Kopjafa utca 5. - Jessyca Camilo

- Akkor képzeld el az illető arcát, amikor meglátja mi történt. Most mond hogy nem vicces... - na jó, lehet csak... nekem volt ilyen kifacsart humorom.
Bizonyítsam? Ez kicsit olyan... Szóval, eddig is azon voltam azt hiszem.
Egy pillanatra megálltam, ahogy felszisszent. Egy pillanatra az arcára néztem, hogy minden rendben van-e. Már amennyire lehetséges.
- Tudod, azon gondolkoztam, hogy ezt a felsődet most nem tépem szét... de lehet neked úgy kényelmesebb lenne. - Úgy legalább nem kéne felemelkednie, amíg leszedem róla.
- Jelenleg az enyém... - ismételtem, közben óvatosan tovább cirógattam a bőrét. - De végül mégis csak a te tested, ha téged nem zavar... - na jó azt nem gondoltam komolyan hogy tényleg meztelenül fog mászkálni a városban, és ez kicsit érződött a hangomon.

*Igen, külső szemlélő számára valóban vicces lehetett a jelenet. Legalábbis egy olyan számára biztosan, aki tudja, hogy mennyire utálom, ha uralkodnak felettem és már csak a makacsságom miatt is ellentmondok a parancsnak. Hmm… vajon Lowri is jól szórakozott magában? Szavaira elmosolyodtam, és kezem az arcára csúsztattam a hajából.*
- Tépés és tépés között is van különbség… *Hívtam fel a figyelmét. Bár csak az elméleti szintig tudtam azt, hogy mi a különbség.*
- De tény, nem szívesen ülnék most fel. De ha jobb szeretnéd levenni, akkor kibírom…* Érzem, hogy gyógyulnak, de ez legalább annyira fáj, mint az, mikor összetörte. Ha nem jobban… Nehéz lett volna végig gondolnom, hogy melyik volt a rosszabb, hisz tegnap egy kicsit el voltam borulva és megváltásként éltem meg. Így hát nem is foglalkoztam vele, csak ujjaimmal játszottam az arcán lapuló szőrzetével. Cirógattam és kiélveztem a kissé durva tapintásukat.*
- Az enyém? * Vontam össze a szemöldököm és kissé megingattam a fejem.*
- Nem Frank. Ez csak akkor az enyém, ha táncolok. Nem lehet azaz enyém, amely sosem volt az. * Mosolyodtam el ezzel rejtve a szavaim jelentőségét. *

- Hát majd óvatos leszek... - természetesen tegnap nem érdekelt semmi, de ha most olyan lendülettel szakítanám le róla a ruhát egy kézzel mint tegnap, akkor biztosan a kínok kínját élné ki. Ismét.
Jól esett a simogatása. Egy kicsit abba is hagytam a cirógatását, meg hogy azzal foglalkozzak miként is szabadítsam meg a ruhájától. Kedvesen néztem rá.
- Ezt hogy érted? - húztam össze a szemöldököm. Igazából azt hiszem sejtettem mit akar mondani, de ez nagyon nem tetszett. - Ne mondj ilyet. Most már szabad vagy! Még ha régen így is érezted, nem kell hogy mindig úgy maradjon minden mint régen volt.

*Bólintottam a kijelentésére, és hiányérzetem támadt, ahogy abba hagyta a simogatást. Csak egy biztos ponton éreztem a hideg kezeinek selymes tapintását. A kérdésére először nem akartam felelni, és ujjaim felcsúsztak a homlok ráncaihoz, hogy simogatással el űzzem őket onnan. A kiegészítésnél azonban már a szemébe tekintettem.*
- A testemet mindig is más uralta. Ez csak egy test Frank, mely arra szolgál, hogy a létezzek. A test semmi másra nem jó, csak a férfiak kielégítését szolgálja. * No igen, a mostohámnak és Marconak is érdekes elképzelései voltak arról, hogy a nők mire hívatottak. A változás lehetőségére kétkedve néztem rá.*
- Én eddig is szabad voltam. Legalábbis úgy, ahogy azt Én ismerem. Senki nem tiltott meg semmit. Nézd, én… tudom, hogy ez most csak egy újabb rovátka, ami taszítani fog, de ebben nőttem fel és később is ebben éltem, ahogy az átváltozásom után is. De Én… * Nem tudtam, hogy miként fejezzem be a mondatot. Féltem a reakciójától és ujjaim ismét a hajába túrtak.*
- Nekem szükségem van erre. Legalább annyira, mint a vérre. * Hogy valóban szerettem e ezt, vagy csak azért gondoltam és éreztem így mert belém nevelték nem tudtam. S eszembe sem jutott ezt végig gondolni. Nem hogy most, máskor sem. Kissé közelebb húztam a fejét, ha hagyta és egy apró csókot leheltem az ajkaira, ha hagyta.*
- De ne rontsuk el, ezt a pillanatot. Utána, csak kérdezned kell és ahogy Te megtetted, úgy én is válaszolok a kérdéseidre. * Tényleg nem akartam ezt a pillanatot elrontani. Most, hogy rászántam magam. De ha korábbi válaszom már elrontotta és kérdez, gond nélkül válaszolni fogok most is.*

