Kopjafa utca 2. - Rikhard Erkki Kalliola és Yuurei nővér

Lakó:
Rikhard Erkki Kalliola
Yuurei nővér

Szögletes kétszintes épület. Mintha a mellette levő épületek közé akarna besimulni. Valakinek az az érzése lehet, ha az a kis félsikátornyi rés nem lenne köztük, pont összepasszolnának.
A földszint alatt még található egy ugyan akkora pince mint a fölötte lévő szintek.
Viszonylag jó állapotban lévő épület. Kívülről a falakból alig hiányzik egy darab. Nem úgy mint az ablakok, amik tokostul hiányoznak, akár csak az ajtó.
_________________________________________________________________________________
12.09.20
A felújítás egész szépen halad, bár ez a külső falakon még kevésbé látszik. Az ablakok többségét már kicserélték, azonban főleg nappal vastag fa paletták sötétítik el őket.
A felső emeleten egy kisebb üvegház található, valamint Dr. Kaliola hálója. Az alsó szinten található a fürdő, Yuurei szobája, valamint egy kisebb ideiglenes sürgősségi műtő van berendezve az egyik szobában.

A fölső szinten tevékenykedtem, ápoltam a szeretett növénykéim, és kivételesen nem dúdoltam közben. Ez a csönd már önmagában árulkodó lehetett a hangulatomat illetően. Rossz kedvem volt. Elbizonytalanodtam és szomorú voltam. Különösebb ok nélkül. Ezért is igyekeztem valami hasznosat tenni, amivel leköthetem a figyelmem.
Bepakoltam pár nagyobb cserepet az ablakok széles párkányaira, legalább nap közben ők kapjanak egy kis napfényt. Miközben letépkedtem az elpusztult levélkéket egy muskátliról, nem figyeltem oda és lelöktem a testvérét a rozoga asztalról. A cserép azonnal összetört, a föld szanaszét szóródott és a virág szára eltört. Letérdeltem mellé remegve és kezeim közé fogtam. Csak néztem a lekókadt fejecskéjét, és nem bírtam tovább, elsírtam magam. Megöltem szegényt.

Nem siettem hazafelé... egy darabig. Aztán viszont belém ötlött a felismerés, saját borongósságom miatt nem vettem észre lányom bánatát ki tudja meddig. Talán csak egy fél pillanat volt, talán fél perc, vagy több. Nagyon rosszul éreztem magam emiatt. Hogy lehettem ilyen... önző?
Sietős, bár ugyan úgy hangtalan léptekkel tettem meg a hátra lévő távot, majd csak a szoba ajtajában álltam meg. Pár pillanatig csak néztem őt, aztán kimért léptekkel oda mentem hozzá. Leguggoltam és megfogtam a kezeit, aztán a fejét magamhoz húztam.
- Mi a baj? - kérdeztem lágy hangon, majd alig észre vehetően elmosolyodtam. Fura dolog ez nem igaz? Hányszor látott már összetörve. És az előbb sem volt valami jó kedvem. De mindkettőnknek nem lehetett egyszerre rosszkedve, az egyikünknek mindig fel kell tudni vidítania a másikat, különben mik lennénk anélkül?

Atyám hazatértét nem hallottam, és nem is éreztem meg, annyira lekötött a virág haldoklása és közben belső világom pusztulása. Szeretettel vont oda magához és én el is panaszoltam kérdésére a gondomat. Legalábbis ami a felszínen volt.
- Meghalt - mutattam meg neki a virágot, melyet óvatosan, mintha csak megsérülhetne még törékeny teste, lefektettem a földkupacra. - Meghalt - állapítottam meg megint és elbújtam vigasztaló karjaiban. Arcom mellkasába fúrtam, szorosan átöleltem és rázkódtam a zokogástól. Igen, több volt ebben a sírásban, mint magának a növénynek az elvesztése. Sokkal több, csak eme ok által talált utat magának, hogy a világra jöjjön.

Óvatosan még közelebb vontam magamhoz drága lányomat. Az arcom elkomorult kissé, és először nem tudtam mit mondjak. A haját kezdtem el simogatni lassan, és vártam. Magam elé meredtem, és százával rohantak meg a gondolatok. A többségnek viszont az volt a csattanója, hogy lehet-e ez az én hibám.
Fájt hogy ezt a keserves zokogást kellett hallanom tőle, de csitítani sem akartam. Ha benn marad... ha idő előtt hagyja abba, talán csak rosszabb lett volna.
- Tudom hogy nem akartad... - pillantottam a növényre. Butaság volt, de egy pillanatra mintha haragudtam volna rá, mintha a növény hibája lett volna. Hiszen, azt sem mondhattam Yuureinek, hogy semmi baj, mivel mindig arra tanítottam, hogy minden élőre vigyázzon. És ez mondjuk egy ember esetében nem lett volna elég mentség.
- Ha... gondolod keresek egy másik cserepet, hátha még kihajt...

