszony énemen felülkerekedett a gyermeteg izgalom, hogy ezt Én magam csinálhatom meg. S még ha rossz is vagy csúnya, akkor is elmondhatom, hogy; de Én csináltam.*

A bölcselkedését csak mogorva csenddel fogadtam.
Talán kis megkönnyebbülést hozott az az apró puszi, és az hogy magára vette a döntés jogát. Mellesleg a közelsége is jól esett. Egy kissé megnyugodtam. Pedig az előbb azt hittem szétfeszít a bizonytalanság. Akartam is őt, akkor az egy pillanatban úgy éreztem elviselhetetlenül. De nem akartam több fájdalmat okozni neki.
De mikor arról beszélt, hogy elhagyja a város felpattantam. Vagyis inkább csak hirtelen felültem. Csak néztem rá nagy szemekkel, de addigra már folytatta is. Kicsit leeresztettem, de még nem feküdtem vissza hozzá.
- Megijesztettél - mondtam kissé halkan, elfordítva róla a tekintetemet. - Azt hittem el akarsz menni... Butaság volt, hiszen alig másfél napja ismerem. Valahogy mégis, hogy így túl léptem azon, hogy ellenségnek tekintsem jó volt tudni hogy itt van.
- Nem - feleltem végül az utolsó kérdésére lágyan és ismét ránéztem. - Jól esik most hallgatni téged.

*Ahogy felült csak pislogva figyeltem és inkább befejeztem a gondolatmenetem mielőtt bármit is kérdeztem volna. De hogy nem feküdt vissza, az egy fajta hiányérzetett keltett bennem és nem tudtam folytatni a fecsegést még a megnyugtatása ellenére sem.*
- Most legszívesebben felülnék, hogy lássam, az arcod miközben felteszem a kérdésem. Dee… biztos nem véletlen nem feküdtél vissza. Eszembe sem jutott megijeszteni, még akkor sem akarnám, hogy ezt érezd, ha valóban elmennék. De azt megértheted, hogy elmennem muszáj… Én nem tudok így élni, kell legalább egy ágy, és ha már ott vagyok, megvehetek minden mást is. De Miért ijeszt meg ennyire? * Kérdeztem értetlenkedve. Oké, magam sem tudtam volna távozni végérvényesen minden féle érzelem nélkül. De azért nem ennyire nyilvánvalóan. Bele sem merten gondolni, hogy mi lesz ha Marco nyomára bukkanok. De ezzel ráértem még foglalkozni.*
- Tényleg nem akartam… csak fecsegtem, hogy eltereljem a gondolataimat a korábbi kínos helyzetemről és ne türemkedjen újra elő azaz egyetlen kérdés ami visszatérésünk után megfogalmazódott. * Tessék… már megint túl sokat árulok el magamról. Hajm Jessyca… ennek nem lesz jó vége. Futott át az agyamon, de nem érdekelt.*
- Gyere vissza… *Húztam meg engesztelésként a felsője alját egy picit. Hisz csak azt értem el…*

- Csak... jó így most - próbáltam kibökni a legegyszerűbben. - Jó végre egy kicsit egy nő közelében lenni, jelentsen ez akármit. El tudod képzelni milyen mindennap Jean-Claudékkal ülni annál az asztalnál? Még ha néha tényleg nem is bírom, és inkább aznap nem is találkozom velük. Persze nem te vagy az egyetlen nő a városban, még a vámpírok közül sem. De az az Ameli lány, vagy ki lehetőleg a közelünk be sem jön. Lehet van egy kis esze az ilyesmihez. Az amelyik meg Kalliolával jött... még Jean-Claude sem merne újat húzni Kalliolával. Volt még valaki de őt meg nem láttuk már rég óta. Lehet nem bírta itt... Akik meg nem vámpírok azokról meg ne is beszéljünk! Arról a beavatottról sem tudni igazán kicsoda, micsoda... - eresztettem le a vállamat a megadás jeleként.
- Kérdés? - vontam fel a szemöldököm.
Nem tudom miért, arra hogy megrángatta a ruhámat kissé elmosolyodtam. Megtámaszkodtam mellette, és elkezdtem visszadőlni mellé. Végül aztán valami eszembe jutott... Megtámaszkodtam a másik oldalán is, és féloldalasan fölé hajoltam.
- Hmmm... igazából ki is használhatnám a helyzetet - mosolyodtam el. Nem mondtam komolyan, de eszembe ötlött, hogy lehet mindeddig ezt várta tőlem.