Valószínűleg ez volt az ami oly sokszor össze zavart benne, a többi taszító tulajdonsága mellett, mégis vonzott. Bizonyos tettei, bizonyos szavai igen is kedvességre való készségre utaltak. És ez a testi adottságaival együtt igen is nagyon vonzó lett volna.
Kissé lemondóan bambultam el. Mindegy volt hova, csak egy pillanatra ne találkozzon a tekintetünk. Úgyhogy valahova a mellkasa tájékára irányult a tekintetem, de ezt egy darabig fel sem fogtam.
- Ez nem igaz... - kérlelő tekintettel néztem ismét rá, de nem tudtam fojtatni a mondatot. Vagy csak nem mertem. De egyik sem volt igaz.
Ne rontsuk el a pillanatot... ez egy darabig még visszhangzott a fejemben, és próbáltam értelmezni.
Végül kihúztam a kezem a felsője alól, és az arcához értem vele, miközben újra megcsókoltam. Talán leginkább kétségbe eséshez lehetne hasonlítani amit éreztem. Nem tudtam őt meg érteni, vagyis ha valahol mégis ez akkor sem volt jó. Lehet mondjuk ezért még szenvedélyesebben is csókoltam meg a kelleténél, de azért nem durván.

*Látva, a kérlelését valami feléledt, ugyan úgy, mint ahogy korábban meghalt. Olyan hevesen éreztem azt a valamit, hogy fel kellett nyögnöm tehetetlenségemben, ahogy feszítette a belsőm. Persze ez nem fizikai fájdalom volt, de ebben az apró hangban benne volt minden. Nem akartam ezt látni, tenni akartam ellene, meg akartam neki adni. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy mit szeretne valójában. Mi az, amire kért, ami előhívta ezt belőle. Jobb híján kezem a tarkójára siklott és lassan kényeztette, hol a simogatásával és hol egy-egy gyengédebb nyomással. Mintha masziroztam volna, csak gyengédebben. Ajka az ajkamra tapadt és igyekeztem viszonozni a nyers szenvedélyét. Én úgy éreztem, mintha éhség fakadna belőle és bármit megadtam volna azért, hogy teljes mértékben csillapítani tudjam benne. Másik kezem a korábban játékosan megrángatott felsője alácsúszott és minden mozdulatomra figyelve alá siklott. Féltem a saját mozdulataimtól, nem mertem elengedni magam. Egyrészt azért mert akkor ösztönösen mozogni kezdtem volna még közelebb hozzá, másrészt pedig féltem, hogy fájdalmat okozok neki.*
- Vedd le… * Nyögtem két csók között, de ajkam már ismét az övére tapadt. Normál esetben kivitelezhető lett volna így is levenni-e de jelenleg nem, azonban ezt fel sem fogtam. Nem voltam hozzá szokva, hogy ilyen állapotban vagyok.*

A viszonzása pár pillanatra kitörölte az aggodalmaim. Sőt, ha ténylegesen elmulasztani még nem tudta őket, azért háttérbe szorultak, ami most jól esett.
A szavaira, úgy engedelmeskedtem, mintha parancsba adta volna. Bár igazából nem tudtam melyikünkére értette. De ez nem okozott fennakadást. Először lekaptam magamról felülről a ruhát. Majd ismét megcsókoltam, és óvatosan neki álltam róla lehámozni a felsőt. Két kézzel álltam neki, hogy még véletlenül se rántsam meg egyik tagját sem, miközben eltéptem az anyagot középen.
Óvatosan végig simítottam a bőrén miközben visszatekintettem rá, hogy minden rendben van-e.

