Kopjafa utca 5. - Jessyca Camilo

- Hogy? - néztem fel és felvontam a szemöldököm. Kicsit most kizökkentett a gondolat menetemből.
- Ebben nem fogok vitatkozni - ültem végül le teljesen a hátsó felemre. És a tekintetem elkapta a még mindig véres kezem. Most már rászáradt, de a tekintetemet még így is pár pillanatra magával ragadta. Aztán pedig ránéztem. Ha már használtam egyszer a groteszk jelzőt, nos ez a helyzet is az volt. Hogy itt trécselek azzal akit így tropára tettem, és nem is az inkább valószínű ,,dögölj meg" típusú szitkozódás a beszéd tárgya.
- Hogy lehetsz ilyen? - csattantam fel végül váratlanul és a tisztábbik kezemmel a padlóba ütöttem. Az arcát néztem haragosan. Még szerencse hogy azt nem törtem össze. Azért kár lett volna, még addig is még meggyógyul. - Hogy lehetsz ennyire groteszk módon undorító és vonzó egyszerre? - szorultak össze a fogaim. Kezdett elegem lenni belőle, pedig még csak a mai estét kellett kibírnom mellette.

*Kérdésére reflexszerűen vontam meg a vállam, mire ismét nyöszörgés hagyta el a torkom.*
- Erről is lefogok szokni azt hiszem… De nem tudom pontosan… olyan… olyan esetlenül. Mintha mennél is meg maradnál is. Mintha nem tudnál mit kezdeni a helyzettel. De neked kéne tudni, hogy mit árul el a tekinteted. Nem nekem. *Csak néztem, de az ütésétől összerezzentem, még ha nem is engem célzott be vele. *
- Milyen? * Kérdeztem, de kérdésem nélkül is megkaptam a választ, hogy mire gondol. Csak pislogtam párat végül keservesen felnevettem. De hamar alább hagyott és nyöszörgésbe fordult át, ahogy a bordáim rázkódtak.*
- Vonzó? Talán furcsa ízlésed van, az előzményeket tekintve. *S már csak gondolatban vontam meg a vállam. Nem felejtettem a korábbi fájdalmat.*
- De az undorítóra talán tudom a választ. Nem te vagy az első, akit taszít aaaa stílusom. De sosem érdekelt. Talán azért, mert nem ismerek mást vagy, csak azért mert ez a legjobb nekem. Furcsa dolgokra vagyunk képesek és vannak… *Gondolkoztam el egy pillanatra, hogy valóban akarom-e hogy tudja.*
-… vannak dolgok amiken az sem változtat, hogy mivé lettünk. Ezt… *Tekintettem végig magamon.*
- Elviselem… de azt a fajta fájdalmat nem, amit akkor éreztem mikor ellöktél. Mindenkinek meg van a maga démona Frank amit nem tud leküzdeni. Nekem ez… és ez a módszer rá.*Igyekeztem megemelni az épp kezem, hogy ismét hozzá érhessek az arcához, de örülhettem, ha a térdéig eljut segítség nélkül.*

Egy pillanatra elfordítottam a tekintetem. Talán nem csak ez kavargott a fejemben, de pontosan leírta az egyik problémámat.
- Nem Jessyca - ráztam meg a fejem és talán először mondtam ki akár még gondolatban is a nevét teljesen. - Szép vagy... jó, nem így összetörve, de az vagy, és mint ezt tudod, ez könnyen hatással van a férfiakra.
- Épp erről beszéltem - nyugodt, mély hangon. Megfogtam a felém nyúló kézfejét. Kicsit megemeltem óvatosan, és elfordítottam, úgy hogy láthassa a kézfejem. - Ez itt a te véred, a csuklómig teljesen beteríti a kezemet. És nem azért nem töröltem le mert nem volt rá időm. Élvezem, hogy ha az ellenségeim vére beteríti a bőröm. Mégis itt vagyok és segítek neked. Nem tudok dönteni, és ha nem tudnám jobban, azt mondanám lassan a fejem is megfájdul tőle.