*Szavaiból aligha tudtam volna kihámozni bármit is, ami meg leesett az meg nem tetszett így inkább nem próbáltam meg a mélyére látni. Nehogy ott csak az unalom űzés tárgyaként magam lássam.*
- Akármit is akartál ezzel mondani, azt hiszem egyszer majd meg kell köszönöm Bársony Bárónak, hogy ilyen zord, mogorva és unalmas képpel áldotta meg az a valami amit az emberek sorsnak neveznek. * Ráncoltam össze a homlokom végül. *
- Ami pedig a beavatottat illeti, Lowri a neve és igen csak neki köszönhetem, hogy nem fordultam vissza az első kocsmától, vagy mi lesz, majd ha kész lesz, amibe bele futottam ezen a helyen. Öhm… ha felépültem, jutasd kérlek eszembe, hogy tartozom egy zárral az Őstuloknak. *Nem hittem, hogy érti, de nem is kell értenie. Ha figyelmeztet, akkor majd én fogom érteni.*
- Igen, kérdés. *Bólintottam óvatosan.*
- De nem vagyok benne biztos, hogy akarod-e hallani és abban sem, hogy tudni akarom-e a választ. Annak ellenére, hogy nem hagy nyugodni. *Mosolyát nem igazán láttam. Nehéz lett volna bármit is látnom a szőke hajától mely már sokszor rejtette el előlem a kifejezéseit. Érdeklődve néztem, hogy mire készül és örültem ennek a közelségnek. Szavaira oldalra biccentettem a fejem és úgy néztem rá. Felemelve azt a kezem ami még tegnap sem volt eltörve egyetlen ujjammal végig simítottam alsó ajkán miközben beszéltem.*
- Megtehetnéd… De ha akartad volna, már ébredésed után megtehetted volna, de e helyett enni hoztál. S mielőtt az észjárásoddal kitalálnád, hogy nem voltam magamnál és az nem volna olyan... Felhívnám a figyelmed, hogy nem is olyan rég magam kínáltam fel a lehetőséget, hogy kihasználd a helyzeted. De akkor sem tetted… *Emeltem el a tekintetem ujjaimról mely még mindig az ajkát kényeztette. De a kezem továbbra sem állt meg, ha csak nem tett érte.*
- Akkor most miért gondolod azt, hogy szimplán a szavaid nyomán félni kezdek? *Szemeim kissé csillogtak és kihívóan szaladtak fel a szemöldökeim. Még tegnap sem féltem… illetve már csak akkor mikor azt hittem, hogy nem tudom megállítani.*

- Oh, akkor úgy látom tartozom neki egy köszönettel... - nem igazán bíztam abban a nőben, hiszen akárki lehetett. Mi meg nem feszegettük egyenlőre.
- Ős tulok? - vontam fel a szemöldökömet. Úgy tudtam a tulkok nem őshonosak nálunk, de lehet tévedek... akár több értelemben is.
Mély levegőt vettem.
- Kérdések... ezek a nehéz kérdések mindig... nos amíg nem hallottam, nem is tudom eldönteni akartam-e hallani... - hagytam nyitva a mondatot, olyan hangsúllyal, hogy érezhető volt én sem akartam erőltetni a dolgot. Lehet talán tényleg nem akarom hallani, és ha kimondta azt már vissza nem vonhatom, maximum nem válaszolok.
Valami eszméletlen hatással volt rám csak az, hogy a számhoz ért. Lehunytam a szemeimet, és egy pillanatra utána fordultam. Egy apró csókot adtam rá, és kis híja volt, hogy nem kezdtem el az ajkaimmal játszani vele.
- Talán meg akartalak volna félemlíteni? Hááát, nem tudom.
Démoni asszony ő, én már tudtam. Már a puszta jelenlétével képes volt újabb és újabb gondolatokat ébreszteni bennem amik ellent mondtak az előzőeknek. Ismét a nyakához hajoltam és ismét megcsókoltam. A másik kezem az arcához simult, és azt akartam, hogy egyértelműen mondja meg mit akar. Ha nem szavakkal a tetteivel.