*Csillogó szemekkel néztem, ahogy ismét láthatóvá vált számomra a teste. Nem kevés erőfeszítésembe került, hogy ne üljek fel, azonnal és míg ő lehúzza, ne csókoljam végig a testét. Erről mindössze csak átható tekintetem és a nyelvem árulkodhatott miközben benedvesítette az ajkam. Mikor az én ruhámhoz ért ösztönösen megfeszült a testem, ezzel felkészülve a fájdalomra, amire számítottam. De óvatos volt, így csak egyszer éreztem, de azt is csak minimálisan. Mikor végzet, testem ismét ellazult miközben bele remeget az érintésébe. Mikor rám tekintett egy apró mosoly bujkált az ajkaim között.*
- Nadrág? * Hangom, lágy és inkább szólt a kéj ígéretéről mintsem maga a kérdésről. Nem tudtam legyűrni a sürgető késztetést, hogy minél hamarabb érezzem. Vagy talán csak a megszokott ritmus miatt voltam ilyen sürgető? Talán mindkettő.*

A kérdésére kicsit elnevettem magam. Óvatosan hozzásimultam és először a nyaka alatt az állát csókoltam meg, majd ismét az ajkain.
- Mint ha magamtól nem tudnám mi jön most - most mondtam vigyorogva, úgy hogy szinte hozzáért a szám az övéhez közben.
Nagyon finoman simítottam végig rajta a vállaitól kezdve egészen a csípőjéig. Néha egy-egy óvatosabb csókot is adtam a bőrére, bár nem mertem túlzásba vinni, nehogy túl érzékeny pontot nyomjak meg.
Végül aztán ahogy emlegette is, a nadrág is sorra került. Először az övé majd az enyém. Majd pedig visszakúsztam hozzá, és próbáltam vigyázni rá.

...Később...

Melléfeküdtem és csak néztem őt. Alig mertem hozzá érni újfent, bár azért próbálkoztam. A hasán pihentettem a kezem, de ha nem tetszett volna neki valami, rögtön elvettem volna.
Minden rezdülésére figyelni akartam, és tudni ha valami gondja van.

*Nevetésére összevontam a szemöldököm egy pillanatra, de aztán annyiban hagytam. A gyengéd érintésekbe igyekeztem minél jobban bele simulni, ám szavaira elmosolyodtam.*
- Csak biztosra mentem… *Jegyeztem meg játékosan és birtokba vetten az ajkait, addig, amíg hagyta és nem kezdett el másfelé barangolni. Ez a lassúság és kínzó várakozás csak még jobban felkorbácsolta az érzékeim. S most már tudtam… ha nem ebben a helyzetben lettem volna, akkor nem bírtam volna kontrolálni magam és már rég rávettettem volna az éhségem. De nem várakoztatott tovább, mint ami még elviselhető lett volna számomra…

…Később…

Egyik kezem a testem mellett pihent, míg másik a mellettem fekvő férfinek simult, miközben a padlón hevert. Lábaim remegtek, ami még nekem is meglepő lett volna, ha észreveszem s ez alól a kezem sem volt kivétel. Testem olykor-olykor megfeszült, miközben kieresztette magából azokat a görcsöket melyeknek nem volt helyük benne. Volt oly mozdulat mely a másik akarata ellenére is fájt, de ezekkel nem lehetet mit kezdeni, hiába volt eszméletlenül gyengéd és óvatos a testem olykor-olykor akkor is mozdult. De eszembe se volt visszakozni. Most meg… csak vártam, hogy a testem felfogja, hogy vége és ne ránduljon ritmikusan védekező merevségbe. Szemeim lehunyva próbáltam feldolgozni a történteket, bár inkább azt, amit közbe éreztem. Arcom elfordítottam, hogy az orrommal simogassam férfias szőrzetét a felsőtestén.*
- Van valami kérdésed? * Kérdeztem, de nem néztem rá és a szemem sem nyitottam ki. De nem felejtettem azt, amit ígértem. Ha vége és tudni akar valamit, akkor válaszolok. Nem tudom, hogy az lett volna a jobb, ha érdeklődést mutat irántam vagy az, ha csak hagy pihenni.*