*Szavaira bólintottam, hisz hazudtam volna, ha nem adnék igazat neki. Szép vagyok, és ezzel teljesen tisztában voltam. *
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vagyok ezzel tisztában. De azt elhiheted, hogy nem épp a te fejed akartam elcsábítani. Te kerestél meg engem… * Emlékeztettem, de talán feleslegesen. Mikor megfogta a kezem teljesen elengedtem megint. Nem féltem, így hagytam, hogy irányítsa a kezem. Egyébként sem tehettem volna másképp hisz nélküle pillanatok alatt visszahullt volna a padlóra. Szavaira ismét egy halvány mosoly játszott az ajkamon. De nem épp egy önfeledt mosoly volt, és nem épp azért mert végig futattam a tekintetem a kezén.*
- Nem tudtam, hogy van ellenségem. * Vontam fel a szemöldököm, de szavaira elment a kedvem az élcelődéstől.*
- Kicsit sem sajnálom, hogy itt vagy. S azt sem, hogy küzdesz magaddal… *Sütöttem le a tekintetem.*
- … szeretném, hogy maradj. Hogy mikor kinyitom, a szemem itt legyél. De nem tudlak maradásra késztetni, és neked kell eldöntened. De elzavarni sem foglak, még ezek után sem. De ha úgy döntesz, hogy mész, még annyit kérnék, hogy a táskám oldalából hozd ide a telefonom, kérlek. Mellette van a fülhallgatója is. * Tekintetem az Övébe fúrtam és igyekeztem kicsit közelebb húzni magamhoz a kezénél. De ebből maximum annyit észlelhetett, hogy a kezem kissé ráfog, majd újra elernyed.*

- Igen én... - de nem tudtam mit mondhattam volna még. - És csak nehezíted a dolgom... Legalább ha most nem lennél ilyen kedves, könnyebben tudnék dönteni...
Pont erről beszéltem. Egyszerre volt ami tetszett benne, és ami a végtelenségig taszított.
Mély levegőt vettem végül, és közelebb hajoltam hozzá. Adtam egy csókot a homlokára, majd újból eltávolodtam tőle.
- Te szegény elveszett, árva gyermek - ráztam meg. - Megátkozva a szülők bűneiért... - őszintén sajnáltam őt, mennyivel másabb személy lehetett volna, ha nem torzították volna el így. De ezen jelenleg nem tudtam változtatni, és talán nem is fogom erőltetni soha. Hiszen nem vagyok a mentora, vagy hasonló.
- Ha megígéred, hogy nem tépsz ki egy darabot a kezemből, ahelyett hogy elengednél amikor mondom, akkor megengedem, hogy most igyál a véremből. Nem lesz túl sok, de a semminél több. Holnap a többit meg majd meglátom. Nos?

*Szavaira csak pislogtam párat és próbáltam értelmezni, hogy most ez meg mi akar lenni.*
- Ha azt a Jesst akarod látni, akit tegnap este vagy a ma este elején. Akkor azt tanácsolom, hogy gyere vissza pár nap múlva. Jelenleg nincs erőm kakaskodni. * Bólintottam egy picikét, de még ettől a mozdulattól is össze kellett szorítanom a fogaim. Én magamban csak az állapotom számlájára írtam, de valóban jól esett, azaz ártatlan puszi. Következő szavaira megdöbbentem, és ha nem így, nem ebben az állapotomba mondta volna, nos… igen csak kakaskodtam volna.*
- Hééé… a sajnálatból nem kérek. * Fordítottam el a fejem, hogy ne lássam az arcát. De az ajánlatára gyorsan kaptam vissza a meglepetésemben és fogaim közt fojtottam vissza a nyögést. Átkozott mozdulatok… Kétkedve tekintettem rá pár pillanatig, de végül kissé bizonytalanul bólintottam.*
- Biztos, hogy ezt szeretnéd? * Kérdeztem Tőle és hangom is kétségeket tükrözött. Persze, hálás voltam már az ajánlatért is. De ha valamit tényleg megtanultam, az az, hogy ilyet nem sűrűn tesz senki. Senkiért. Még a legbizalmasabb kapcsolatokban is ritka.*
- Ne érts félre…. csak, csak nem értem… *Tettem gyorsan mellé a magyarázatom, hogy miért kérdeztem vissza.*