Szavai hallatán csak még jobban elkezdtem sírni, a hangom sem tudtam visszafojtani, de talán nem is kellett, nem is akartam. Teljes erőmből magamhoz szorítottam, de azért nem úgy, hogy fájjon, csak hogy kellően érezhessem őt magam mellett. És csak sírtam és sírtam, hangot adtam minden reménytelenségnek, minden fájdalomnak, minden veszteségnek. Egészen addig, míg ki nem üresedtem. Akkor csöndben maradtam és csak néztem a virágot, de nem azt láttam magam előtt. Megnyugodtam. Megtöröltem a szemeim és nyomtam egy puszit Erkki arcára. De mosolyogni még egyelőre nem ment.

Én is kicsit jobban magamhoz öleltem. Azt akartam, tudja hogy itt vagyok, és érezze, hogy semmi baj nem érheti. A hangjától viszont úgy éreztem a szívem szakad meg. Én egyetlen lányom... Van egy házam Berlinben, megannyi pénzre cserélhető érték benne, és máshol is, ami szintén az enyém. A legértékesebb kincsem mégis ő volt. Mindenemet odaadtam volna, hogy meglegyen, jól legyen, épségben, ha a helyzet azt kívánta volna.
Nem teljesen őszintén elmosolyodtam mikor megpuszilt és a kézfejemmel végig simítottam az arcán.
- Nem mondod el? - kérdeztem rá újból. Hiszen ennek nem lehetett csak ez az egyetlen oka. DE ha most sem válaszol, nem akartam tovább nyaggatni. Nem kérdeztem volna többet. De vajon ezzel teszek-e jót? Mindig, mindent tudni akartam róla, ezt viszont bizonyos helyzetekben, még most sem volt könnyű eldönteni.

Megfogtam a kezét, mikor megsimogatta arcom és ott tartottam egy keveset, belefeledkezve az érintésébe.
- Azt hiszem a virággal együtt sok más lelket is megsirattam most, akiknek távozniuk kellett - feleltem a kérdésére gondolkodás nélkül. Aztán egy kis ideig újra csak ültem és elmerültem gondolataimban. - Nem éreztem ma, hogy lenne értelme a létnek. Elvesztettem a célt egy pillanatra és ez elszomorított - próbáltam megfejteni rossz kedvem okát, de még csak találgattam, reméltem segít rájönni az okokra. - De már elmúlt, jól vagyok - mondtam kedvesen.

Csak néztem rá ahogy megfogta a kezem egy darabig. Aztán újból magamhoz húztam a fejét és egy csókot adtam a homlokára. Kallikratész után... vagy talán nélküle is ilyen voltam már, nem tudtam higgyek-e bármilyen istenben, és ha igen akkor melyikben. De ha volt ilyen a világon néha azért imádkoztam hozzá, hogy a lányomat ne érje el a kor bánata, ami engem is annyiszor gyötört már.
- Én itt vagyok - ültem le a földre, és teljesen magamhoz húztam őt, hogy nekem kelljen dőlnie. Hogy lesz-e kedve neki is leülni, majd eldönti. - Addig mindig kitalálunk valamit, együtt. Mindig van miért kedves... - mosolyodtam el igazán végre kicsit. - Ha más nem jut eszedbe, gondolj azokra akiket egyszer már megmentettünk. Úgy próbáld azt mondani hogy nem volt értelme... - mondtam nyugodtan. Ő előtte ez a gondolat rajtam is segített.

Leültem vele és nekidőltem, élveztem a meghitt közelségét, megnyugtató volt. Olyannyira, hogy lassan valóban elmúlt a bánatom és mosolyogni is képessé váltam.
- Igen, tudom, hogy mindig de mindig van miért, és sosem szabad feladni, csak vannak néha nehéz pillanatok, mikor hajlamos elfelejteni az ember. Vagy vámpír - javítottam ki bohókásan. - Sosem mondanék olyat, hogy nincs értelme. Igazad van, köszönöm - értettem egyet vele és végre rá mosolyogtam.
Átöleltem a nyakát és úgy maradtam egy kicsit. Nem mondtam ki, de úgyis tudta, hogy most egyetlen gondolat jár a fejemben. Még mindig boldogságban fürdőztem, hogy ő van nekem.