Jól sejtettem, hogy lesz mit kibogoznia magában. Furcsa mozdulatai, talán fájdalomról árulkodhattak... Ami viszont meglepett, hogy így ragaszkodott hozzám. Na nem azt mondom... hogy is fejezzem ki... Nem ölelt teljesen magához, de a közelsége jól esett.
- Kérdés? - mondtam ismételtem, és közben még össze kellett szednem magam. Végig simítottam a haján, miközben gondolkozni kezdtem. Valami rémlett.
- Igen... azt mondtad ne rontsam el a pillanatot... - idéztem fel a dolgot.
- Figyelj rám, Jess... senki használati tárgya nem vagy. Pedig mintha valami hasonlót te is mondtál volna.
Az arcát kezdtem el simogatni, miközben azon gondolkoztam hogyan is folytassam.
- Arcuri... - szorult össze a hangom ahogy kimondtam a nevét, de aztán folytattam. - Ő is magadra hagyott, most már a magad ura vagy - néztem rá kedvesen. - Mint mondtam, szabad vagy...

*Igen, emlékeztem mikor a fejéhez vágtam és ez mosolyt csalt az arcomra. Akkor is feldühített és az igazat megvallva az első perctől folyamatosan dühített. A szavaira közelebb dugtam a fejem, hogy az orrom neki nyomódjon. De ahogy folytatta megmerevedtem és megállt minden mozdulatom. Szemeim kipattantak egy pillanatra, de gyorsan le is hunytam, hogy ne láthasson benne semmit. Csak néztem az ott meglapuló sötétséget, miközben kényszerítettem a testem arra, hogy ne feszüljön tovább és ereszen le. Nem hiányzott a fájdalom, amit ezzel okozott a bordáimban. Nem a neve említése vagy az emlékek fájtak. Hanem maga a nyers tény, hogy magamra hagyott. S hogy ezt valaki ilyen leplezetlenül a fejemhez vágja. Kellett pár pillanat s talán perc is, mire meg tudtam szólalni.*
- Ez nem volt kérdés… * Ez volt az első ésszerű gondolatom, ami elhagyta a számat. Hangomban már nyoma sem volt sem a fáradságnak sem semmi másnak, amik érzelmekről árulkodhattak volna.*
- Már nem. Csak azé, akinek megengedem. De annak korlátlanul mert ez a dolgom, ami abból fakad, hogy a másiknak erre van szüksége. De igen, igazad van Frank. Elhagyott és a magam ura vagyok. Vagyis volnék, ha hosszútávon tudnék vele mit kezdeni. Ha nem maradtál volna itt, vagy ha nem látogattál volna meg kisem mozdultam volna csak enni. Összepakoltam volna legalább nagyjából de azután… azután csak elveszve ültem volna valamelyik sarokban. *Továbbra sem volt a hangomban érzelem nyoma, ezek csak tények voltak. *

Valahogy rossz érzéseket keltettek bennem a szavai. Persze, nem voltak kérdések, de nem elékeztem az előbbi kérdéseimre, ha egyáltalán voltak.
Miután befejezte, az ajkaira tettem az ujjam. Kis hallgatás után végül végre ismét megszólaltam.
- És neked mire van szükséged? És ne mond, azt hogy arra, hogy mások használjanak. Azt már mondtad.
Csak néztem őt, és az arcát simogattam. Közben a válaszát vártam. Hirtelen nem éreztem, hogy amíg válaszol bármit is hozzá kéne tennem.

*A kérdésére felkaptam a tekintetem és pár pillanatig az arcát vizsgáltam. Nem tudtam, hogy mit akar jelenteni a kérdése. A simogatására kissé megolvadt a jég és belesimulva hunytam le a szemem.*
- Azt hiszem erre a kérdésre még sosem kellett válaszolnom… * Sóhajtottam lemondóan és ezzel jeleztem, hogy nem biztos, hogy elfogadható válasz lesz a számára.*
- Vérre, erőszakra, fájdalomra, szenvedélyre, kihívásra, ösztönre… *Soroltam csupa alapvető szükségleteimet, de csak egy pillanatra álltam meg.*
- Táncra, féltésre, gondoskodásra, odaadásra és a legutóbbi tapasztalatom alapján, azt hiszem gyengédségre is. * Fejeztem be, azokkal, amelyek nem tartoztam a szükségleteim közé. Azonban valahol mélyen valami azt súgta, hogy ezek is kellenek. *
- Csupa ellentétes dolog… * Vontam össze a szemöldököm és tekintettem fel ismét a férfi szemébe. Nem értettem, hogy ez mind, hogy férhet össze.*