Nem, nem akartam látni azt a Jesst. Azt az akadékoskodó libát. Azt akartam volna látni aki lehetett volna! Még ha bárgyúnak is tűnt.
Sajnáltam, igen, na és? Persze akit sokan sajnálnak egy idő után elege lehet belőle. De csak azzal van így akinek a sajnálaton kívül nem adnak semmit, csak nézik messziről, vagy az aki élvezi ha szenved. És most nem fizikálisan értem.
A válaszára feltűrtem a ruhám ujját.
- Nem kell értened. Talán még én sem értem igazán. Ha meg tudod magyarázni hogy mért nem szeretnéd, hogy elmenjek, akkor talán ugyan az a válasz erre is. ÉS maga a tény, hogy megtörtént maradjon köztünk, hm?
A kérdés inkább az lett volna, hogy ő szeretné-e. Persze mért ne szerette volna, ilyen állapotban senki nem habozna. Az ajkai fölé tartottam a csuklóm, és már csak neki kellett döntenie, hogy elfogadja-e.

*Elgondolkodtam, hogy Én mivel magyaráztam volna, de lesütöttem a szemem. Csupa olyan dolgok jutottak az eszembe, amelyek abszurdak… mint példának okáért a magány. De ez nem volt ismeretlen és ehhez kevésnek is bizonyult. Még a magam részéről is. Ahogy csuklóját ajkaim elé emelte, csak néztem pár pillanatig a saját vérem és az alatta megbúvó bőrt és életet. Az újabb kérdésére, csak bólintottam és egy apró puszit leheltem rá. *
- Sajnálom… * Suttogtam és észre sem vettem, hogy mikor bújtak ki a fogaim, de mikor bele mélyesztettem már kint voltak. Próbáltam a lehető legkevesebb fájdalmat okozni neki. Ajkaim éhesen tapadtak rá, s épp kezem karcsú ujjait köré fontam. Nem szorítottam csak élveztem a tapintását, a lüktető erőt mely belőle származott. De figyeltem és vártam, hogy szóljon…*

Érdeklődve figyeltem őt, és meglepett, hogy előre bocsánatot kért. De jól esett. Mondhatni már előre meg lett bocsájtva ez a kis ,,semmiség".
Egy pillanatra felszisszentem, mikor a bőrömbe szúrt, és összeszorultak a fogaim. Csak néztem őt. Az hogy a kezemhez ért viszont kizökkentett. Én a helyében mozdulni nem akartam volna.
Nem is tudtam talán erről az egészről mit gondoljak. Az hogy viszont ilyen tiszta maradt meglepett. Talán ezért is hagytam neki tovább, hogy még többet elvegyen a véremből.
- Jól van, most már elég - mindenféle bántó felhang nélkül, és megpróbáltam elhúzni a kezem. Ez után úgy döntöttem én is elfekszek a kényelmetlen kövön mellette.
- Azt hiszem döntésre jutottam - kezdtem. - Maradok holnapig.

*Kezem kis idő múlva vissza akart hullni a helyére, de nem engedtem. S maga az erőfeszítés kelltette fájdalom könnyeket csalt a szemembe. Éreztem, hogy néz, ugyan úgy, mint korábban. De most nem akartam, hogy lássa mennyire is élvezem azt, amit csinálok. Nem figyeltem arra, hogy mennyit iszok, hisz azt mondta, hogy szól. S erre koncentráltam, hogy meghalljam ezen a fátyolon keresztül a hangját. S amint meghallottam tőlem telhető óvatossággal kihúztam a fogaim miközben kezem visszahullott. Már nem volt mért ott tartanom, már nem volt mit csillapítanom az érintésemmel. Pár pillanatig csak feküdtem némán, s végül kinyitottam a szemem.*
- Köszönöm. * Hangom kicsit már erősebb volt, mint korábban, de még mindig fájt mindenem.*
- Gondolom ne is kérdezzem, hogy miért döntöttél így? * Kérdeztem miközben elnyúlt teste felé fordítottam a tekintetem. Vonzotta, ahogy engem is. De szerencsére vagy szerencsétlenségemre? Akár hogy is, de nem tudtam sem hozzá bújni, sem közelebb húzódni hozzá. *