- Tudom... - mondtam nehéz szívvel. - Tudom. - Én ne tudnám? Valószínűleg nélküle sem adtam volna fel az életet, ha nem találkozunk, de vele könnyebb volt. Sokkal-sokkal könnyebb. Simogatni kezdtem az arcát, és a fejemet az övének döntöttem.
- Amúgy is... - jutott eszembe egy abszurd ötlet - a te korodban a hölgyek már rég eladó sorban vannak. A te fejedet mikor fogják bekötni? - mosolyogtam rá, de aztán az érzés belém nyílalt. - Csak butáskodom, nehogy komolyan vedd! - Féltékeny voltam, igen. hogy valaki elvegye tőlem Yuureit, az elképzelhetetlen volt. - Az egekre, hogy elvegyenek tőlem... - mondtam halkabban, kissé nyugodtabb hangon.

A témaváltása váratlanul ért és játékos értetlenkedéssel néztem rá.
- Hát, várom még a lovagom - jegyeztem meg komolytalanul, viszonozva a mosolyát. De aztán gyorsan visszakozott és erre le kellett csapnom finoman.
- Sosem vehetne el tőled senki, örökre a te lánykád maradok - bazsalyogtam neki, aztán rátértem a kíváncsiságom tárgyára is.
- Lenne olyan férfi, akinek oda tudnál adni? És milyen kéne legyen hozzá? - kérdeztem meg gyermekien, és valamiért a múltkori kígyófiú jutott az eszembe. Vajon mit reagálna rá az édes jó apám? Valahogy ezen a gondolaton kuncognom kellett.

- Tudod jól, hogy sosem ellenkeztem... ha valamelyik férfival kezdeni akartál valamit... - Aztán rámosolyogtam. Megnyugtatott, hogy ezt mondta. Ő az én lánykám, ahogy mondta. Szükségem volt rá, hogy itt legyen mellettem. Akár mennyire is önzőnek tűnhet.
- Jaj Yuurei... - sóhajtottam szinte, és átkaroltam egy kézzel. - Nem tudom... legyen veled rendes... aztán a többit te választod meg. Csak ne vegyen el tőlem - mondtam eléggé érezhető keserűséggel a hangomban. - Sajnálom... - most bűntudatom volt. Úgy éreztem magam... nem is tudom... de valahol nem tűnt jónak hogy így magamhoz láncolva akarom tartani örökké. - Legyél itt mellettem, a közelemben, lássalak minden nap, aztán azt csinálsz amit akarsz... tudod...- néztem rá.

Elnevettem magam gurgulázva, majd odasúgtam neki magabiztosan.
- Senki sem tudna elvenni tőled - és ezzel megint szeretetteljesen átöleltem.
- Mit szólnál, ha ma este csinálnánk valamit kettesben? Mondjuk sétálhatnánk egyet. Vagy ami csak jólesik - néztem rá, aztán hirtelen visszapillantottam a növénykére. - Csak előtte rendet rakok - és már oda is mentem az asztalkához, hogy elrendezzem és helyére hordjam a növényeket. - Addig találd ki, mihez lenne kedved - mosolyogtam rá. Valahogy összeszedtem a földről a szegény elhunytat, felszedegettem a nagyobb cserépdarabokat. Aztán azon töprengtem, hogy mivel söpörjek föl.

Felvontam a szemöldököm a nevetésére. Nem mintha nem örültem volna a jó kedvének, mégis kicsit szíven ütött, hogy kinevette az aggodalmaimat. Ez az érzés azt hiszem rögtön szertefoszlott, hogy átölelt. Szorosan magamhoz öleltem én is, mint aki nem akarja tényleg elengedni soha többet. Ismét megsimogattam a haját, majd egy puszit adtam az arcára.
Pár pillanatig még mindig az egész hatása alatt voltam, majd mintha álomból ébredtem volna néztem Yuureire. Aztán rámosolyogtam.
- Jó ötlet.
- Nem tudom... - szólaltam meg ismét kicsivel később. - Elmehetnénk felfedezni a környéket. Más erre felé nem nagyon van ahogy láttam. A kocsmába nincs kedvem visszamenni ücsörögni.