- Ahhoz képest, hogy erre a kérdésre még sosem válaszoltál, szerintem ez már egész jó kiindulási alap - mosolyodtam el ismét. - És ha minden jól megy, tengernyi időd lesz rá, hogy tökéletesítsd ezeket a gondolatokat. Sőt talán több...
- Az első pár amit felsoroltál alapvető kelléke a vámpír létnek, azt hiszem. Ez az amit kapsz, ha kell ha nem. Az hogy ehhez hogy állsz hozzá, vagy mit hozol ki belőle - vontam meg lassan a vállam. - Már rajtad múlik... Én például az erőszakot most már ha akarnám sem tudnám letagadni előtted. De nem szoktam... igen mondhatjuk úgy, ártatlanokat ölni. Még másokat ez... nem érdekel - például Jean-Claude, de ezt csak gondolatban tettem hozzá.
- És a többi sem lehetetlen dolog.

*A biztatásra átfutott az agyamon, hogy mégsem vagyok olyan buta liba. Hisz legalább válaszolni tudtam, még ha ezek eredete csak elméleti is.*
- Igen, ebben igazad van. * Bólintottam, de a szavai végén mégis kétségem támadt és ezt ki is mondtam.*
- Lehet, hogy nem lehetetlen de összeférhetetlen. Hisz Te mondtad, hogy maga a vámpírsággal jár ezaz egész. Vegyük alapul az utóbbi szükségleteimet. Amik nem a fizikális mivoltomból fakad. Egy hozzám hasonló aligha adhatná meg. Hisz ha félt, akkor nem bánt ergo ellent mond az erőszak hajlamának és az ösztöneinek. S ha ezt nem elégíti ki, nos… előbb vagy utóbb de pokol lesz az élete és bekattan. HA pont ezen összeütközés miatt egy magamfajta egy embert válasz társául, nos… Ő nem fog bántani, azonban Én fogok elpusztulni mert Én nem tudom kielégíteni a szükségleteim. *vontam meg a vállam. *
- Ez a fejemben még sokkal logikusabbnak tűnt. Remélem azért érted… De ezért van az, hogy jobb nem érezni. Néha elengedem magam és elmegyek táncolni. Mikor önmagam lehetek, csak egy ember a tömegben vagy a színpadon, aki jól érzi magát. De ezen kívül inkább hagyom, hogy az ösztöneim vezéreljenek. A gyermek korom leszámítva egyszer belebuktam abba, hogy hagytam magam ezek álltal vezetni. *Tekintettem fel, hogy érti-e. Már Én is elvesztettem a fonalat. Már csak annyiból is, hogy nem tudtam eldönteni, hogy vele vagy magammal akarom megértetni ezt az egészet. Mikor tanultam értettem. De jelenleg kicsit megingott ezekbe a tudásokba vetett bizalmam.*
- Mik a szükségleteid és te hagyod, hogy azok vezessenek?

- Nos, én sem mondtam, hogy talán most rögtön elsőre menni fog. Ki tudja... a tested már nem nagyon változik, de belül...
- Van aki meg tanul bizonyos dolgokat kezelni, hogy érvényesíthesse azt, amit igazán szeretne. Ez csak rajtad múlik, hogy mit merre irányítasz.
- Hát mondanám, hogy sok szerencsét hozzá, de az ilyesmi szerintem egyenlő lenne a pokollal. Legalábbis az egyik bugyrával. Ha képes vagy érezni, de egyfolytában küzdesz vele... - ráztam meg a fejem.
- És egyszer belebukni, az semmi. Ez benne van a pakliban. Szerintem ezzel számolni kell, aztán ha már képes vagy rá tovább lépni rajta és tovább menni.
- Én inkább úgy mondanám, hogy olykor hagyom hogy a vágyaim vezessenek - nyomtam meg a szót. - Mint most is, az előbb is.