- Valószínűleg azért amiért összeálltam Jean-Claudékkal. Jean-Claude még nálam is rosszabb, ő tényleg szokott mondhatni ok nélkül ölni. És Márton? Vele nem igazán tudni mi a gond, de túl csöndes, legalábbis bizonyos dolgokban. De a városban csak mi voltunk jó sokáig, főleg miután O'braien eltűnt. Persze egyáltalán nem magától értetődő, hogy így összeverődjünk, de még mindig jobb.
- És már megbocsájtottam azt amiért idejöttem, azért már nem tudlak gyűlölni. És néha azért mégis unalmas egész este Jean-Claudék arcát bámulni - mosolyodtam el kissé. - És még az a kockázat sem áll fent, hogy a doktor úr befut, és rákezd játszani, azon a furulyán vagy min. Általában kiráz tőle a hideg, de Jean-Claude mindig hagyja hogy végig játssza a dalait.
Egy pillanatra behunytam a szemem, majd fáradt tekintettel néztem vissza rá.

*Ahogy kíváncsian hallgattam a válaszát kedvem lett volna, felkönyökölni és oldalra fordulva nézni ahogy beszél. De még maga a gondolatára is eltorzult az arcom. Mosolyát látva, amely talán az első volt mióta megjelent az ajtóba magam is elmosolyodtam.*
- Áh… szóval az unalom késztetett Bársony Báróhoz, míg a maradásodra a változatosság érzése. Értem én… * Játszottam a duzzogót, mely kicsit sem volt hihető a fájdalomtól, nyugalomtól és némi jókedvtől csillogó tekintetemtől. Az övét látva viszont ajkamba harapva elfojtottam a kérdésem és valahol szégyelltem magam.*
- Kérdeznék, de fáradt vagy… miattam. És nekem is csak a hasznomra lehet, ha többet pihenek. Szóval majd holnap, ha lesz alkalmam traktállak velük. Gyere… pihenjünk. * Néztem jelentőségteljesen magam mellé. Ha már itt van, érezni akartam a közelségét még ha ez jelenleg nem is merülhetett ki másban, minthogy néhol hozzám ér a ruhája, esetleg a keze ott ahol nem fáj. Vagy csak maga a tudat.*

- Igen, mondható így is - ingattam meg kicsit a fejem.
Igazából, ez csak lelki fáradtság volt. De annyira nem is tűnt rossznak az ajánlata, ahogy végig hallgattam.
- Akkor majd holnap faggathatsz, ha gondolod. És remélem nem bánom meg, hogy így felajánlottam... - néztem még rá utoljára kedvesen, aztán lehunytam a szemem.

Másnap este szinte felriadtam, és nem tudtam mitől. Oldalra néztem, és úgy tűnt Jess még nincs magánál. Lehet a sérülései miatt később aludt el. Csendben feltápászkodtam, majd eltűntem a házból. Nem sokkal később egy befőttes üveggel tértem vissza. Sejtettem, hogy nem fog messzire menni, hiszen ha már egész rendesen gyógyulgatott, azért még biztosan fáj neki eléggé.
- Jess... nos jó estét - köszöntem kissé félszegen. - Ez az a legjobb amit szerezni tudtam egyenlőre - emeltem fel az üveget. - Vérfarkas vér... van ennél hatásosabb is a városban, de nem mertem kockáztatni.