- Igen. A Bársony izé klubban találkoztam vele. Nem akart kiszolgálni, aztán úgy bánt velem, mint egy kölyökkel. Valamit csinált én meg engedelmeskedtem a parancsának. Még beszélni is akkor beszéltem, mikor megparancsolta. * No igen, most látszott igazán rajtam a gyermeteg duzzogás. Nem igazán szoktam hozzá, hogy parancsra engedelmeskedek és befogjam a számat.*
- Aztán hisztisen elrohant, persze csak azután, hogy elzárta az italkészletét. Lowri ott volt, meghívtam egy italra meg beesett még valaki. Ahhoz, hogy kiszolgáljam őket feltörtem a zárat… vagy is inkább kitörtem a helyéről. Aztán hagytam neki egy üzenetet, hogy ha óhajtja benyújtani a számlát. * No igen, gyermeteg bosszúnak tűnhetett. Hol ott csak szimpla üzlet volt. Bár úgy tűnhetett, hogy panaszkodtam, de nem így volt.*
- S mivel nem tudom a nevét és a viselkedése teljesen rászolgált, az Őstulok névre. De Lowri mintha olyasmit említett volna, hogy naga… * Gondolkoztam el egy pillanatra. De nem akartam sokat foglalkozni ezzel. Ha jön, kifizetem és kész. *
- Rendben. De ha nem tetszik a kérdés, előre szólok, hogy nem vagyok finom falat. Sok a csontom… * Jegyeztem meg inkább játékosan mintsem komolyan.*
- Miért álltál le tegnap? Olyan hirtelen lettél állatból gondoskodó, mint amilyen gyorsan fel tudtalak bosszantani. *Tettem fel végül a kérdést. Bár szégyelltem magam, hogy felbosszantottam. De istenem… erre volt szükségem, hogy ne érezzek.*
- Sosem tudom eldönteni, hogy szavaid olykor állatiasak melytől félnem kéne vagy kéjes ígéretek. *Vontam össze a szemöldököm ismét. Ha Ő nem tudja, akkor én végképp nem tudhatom. Ahogy a nyakamhoz hajolt egy apró sóhaj fakadt fel belőlem. Csillapodó érzékeim egy pillanat alatt élesztette újra, elég volt a cselekedete mögött megbúvó ígéret. Kezébe belesimult az arcom, és ajkairól felcsúszott kezemmel gyengéden, de határozottan beletúrtam a hajába. Nem okoztam fájdalmat, csak finoman irányítottam a nyakamtól a vállam felé és lejjebb. Bár nem tudom mennyire lehetett csábító az egyébként is véres ruhám és bőröm.*

A történetére hangosan felnevettem.
- Ahha - nevettem még mindig kicsit. - Nos, hát így hirtelen nem tudom melyikük lehetett az... egyikről sem zárható ki, hogy hisztis lenne.
- Óóó... ne bízz te abban - mondtam kissé kacéran. Ahogy emlékeztem nekem kifejezetten tetszett a vére íze tegnap, és ott vajmi keveset számít, hogy mennyire csontos. Jó, lehet mennyiségben számít.
Egy kicsit ismét elhúzódtam tőle, hogy könnyebben láthassam az arcát, és valamennyire kényelmes legyen.
- Mert... nem akartalak megölni. Csak rossz pontra tapintottál, és elvesztettem a fejem.
Valamikor nem rég még ő mondta hogy ne gondoljak erre az egészre, erre lám ő hozta fel. De nem szóltam érte.
- Arra nem gondoltál, hogy esetleg talán mindkettő? - folytattam, bár arról meg voltam győződve, hogy nincs mitől tartania tőlem jelenleg. Ahogy beletúrt a hajamba folytattam. Végig haladtam a nyakán csókokkal, amíg a ruhájáig el nem értem. - Már biztosan zavar, hogy ebben a kényelmetlen, koszos ruhában kell lenned...