*Szavaira elmosolyodtam és ismét simogatni kezdtem az orrom ugyan úgy, ahogy nem rég. *
- Ne felejtsd el, hogy eddig is így éltem és eddig sem éreztem pokolnak. Nem folyamatos küzdés ahogy mondod. Hanem… hajm… ezt nem tudom elmagyarázni. Olyan… olyan mintha nem éreznél semmi mást, csak az alap szükségleteket. Éhség, vágy, fájdalom, ösztön… De minden más.. minden más mintha nem is létezne. * Próbáltam elmagyarázni. De nem meggyőzni akartam, csak azt, hogy legalább egy kicsit is értse.*
- Mikor lesz képes valaki? Honnan tudja egyáltalán bárki, hogy itt az ideje? * Tettem fel az őszinte kérdéseket. Hisz elrejteni sok mindent el lehet, de ez még nem jelenti azt, hogy túllépet volna.*
- És ha kielégültek a vágyaid? Utána mihez kezdesz? * Kérdeztem kíváncsian. De nem voltam benne biztos, hogy jól lepleztem-e azt, hogy ez nem feltétlen általánosságban érdekel.*

Ahogy hozzám bújt, gyengéden a fejére tettem a kezem.
- Így gondolod? Talán épp ez a lényeg... de tudod általában azok a legveszélyesebbek akik nem éreznek semmit. Te eddig nem tűntél túl veszélyesnek, vagy talán tévednék? - vontam fel a szemöldököm. - Mert akkor még most szólj. - Ezzel egyáltalán nem kicsinyíteni szerettem volna őt, vagy bírálni. Sőt.
- Erre valószínűleg nincs szabály. Amikor úgy érzed. Csak tudnod kell hozzá, hogy lehetséges. És akkor nem tud megbéklyózni.
- Nos... akkor eldöntöm mit csinálok következőnek. És egy így megy újra és újra. Mindig van új, és következő lépés.

- Én önmagamra vagyok veszélyes. De arra nagyon. * Vontam fel a szemöldököm. Ebből vonja le azt, amit akar. De igaza van, egyedül sosem voltam elég erős. Mindig kellett egy kis biztonságérzet ahhoz, hogy merészebb legyek. *
- Én próbáltam… De nem ment. Volt idő, mikor egy kis időre elmúlt, de aztán újra előjött… és sokkal, nagyobb intenzitással zúdult rám. * Motyogtam halkan, de a keserűség, ami bennem volt arra ösztökélt, hogy újra hozzá érjek így hát a kezem a hasa tájékánál feküdt, hogy érezzem. Olyan volt az érintés az érzékeimre mintha maga a gyógyír volna.*
- A… * Kezdtem volna feltenni az újabb kérdést, azonban elharaptam és inkább megtartottam magamnak.*
- Nem fognak hiányolni a többiek? * Kérdeztem kitérésként és már kezdet baromi kényelmetlen lenni az egész napos fekvés, ugyan abban a pózban.*
- Szerinted már felkelhetek egy kicsit?

Nem tudtam mit mondhatnék erre. Mert hogy kapja össze magát, vagy hogy ne tegye ezt magával, nagyon sutának tűnt.
A nyakára tettem a kezemet és úgy folytattam tovább.
- De most más a helyzet, hidd el nekem. Ha emberként nem is ment... Most már egy kemény vámpír vagy, ki tudna téged padlóra tenni? - mondtam kicsit viccelődve. - Tudom az hogy kemény legyél nem olyan fontos, mint azt sokan gondolják. De rendelkezésre áll a világ minden ideje, hogy megtaláld magad.
- Általában együtt tengetjük a napjainkat, de mindenkinek van saját élete. Ha csak valami gond nincs akkor nem fognak keresni. Ha van, akkor meg úgy is megtalálnak.
- Hát nem tudom... A legegyszerűbb ha megpróbálod, akkor biztosan kiderül.