- Ezt azért kétlem… * Motyogtam még halkan, és ahogy lehunyta a szemét egy ideig csak figyeltem. Megpróbáltam aludni, de nem ment. Fájt mindenem és ez nem hagyott. Gondolataim ezerfelé kavarogtak és már javában fent volt a nap mikor végre kiütött a fáradság. Az utolsó gondolatom, érzésem pedig az a kellemesen bizsergető fáradság volt mely elnyomta a fizikai fájdalmam…

Egy párszor megébredtem a nappal folyamán, mikor „álmomban” megfeledkezve magamról megpróbáltam forgolódni. De utána legalább bennem maradt az ösztön, a nem mozgásra és végig aludtam az egész napot. Talán még többet is. Mikor felébredtem Frank már nem volt itt és nem is számítottam arra, hogy visszatér. Lebiggyesztettem ajkaim és erőt véve magamon, igyekeztem először egyesével megmozgatni a végtagjaim, hogy tudjam hogy állok. A lábam eddig sem volt sérült és bár fájt de a kezem is tudtam mozgatni. Hát itt volt az ideje, hogy felüljek. Előre tudtam, hogy fájni fog… na de azt nem hogy ennyire. Az egyetlen és teljes mértékben használható kezemre támaszkodtam és halk nyögéseket hallatva próbálkoztam legalább annyira felhúzni magam, hogy a falnak vethessem a hátam. No persze, csakhogy addig el kéne csúszni… hát hozzáláttam. Már majdnem a falnál voltam, mikor lépéseket hallottam fentről és ez megállásra késztetett. Tekintetem az ajtóra szegeztem és némi megkönnyebbülés volt Frank hangját hallani, még ha meg is lepődtem, hogy itt látom.*
- Neked is Frank… * Mondtam és elengedtem magam. Kis pihi… aztán majd folytatom a mászást. De most csak hagytam, hogy a megkönnyebbülés teljes átvegye az érzékeim. További szavaira elkerekedett szemmel néztem vissza rá. Hol az arcát és hol azt az üveget néztem. Nem tudtam hova tenni ezt az jelenetet és a szándékát.*
- Öhmm… köszönöm. * Nyögtem ki végül, de nem tudtam mosolyom elrejteni és ingatni kezdtem a fejem minek köszönhetően eltorzult az arcom.*
- Hát, ha én kiismerhetetlen vagyok, akkor te maga vagy a labirintus. * Semmi él vagy rossz nem hallatszódott a hangomon. Csak némi döbbenet és talán csodálat.*
- Más azt hiszem virággal vagy valami ilyesmivel állt volna elő… * Tettem még mellé.*

Letelepedtem végül mellé. Hát a vér frissnek friss volt, de lehet hogy mér kihűlt. Hát ez van.
- Te mondtad, hogy házhoz kéred a reggelit... És abból azért mégis baj lehetett volna, ha az egyik vérfarkast vonszolom eddig. Így is ez volt a legjobb lehetőség. Annak akinek erősebb vére van kevés van a városban, és nagy baj lehetne belőle.
- Valóban? Pedig számomra, teljesen logikus hogy mit miért teszek... bár lehet az őrültek is ezt mondanák. Szóval ha már tegnap így összetörtelek... ez már semmi ahhoz képest, hogy megengedtem hogy megharapj.
- Áh semmi ilyen hátsó szándékom nincs- legyintettem, majd elkezdtem lecsavarni az üveg tetejét, de közbe megállta a kezem. - Megkérdezném hogy segítsek-e vagy megy magadtól... de valószínűleg még egy adagot nem tudok csak így szerezni.

*Nem is reménykedtem benne, hogy megjegyzi szavaim hisz már én is alig emlékeztem rá, hogy említettem ilyesmit. Az eshetőségre és amint elképzeltem kuncognom kellett és igyekeztem minél kevesebbet rázkódni közben.*
- Pedig érdekes látvány lehetett volna. De ebben azért igazad van… az őrültek is ezt mondják. *Néztem rá elgondolkodva miközben Ő csak folytatta tovább a beszédét. *
- Ez is igaz. * Bólintottam elismerően. Mást megcsapolni mindig könnyebb mint saját magad felajánlani ugyan ebből a célból. *
- A segítségednek örülnék. Amint láthatod nem jutottam messzire egymagam. Pedig csak a falig szerettem volna eljutni. * Biggyesztettem le az ajkaim és utáltam magam, hogy ennyire rá vagyok szorulva Frankra. Vagy egyáltalán bárkire.*
- Sokat beszélsz… No nem mintha ez baj lenne, de a tegnap után meglepő… olyan mintha a zavarod próbálnád leplezni vele. * Jegyeztem meg mosolygósan s bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy az a pici illat mi felszabadult nem ébresztette fel az éhségem. De próbáltam higgadt maradni.*