- Hééé… te most kinevetsz? * Kérdeztem, és hiába igyekeztem megsértődni, nem jött össze, és magam is elmosolyodtam. *
- Akkor miben bízzak? * Ilyen alkalmat, naná, hogy nem halasztottam el. Nem láttam még kacérkodni, így hát bele mentem a játékba. A válaszát elfogadtam, és nem tartottam ismét elismételni önmagam, hogy ez volt a cél. Majd talán egyszer felhívom a figyelmét arra, hogy ez egyszer a vesztét okozhatja. Hisz szándékosan fordítottam a fájdalmát magam ellen. S ha erre valaki rá jön… nos talán maga is tudja, hogy mivel járhat.*
- Nem… *Feleltem őszintén és így belegondolva…*
- Ez még jobban vonzana… *Vallottam be mients észrevettem. Magamban valami figyelmeztetett, hogy lassan elég lesz a meggondolatlan csevegésből. De ha eddig nem uralkodtam a számon, akkor mért most kezdeném el? Szavaira felkuncogtam és az is feltűnt, hogy az elmúlt napban ez már nem az első ilyen alkalom és meglehetősen kellemes érzéssel tölt el.*
- Ki hinné, hogy ilyesmivel is foglalkozol. De megjegyezném, hogy nem kényelmetlen…*Persze, normál esetben az első utam a zuhany lett volna. Vagyis jelen esetben a tó. Tegnap este is az volt az első célom, hogy lemoshassam magamról a vért. Nem szerettem a saját vérem érezni, hosszútávon pedig másokét sem.*
- De előre szólok, ha levetkőztetsz, akkor felöltöztetésben meg kell mutatnod a profizmusod. * Incselkedtem vele, annak ellenére, hogy kicsit sem akaródzott ruhát tudnom Frank és köztem.*

Megráztam a fejem.
- Nem téged. De azért gondolj bele, mégis csak vicces.
- Abban hogy nem vagy finom falat - csókoltam meg ismét a nyakát, és egy kicsit a nyelvemmel is hozzáértem, mintha tényleg a bőrét kóstolgatnám.
- Ki hitte volna... - mondtam sejtelmesen miközben alattomosan a felsőjével kezdtem el babrálni, hogy majd le tudjam szedni. De először csak bedugtam alá a kezem, hogy érezzem a bőrét. Igazából egyszerűen csak letéphettem volna mint tegnap, hiszen ezt a ruhát már úgy sem fogja felvenni. Már így is tönkre tettem egyszer.
- Olykor igazán figyelmes illető tudok lenni ha akarok...
- Azt hiszem ezt a rizikót vállalom. De az is lehet, hogy inkább majd úgy hagylak ruha nélkül, hidd el egész jó áll neked az is - jegyeztem meg, majd ismét közel hajoltam hozzá, hogy megcsókoljam. Közben szép óvatosan kúsztattam fel a kezemet a ruhája alatt. Reménykedtem benne, hogy vagyok olyan ügyes, hogy a kelleténél nem okozok több fájdalmat neki. Már ha van ilyen most...

- Hmm… nem látok semmi vicceset abban, hogy valaki csak úgy parancsolgat nekem, és még az elmémbe hatolva kényszerít engedelmességre. * Ebben tényleg nem láttam semmi vicceset, de az érzéki érintések, simogatások kellően elterelték a figyelmem, hogy ne gyúljak haragra, vagy ne emésszem magam engedelmességem miatt. Más lehetőséget meg nem láttam arra, hogy valaki engedelmességre kényszerítsen, csak az elmémen keresztül. De ebben nem lehettem biztos.*
- Bizonyítsd… * Hívtam fel egy táncra. Figyelmes? Egyáltalán nem kételkedtem ebben, pláne nem a reggeli tette után. De bíztam abban, hogy a kihívásoknak még Frank sem tud ellen állni. Rám legalábbis elég nagy hatással voltak, még akkor is ha az életem kockáztattam olykor. De megfigyeléseim alapján ez a legtöbb vámpírra igaz… Halkan felnyögtem a kéjtől, ahogy a pólóm alá hatolt és ösztönösen nyomultam hozzá a kezéhez. No persze… meg, ahogy én azt elképzeltem. Naná, hogy egyből kijózanított az idi0ta bordáim egy szisszenés közepette, és már mozdulni sem akartam. Ennél idegesítőbb tehetetlenség aligha létezhetett. Úgy éreztem, hogy minden érintésével nő a sürgető tehetetlenségem és ezzel együtt a kínzó vágyam is.*
- És hagynád, hogy más is csodálja azt, ami jelenleg a Tiéd? * Egy újabb kihívás hallatszott a kérdésemben. Persze nem voltam az a szerelmes, álmodozó, aki abban a hitben ringatta magát, hogy; hű de örökön örökké együtt lesznek. De a vámpírok legalább annyira nem szeretnek osztozni, mint amennyire az alakváltókban erősen él a birtoklási vágy.*