Miután sikerólt mindent elpakolnom, megkerestem a korábban helyben talált seprűt, ami talán még nálam is öregebb volt. Felsöpörtem, összegyűjtöttem a szemetet és elégedetten megcirógattam az egy fikusz leveleit.
- Menjünk a szoborparkba! Még nem fedeztem fel, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá a hallottak alapján. Úgyis ellátogattam volna oda, menjünk együtt - mosolyogtam apámra és megfogtam a kezét. Kisétáltunk az utcára és hallgattuk a város csöndjét, melyet természetesen hamar megtörtem.
- Mesélsz nekem valamit? Akármit! - néztem csillogó, kíváncsi tekintettel rá, áhítozva szavaira.

//Belváros - Szoborpark//

Elnézegettem ahogy ténykedik. Fel sem álltam a földről addig, hogy elindultunk volna. Ki tudja hanyadjára az idők során csodának éltem meg őt mint jelenséget. A lányom. Ez a gondolat mindig is csodának hatott számomra, és elképzelhetetlen volt, hogy megfakuljon.
Aztán mély levegőt vettem, ahogy mellette sétáltam.
- Mégis mit meséljek olyat, amit még nem hallottál? De legalább azt mondd meg milyen hangulatú legyen. Tényleg talán egyszer visszamehetnénk kicsit Finnországba is, régen jártunk már ott. De szólj, ha már unod, hogy ódákat zengek róla - forgattam meg a szemem, és rá mosolyogtam.

//Belváros - Szoborpark//

-Lehet, hogy nem érteném, de kíváncsi vagyok rá. Nem mindennap hallhat kínait az ember.-Engem csak a nyelv hangzása érdekel, nah meg hogyan is áll ez Rikhardnak. Bár gondolom azt is tökéletesen beszéli, mintha csak az anyanyelve lenne.
Kicsit megérzem azt, hogy Rikhard mocorog, de nem ébredek fel rá, sőt arra sem, hogy felemel és elindul velem azt sem tudom hova, de bízom benne nagyon is, így nincs okom félni.
Mikor letesz az ágyra összekuporodom, de arra már nagyon is felébredek, hogy engem néz. Ezt valahogy mindig megérzem akárki is legyen az, de hallottam róla, hogy az emberek többsége megérzi, ha nagyon figyelik őt.
Amint kinyitom a szemem megpróbálom őt megkeresni, bár ebben a sötétben túl sokat nem látok.
-Rikhard!? Itt vagy?-Kezemmel elkezdek tapogatózni, de nem ülök fel. Továbbra is csak az ágyban fekszem.

- Ó, nahát... reméltem, hogy nem ébredsz fel. Olyan békésen aludtál eddig - mosolyogtam csak úgy magamban. - És természetesen itt vagyok - fogtam rá gyengéden az egyik tapogatózó kezére.
- Elnézésedet kérem, hogy ilyen... illetlen módon az én házamba hoztalak, de nem akartam csak úgy betörni a tiédbe.
Ahogy így elnéztem őt, már az előbb is felötlött bennem...
- Milyen figyelmetlen egy illető lehetek - húztam ismét mosolyra a szám, bár egy kicsit szégyelltem magam is miatta. - De ha lehet, el kell ezt nézned nekem, van amihez idő kell hogy észre vegyem... tényleg gyönyörű vagy Olivia - mondtam szelíden.

-Néztél engem! Ezért keltem fel.-De nem haragszom rá, inkább örülök, mert szégyellem magam amiért elaludtam. Most lehet, hogy azt hiszi, hogy őt tartottam unalmasnak.
Amikor megérzem a kezét azonnal megfogom és közelebb is húznám, de azért nem akarom kitépni a helyéről.
-Nem kell bocsánatot kérned. Inkább nekem kellene amiért elaludtam. És hidd el nem miattad van...Vagyis de! De jó értelemben. A napokban nem aludtam valami jól, de melletted merek aludni. Szóval örülök is meg nem is. Nem akartam elaludni miközben te beszéltél hozzám. Ne haragudj!-Elmosolyodom, majd a bókján meglepődöm és mosolyom kiszélesedik.
-Köszönöm! Ez jól esik nagyon is!...De gyere már közelebb és dőlj le te is! Nem kell most itt udvariaskodnod. Nem félek attól, hogy rám ugrasz!-

- Sajnálom. De mentségemre szóljon, mi mást tehettem volna? - Persze sok minden egyebet, de azok ráérnek máskor is amikor ő nincs itt.
- Akkor nem haragszom - mondtam egész felüdülten. - Azért jó tudni, hogy nem az unalmas beszédemmel beszéltelek álomba. - Nem beszélve arról hogy így ragaszkodott a kezemhez, egészen meglepett. - Ez csak természetes... vigyázok rád ameddig mellettem vagy.
- Ez kedves tőled... - azt hiszem teljesen zavarba jöttem. Igazából teljesen furcsán éreztem magam még a gondolattól is, hogy ilyet tegyek, de nemet sem akartam mondani rá. - Biztos vagy benne? - kérdeztem azért még meg. A válaszára azért végül fel álltam és mellé feküdtem. felé fordultam és újból megfogtam a kezét.
- Tudod azért be kell vallanom furcsán érzem magam most. De nehogy rossz néven vedd. Nagyon valószínű, hogy csak én vagyok régimódi.