- Hát Dace lehet nem értene egyet veled, és aztán többiek is mosnák kezeiket. Míg nekem jobb esetben... - itt elhallgattam kicsit - csak a férfiasságom tépnék le.
- Héj! Ha nem beszélek az a baj, ha meg igen az a baj? Na azért... - húztam össze kicsit a szemöldökömet. - Csak próbálok nem egy hallgatag tapló lenni, oké? - arról nem is beszélve hogy lehet a saját gondolataimat is el akartam terelni más fele, mint ahogy maguktól folytak volna.
Kinyitottam végül az üveget, és a szájához tartottam, és kicsit megdöntöttem. A másik kezemmel végül úgy döntöttem megtartom kicsit a fejét, hogy könnyebb legye neki. Közben pedig nekiálltam szép lassan belé diktálni az egész üveget.
- De aztán remélem nem lesznek kétes gondolataid...

- Dace? *Vontam össze a szemöldököm, még nem hallottam korábban ezt a nevet.*
- Oh hát azért igazán kár lenne… * Mosolyogtam rá félreérthetetlenül végig mérve a csípője és combja tájékát. De nem tartott sokáig, hisz ismét elkalandoztam az arcán ahogy újra beszélni kezdett.*
- Nyugi… csak egy megjegyzés volt. Örülök, hogy beszélsz… Csak tartsd is meg. Lógok neked pár kérdéssel. * Nem felejtettem el, hogy azt mondta ma feltehetem Őket. De jelenleg még nem foglalkoztam vele. Amint az üveg megszabadult a tetejétől ösztönösen megnyaltam a számat. Fejem megemelve igyekeztem ott tartani ajkaim a vérnél. Valóban kihűlt, de ez legyen a legnagyobb bajom. Ahogy a kezét a fejem alá csúsztatta és megtartott elengedve magam, csak élveztem az izét, a bizsergést miközben gyógyultam és úgy éreztem, hogy kezd visszatérni az erőm és nem csak a sajátom. Amint végeztem megnyaltam a szám, és kissé könnyebben felülve arcom Frank mellkasának támasztottam.*
- Miféle kétes gondolataim? * Kérdeztem, feltekintve az állára, ha csak nem húzódott el vagy kért meg, hogy ne bújjak hozzá.*

- Ő a vérfarkasok vezetője jelenleg.
Igazából a következő megjegyzésére csak egy félmosollyal reagáltam. Hiszen egyet értettünk még ha két külön okból is.
- Jó, hát majd meglátjuk mi lesz belőle - ígérhetem volna azt is hogy ezentúl így lesz, meg azt is hogy nem, valószínűleg egyikkel sem mondtam volna igazat.
Nos természetesen úgy látszott nem kell erőltetnem a dolgot. Örömmel fogadta még az előre lecsapolt vért is. Mondjuk ha nem úgy lett volna... áh, a f#ne sem tudja.
Letettem végül az üres üveget visszazárva a tetejét. És valahogy szinte reflexszerűen átkaroltam óvatosan mikor nekem dőlt. Bele sem gondoltam igazán.
Nem akartam neki ötleteket adni, de azért végül mégis válaszoltam.
- Mondjuk hogy visszaad a tegnapi verést, most hogy vérfarkas vérrel vagy megtuningolva... bár lehet mire teljesen összeforrnak a csontjaid és minden rendben lesz, elmúlik a mellékhatása. Jó tudom, eddig sem próbálkoztál ilyesmivel... - hallgattam el kicsit. Aztán megköszörültem a torkom.
- Valamit kérdezni akartál... nem?

