Túlvilág útja 11. - Petr

Gyönyörű, önfeledt mosoly ragyogott fel Alana arcán, olyan, amilyet még sohasem láttam, és ami azonnal melegebb, szebb, elviselhetőbb hellyé tette a világot. Aztán fel is kuncogott, ami még hihetetlenebb volt, egy olyan hang, amit órákig is elhallgattam volna... Utána pedig ő ölelt meg engem. Pár pillanatig csak álltam meglepettem, aztán viszonoztam, a karjaimba zártam, és megcsókoltam a feje búbját.
Nem tudom, meddig állhattunk így, és utáltam, hogy meg kell törnöm a pillanatot.
- Van egy új farkas a városban, érzed? És erős. Amikor este összegyűlünk, meg fog találni minket, és lehet, hogy harcolnom kell majd vele. És van másvalaki is... De nem tudom, merre.
Nem tudtam, estére mennyit gyógyul a vállam, de úgy éreztem, Alanával az oldalamon nincs mitől félnem. Bárki jön, legyőzöm. Már ha harcolni akar.
- El kell mennem Vilksbe, csak pár órára. Vehetek neked egy cipőt? Látom, a másik már nincs meg. Cserébe adhatsz egy csókot. Estére mindenképp visszaérek.

Csak akkor figyeltem föl az érzésre, mikor Petr szóvá tette. Ez azért durván mellbe vágott, azonnal fogadalmat tettem rá, hogy ennyire azért nem fogom hagyni, hogy kikapcsolja az agyam és érzékeim. Se vihar, se farkas... szép. Szó nélkül koncentráltam ezek után és megállapítottam én is, hogy tényleg van egy új farkasunk. A másikat, akit Petr említett nem éreztem.
- Miért? - kérdeztem rá rögtön, távozása okára. Reflexből jött, meg is bántam, de már kicsúszott. - Egy egyszerű tornacipőt elfogadnék, de nem ígérem, hogy mindig hordani fogom. Szeretek elvadult lenni - mosolyogtam fel rá. - A csókot meg ki kell érdemelni - jegyeztem meg játékosan, de azért kicsit szendén, felettébb furcsa volt, hogy ilyeneket mondok. Zavarba ejtő. - Majd Govrikék házába gyere akkor, az utca végén van. Én addig megnézem az erdőben lévő csapdáim, hátha lesz valami vacsink - vázoltam elgondolkodva én is a terveim.

- És a cipő nem elég, hogy kiérdemeljem? - kérdeztem vissza - Egy egészen kis csókot se? Jaj...
Szinte nevettem magamon is, ahogy itt játszom az eszem, viccelek... A régi, komor Petr, aki bennem lakott, hitetlenkedve nézett, és a fejét csóválta.
- Semmi különös... Akarok venni egy kis ételt, ásványvizet, benzint a generátorba, ilyesmi... Igazából másfél óra alatt megjárom, szerintem. Meg kéne párújság, kíváncsi vagyok, hogy áll a banda pere, ha már elkezdődött.
Finoman kibontakoztam az öleléséből, és szedelőzködni kezdtem.
- Mit gondolsz, Alekseyéknek szükségük van valamire?

Elnevettem magam a próbálkozásán. Szívesen makacskodtam volna még, hogy meggyőzzön a végén, de annyiban hagytam. Ez így volt jó, ahogy volt. Örültem, hogy megismerhetem ezt az oldalát is.
- Tessék, visszajössz és megint felborítod a jó kis nomád életformát - elégedetlenkedtem csipkelődve. Kibontakozott, de még egyszer elkaptam egy gyors, heves ölelésre, csak most a válla fölött fontam össze karjaim.
- Várlak vissza - mondtam lágyan és el is engedtem. Összekaptam gyorsan a helyet, amíg szedelőzködött.
- Szerintem nem - vontam meg a vállam nemtörődöm. Elvégre ételük akadt, adtam nekik mindig, ruhájuk volt még... Mi más kéne még? - Legfeljebb este majd utólag megmondják.
Elköszöntünk, megvártam, míg eltávolodik az autóval, majd az erdő felé vettem az irányt.