-Ne kérj mindig bocsánatot! Majd látni fogod, ha tényleg megsértődöm, vagy megbántódom valamin. Általában szoktam jelezni az ilyesmit. Szóval most sem kell bocsánatot kérned.-Most nem tudom mi van velem, de én is élvezem a közelségét. Talán mert már régóta vagyok úgy teljesen egyedül és jól esik az, hogy valaki megölel, vagy csak mellém fekszik.
-Nem volt unalmas a beszéded! Tényleg érdekel...Csak ezek az éjszakázások nem valóak nekem.-A kérdésre csak bólintok egyet, majd figyelem őt ahogy mellém telepszik és megfogja a kezem. Máris jobban érzem magam.
-Értem! Nos akkor most majd megtapasztalhatod, hogy nincs semmi rossz abban, ha csal ledőlsz mellém. Végül is ez olyan mintha egymás mellett ülnénk. De persze ha zavar nem akarom erőltetni. Tiszteletben tartom!-

Valahogy... azt hiszem nem tehettem róla, de az is mosolyt csalt az arcomra, hogy rám pirított.
- Ha azt mondanám, hogy sajnálom, csak így érzem helyén valónak, akkor arra végképp lecsapnál igaz? - nevettem. Nem hittem benne, de talán megeshet hogy csak én lennék olyan abszurd, hogy bocsánatot kérnék a bocsánatkérésért.
- Nem... nem, mondanám, hogy zavar... - kezdtem bizonytalanul, és kicsit közelebb húztam magamhoz a kezét. - Én csak... szóval régen ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt - suttogtam kissé. Nem mintha bárki hallotta volna, Yuurei maximum, de ő most házon kívül volt. - Egy erényes nővel egy ágyban rendes ismerkedés nélkül... - forgattam meg a szemem, bár minek. - Mármint csak így.
Valójában számomra már az is egy élmény volt, hogy itt volt mellettem. A másik kezemmel is ráfogtam az övére és finoman simogatni kezdtem. Talán tényleg lehetséges, hogy a végén belé fogok szeretni...? Most eléggé esélyesnek láttam, de ilyen nem mindennap esik meg velem.

-Nah az biztos!-Halkan felnevetek és figyelem őt. Egyre többet mosolyog, ami nagyon tetszik nekem. Ezek szerint hamar meg tudja ezt tanulni, csak gyakrabban kell szólni neki.
Nah igen régebben mások voltak a szokások, de azóta minden megváltozott. Van ami jó irányban, de van ami rosszban. Amit nagyon hiányolok az az igazi udvarlás. Amikor még rendes randevúk voltak ismerkedéssel és nem rögtön az első alkalommal bújtak ágyba egymással. Legalább Rikhard megtartotta ezt a jó szokását.
-Azért elég sokat tudsz már rólam azt hiszem. De megértelek. Vagyis hallottam már róla, hogy régebben hogy mentek ezek a dolgok. És én örülök, hogy ilyen vagy. Sajnos kevés az olyan férfi aki ennyire lovagias lenne, mint te. Pedig hidd el a legtöbb nő vágyik erre!-A simogatása jól esett, így el sem vettem a kezem.

Részben teljesen lefoglalt, hogy a kezét foghattam, még a figyelmem másik részével őt hallgattam. Számomra egyértelműen hihetetlen volt ami most történik.
- Igazából... tudod, ez az embereknél nem tudom hogy működik. Én emberként nem voltam szerelmes. A rajtam ragadt régi szokások valószínűleg csak tetézik ezt. Szóval nézd el nekem, ha esetleg túl lassú vagyok - mondtam szégyellősen. Hogy lovagias lennék, és hogy ez jó dolog, én magamról nem tudtam eldönteni. Egyszerűen ilyen vagyok. Igazából erre illett volna mondani.
- Azért örülök hogy itt vagy - mosolyogtam szelíden. - Nagyon is.