*Válaszára összevontam a szemöldököm és az orrom alatt még mosolyogtam is, ahogy válaszolt saját magának még mielőtt Én megtehettem volna. A téma terelését kicsit sem próbálta meg leplezni és Én csak megingattam a fejem, de nem húzódtam Tőle.*
- Ami azt illeti, jó pár valamit és nem feltétlen az egész lesz kellemes. De nézd… * Húzódtam el egy kicsit, annyira, hogy az arcába tekinthessek és megérintsem egy picit.*
-… Még ha meg is akarnám tenni, nem most. Nem akkor, amikor Te magad hoztad szinte ágyba azt, ami a gyógyulásom segíti és még előnyt is adna. Ha majd meg akarom tenni, abban biztos lehetsz, hogy az előtte való éjszakát nem nálam fogod tölteni. * Bújtam vissza hozzá, ezúttal úgy próbálva, hogy normálisan tudjak gyógyulni illetve még kényelmes is legyen, hogy ne kelljen mozognom.*
- Ami pedig a kérdéseket illeti… Azt már mondtad, hogy miért maradtál itt. De azt nem, hogy miként keveredtél erre? Tudom, hogy egy Ősköv… Nem. Az a másik csehó tulajdonosa. Szóval, tudom, hogy öreg vagy de azt nem, hogy miért változtál át és hol születtél… Csupa ilyen kérdéseim vannak. Biztos, hogy szeretnéd Őket hallani?

- Ó ezt jó tudni... akkor majd erre figyelek - mondtam csak félig komolyan. Azért elég árulkodó volt, hogy visszabújt hozzám. Úgyhogy reménykedtem benne hogy a közeljövőben nem lesz ilyen. Még ha nem is igazén féltem tőle.
- Erre? Mármint a városba? - kicsit összehúztam a szemöldökömet. Nem tudtam nem észre venni, milyen személyesek a kérdései. De nem tettem szóvá. Azt hittem a városról kérdez, vagy egyéb dolgokról amik fontosak lehetnek vámpírléte alatt a közeljövőben.
- Én Őskövület? - nevettem el magam. - Akkor Kalliolát minek neveznéd? Több mint háromszáz éves a pasas, de ki tudja mennyi az a több... De ha ennyire tudni akarod... Miután meghalt a húgom... szóval nem voltam egy túl életvidám valaki. De mondhatni sokáig még így sem tudtam semmi ilyesmiről. Igazából nem tudom jól meg fogalmazni miért, vagy egy valamit kiemelni, hogy ezért. Egyszer csak megkörnyékezett a mesterem, pár homályos kérdéssel, aztán átváltoztatott.
- Nem mondom, hogy véletlenül nem tapinthatsz érzékeny pontra, de talán túl élem...

- Igen, a városba. * Erősítettem meg a korábbi kérdésem. A kérdésére gondolatban megvontam a vállam és mosolyogva feleltem.*
- Talán Ősleletnek… * S csak reménykedtem benne, hogy annak a fazonnak van némi humora, ha véletlen egyszer majd kicsúszik a számon. *
- És azóta sem bántad meg? Mennyi idős voltál? Hol a mestered? Volt családod? * S lám újabb kérdések, és még kitudja mennyi lesz. De egyelőre küzdöttem azzal az eggyel, amiben magam sem voltam biztos, hogy itt-e az ideje. Így ezekkel próbáltam elterelni róla a figyelmem.*
- Lehetőleg Én is éljem túl… * Jegyeztem meg élcelődve, de rögtön ki is egészítettem.*
- Igyekszem vigyázni a nyelvemre… * De ígérni nem ígértem, hisz nem tudhattam, hogy mi érinti érzékenyen és mi nem.*