*Szavaira meglepődve tekintettem fel, és bár szerettem volna elhinni azt, amit mond, de valami nem stimmelt. Félreértett. De vajon jó ötlet volna, ha felnyitnám a szemét? Biztos, hogy ez az a pillanat, amikor válaszolnom kell a kérdésére. És úgy egyáltalán, akar erre választ kapni vagy ez amolyan költői kérdés volt Tőle? A körülményeket tekintve, hogy itt fekszek a padlón csak az lehetett. Így erre nem is válaszoltam inkább.*
- Nem, nem emberként. * Csak ennyit mondtam és reménykedtem, hogy érti. Bár lehet, annak jobban örültem volna, ha ez inkább mégsem történik meg. Hisz ismét Marcoról szólt az egész. Azaz idi0ta, b@rom mindent tönkre tett. Mégis mit képzelt? Hogy csak úgy minden visszatér a régi kerékvágásba azzal, hogy elmegy? Bár semmi kétségem nem volt afelől, hogy nyomos oka volt. De olykor már ez a hitem is megingott és magamban dúltam a háborút, miközben figyeltem Frank szavaira. Tekintetem végig siklott rajta leplezetlen méricskéléssel. Annyira más, mint Ő és mégis, annyira hasonlít rá. No persze ennek a megállapításnak nem biztos, hogy örülne.*
- Nem lesz gond abból, ha itt találnak meg? *Kérdeztem kiszakítva magam a gondolataim ösvényéből és tekintetem az övébe fúrva. *
- Jó de… azt hiszem segítened kell majd. *Jegyeztem meg és kezem az övére siklott, hogy abba kapaszkodva feltornázzam magam ülőhelyzetbe. Szemeim kikerekedtek, ahogy ez a mozdulat megmozgatta a bordáim. Ha csak nem tartott meg, akkor egyszerűen visszahanyatlottam a padlóra. De ha megtartott, akkor csak pihenve vártam egy kicsit, hogy múljon egy kicsit.*

- Mért lenne belőle gond? Még azt sem tudják, mi bajom volt veled... vagyis hát, egyedül Nyikoláj tudja hogy volt, de ő sem tudja miért. Ezen felül mindketten felnőttek vagyunk. Attól függetlenül, hogy mit gondolnak rólad, te itt nem vagy más mint még egy vámpír a városban.
- Rendben - feleltem, majd ahogy megfogta a kezem félig fel ültem. Hagytam belém kapaszkodjon, miközben én is felültem teljesen. Mikor összecsuklott gyorsan elkaptam. - Egy kis pihenő?

- Nem tudom. Mikor ott voltam és cukkoltam Nikit, ellenségesen viselkedtél, most meg elég érdekes maga a helyzet is. S mivel nem tudják, hogy mi bajod volt velem talán pont ezért lehet nekik érdekes. *Persze ebben nem sok logika volt. De nem is érdekelt. Jelenleg simogatta a tudatom, hogy múlt időben beszélt a velem való gondjairól. A kérdésére csak bólintottam és karjára hajtottam a fejem egy kicsit.*
- Jelenleg minden ellen tiltakoznak. De már nem tarthat sokáig a gyógyulás. Holnap estére már csak kellemetlen és érzékeny lesz. Elméletileg… * Kicsit neki dörgöltem az arcom, majd újra elhúzódtam Tőle és némán, magamban bólintottam.*
- Folytassuk, még mielőtt túlságosan kényelmessé válik és utána még lefeküdni sem akarok. * Viccelődtem, jelezve, hogy akkor bizony a karjai közt fogok pihenni és ez nem feltétlen lesz kellemes neki, ha aludni akar. Lábaim felhúztam minden gond nélkül, végül kifújva a levegőt hirtelen álltam fel. Ha lassan teszem, csak még rosszabb lett volna. Mikor felálltam egy elfojtott sikoly nyöszörögve szakadt fel a torkomból és szemem lehunyva próbáltam elengedni magam, hogy ne feszüljön. A sötétben a fájdalom tűzijátékát néztem mely csillagokká varázsolta a szemhéjam belsejét.*
- Tarts meg… * Kértem. Biztos, hogy előtte teszek pár lépést mielőtt visszafekszek. Muszáj mozognom.*

- Ugyan, azt hiszed bármi jelentősége van? Én másokkal is ilyen vagyok sokszor. És nem hinném hogy bármelyikük, esetleg olyan beteges bulvár rajongó lenne, hogy az én magánéletem érdekelje őt mélyebben. Hogy mit csinálok egy nő társaságában kettesben, az az én dolgom.
Aztán csak figyeltem az elhatározását. Nem szóltam semmit, csak bólintottam egyszer. Amikor hirtelen felállt, a kezeim követték a mozgását, hogy ha kell, elkapjam. Utána lassan felálltam, és természetesen eleget tettem a kérésének. Egy rövid pillanatig megfogtam a derekát, majd mellé álltam, és hagytam hogy a karomba kapaszkodjon, míg a másikkal finoman átkaroltam.