Lassan megvontam a vállam, hogy ne legyen kényelmetlen neki. DE valószínűleg az lett volna legjobb, ha nem is mozdulok, ez viszont csak utána jutott eszembe.
- Mert csak... sosem bírtam sokáig egy helyen, mindig tovább mentem, egészen mostanáig. Véletlenül ide találtam, és itt jól érzem magam.
Csak elmosolyodtam azon amit a doktorra mondott. Pedig ki tudja, talán még van nála is idősebb a Földön! De lehet azzal nem szeretnék találkozni.
Kicsit elfintorodtam a kérdésére. Egy kissé tényleg kellemetlen volt.
- Volt egy nővérem, meg a szüleim, de nem, saját családot még nem alapítottam akkor... A szüleimtől elbúcsúztam, a nővéremnek akkor meg már volt férje, úgyhogy miatta nem kellett aggódnom - egy kicsit megálltam mielőtt folytattam volna. Huszonhét voltam és még nem volt menyasszonyom. Aggódtak is értem - ült ki egy gunyoros kifejezés az arcomra. Így utólag volt is miért. - Lehet hogy bántam benne néha ezt, azt... Így igazából nem gondoltam rá - képek ugrottak be, amikor nagyon is utáltam a helyzetemet. Nem is azt hogy vámpír vagyok, hanem azt hogy kutyaszorítóba kerültem. Vadászok, vagy fegyveresek fogtak közre, a háború zajai, és minden egyéb hasonló. - A mesterem pedig meg halt - vontam meg a vállam. - Az elején jóban voltunk, de aztán pár év alatt kezdett megromlani a viszonyunk. A háború végét már egyedül éltem át. Valamikor akkor halt meg.
- Hát majd meglátjuk... - néztem rá nagy komolyan, de végül megenyhült az arcom. Nem gondoltam komolyan. Ha már annyiszor felmerült, végre tényleg nem akartam bántani.
Az pedig hogy a nyelvét említette, nekem egészen más jutott eszembe... de aztán elhessegettem a gondolatot.

*Éreztem, ahogy megemelkedett a válla, de így, a mellkasához bújva nem volt olyan kellemetlen, vagy legalábbis nem fájt. *
- Ezt nehéz elhinnem tekintetbe véve a körülményeket és Bársony Báró zord kifejezéseit. *S csak csendesen hallgattam tovább. Voltak dolgok, amiket nem értettem, de nem akartam közbe vágni. Csak hallgatni akartam, akár egész éjjel és nappal. Megnyugtatott a hangja zörgése és bár kialudtam magam, úgy éreztem, hogy ismét képes lennék elaludni rá.*
- Majd 90 éve, az esetek nagy részében már tizenévesen nősültek és az sem volt újdonság, ha születéskor elígérték a gyerekeket. Persze, ennek meg volt a hátránya. De tényleg fura, hogy nem volt legalább menyasszonyod, még ha asszonyod nem is. Miért? És mért romlott meg a viszonyod vele? * Tettem fel az újabb kérdéseim. De ahogy elhangzott a megjegyzése fejem kissé feljebb biccentettem, hogy lássam, komolyan gondolja e. Ajkam harapdálását nem tudom mikor kezdhettem el, de csak akkor figyeltem fel rá mikor megenyhült az arca és elmosolyodtam.*

- Őt el kell, vagy el lehet viselni, engem annyira eddig még nem zavart, hogy ne bírtam volna ki.
- Nem mondom, hogy sosem érdekeltek volna nők mert nem így van... Volt egy lány akinek udvaroltam, de ő nem sokkal később megbetegedett, és tüdőbajban meghalt végül - mondtam kissé szomorkásan, de közel sem rázott meg annyira, vagy már nem, mint a húgom halála tegnap, hogy Arcuri szóba jött. - Aztán meg valahogy... nem jött össze, aztán a vámpírrá válásom előtt nem is érdekelt. - Egy kicsit elsötétült az arcom, de aztán tovább gördítettem a gondolataimat.
- Nos ő... sokkal idősebb volt mint most én. Voltak dolgok amiről nem egyezett a véleményünk, és ez egyre rosszabb lett, viták lettek belőle, sőt veszekedések, végül ott hagytam. - Ismét emlék képek jutottak eszembe, például ahogy egyszer átlökött az asztalon egy ilyen veszekedés alkalmával. Na az a helyzet nem volt kellemes. Meg is borzongtam az emlékére.