//Erdő//

Miután elváltak útjaink a kis erdőjáróval még megnéztem a többi csapdám, de egyikben sem leltem semmire sem. Úgy gondoltam azért jobb, ha nem adom fel ilyen könnyen, így biztos távolban átvedlettem farkasformám és vadászatra adtam a fejem. Nemsokára újfent egy nyúllal térhettem volna haza. Már ha el nem engedtem volna. Valahogy megesett rajta a szívem, biztos voltam benne, hogy ez Ninának köszönhető. És persze annak, hogy tudtam, Petr vacsorával fog hazatérni Vilksből.
Sikertelenül, üres kézzel, de annál nyugodtabb és elégedettebb lélekkel sétáltam haza. Talán erről Nina is tehetett, minden bizonnyal Petr is. Most úgy éreztem minden a helyén van.
A házam előtt már vártak Govrikék. Kérdőn néztem rájuk, még volt pár óránk, míg esteledni nem kezd, akkorra ígérte Petr a falka-gyűlést.
- Nem tudtunk mit csinálni, gondoltam elsétálunk ideáig - jegyezte meg Govrik. - Ha nem zavarunk, maradnánk...
Végiggondoltam a dolgokat, vendéget az én lepusztult házam még nem látott, és jól is volt az úgy.
- Gyertek be - irányítottam őket inkább Petr otthonába. Gondoltam hamarosan az alfa is megérkezik és legalább hamarabb túlesünk a dolgokon.
Govrik látványosan körbenézett a házban, ahova eddig nem engedtem be. Roxana szó nélkül az ablakhoz húzott egy széket, leült rá és kifelé lesett.
- Nagyon izgulok - osztotta meg velem lelkes izgalommal Govrik a pillanatnyi lelkivilágát.

Rövid utazásom sikeresnek volt mondható. Még két óra volt alkonytig, amikor befordultam a sarkon. Több farkast is éreztem egy helyen... Az én házamban. Felvontam a szemöldököm...
Éreztem az erős új farkast is valahol a közelben, és távolabb a gyengébbet... Volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy valószínűleg gyerek lehet. Úgy határoztam, a gyűlés ut0n a nykamba veszem az erdőt, és megkeresem. Nem is baj, hogy itt van mindenki, legalább hamar elkezdjük. Leállítottsm a motort, kiszálltam a kocsiból, és besétáltam birtokba vett házamba. Sejtettem, hogy Alana keze van a dologban, bosszúból első dolgom volt szájon csókolni, hogy zavarba jöjjön. Alekseynek kezet nyújtottam, a lányának bólintottam, aztán én is leültem.
- Először is: van bárkinek bármi híre, amiről úgy gondolja, hogy tudnom kéne?

Éreztük hamarosan már mindannyian, hogy közeledik Petr. Amint megérkezett, magabiztosan uralta is a helyet, a házát, sőt, engem is. Meglepett a csók, jól esett, zavarba hozott és azért meg is haragudtam rá érte, hogy ilyen helyzetbe hozott. Láttam is aztán Govrikon, hogy felfutott a szemöldöke a látottakon, de nem tette szóvá.
- Találkoztam a kis farkassal az erdőben. Úgy tíz éves forma lány, lehet, hogy össze kéne majd szedni - foglaltam össze a történteket, miközben leültem az asztalhoz, keresztbe tettem lábaim és összefontam karjaim mellem alatt.
Ez után aggodalmas arccal Govrik vette át a szót.
- Most, hogy igazi alfánk van, kezdeni kellene valamit az átkozottakkal... - rá kaptam a tekintetem. Govrik ezért örült hát annyira Petrnek! Ő talán meg tudta védeni végre a megátkozottak bandájától. Valahol rosszul esett a dolog. - Többen vannak, és zsarnokoskodnak, és ránk különösen ki van a bandavezér. Az utca végétől kezdődően a város egyik részét szinte meg sem közelíthetjük miattuk, vagy... - itt rám nézett segítséget kérve, de megmakacsoltam magam.
A beállt csöndben Roxana fordult hátra nagy hévvel az ablakból és szólalt meg váratlanul.
- Öt kapu van odakint - mosolygott ránk szélesen, csak egyik világítóan kék szeme látszott ki hajzuhataga alól. Különös derengés élt benne. Govrik gyorsan odalépett hozzá, megfogta a kezét és megpaskolgatta kényszeredetten a kézhátát.
- Ügyes vagy, kicsim, most az ablakokat számold meg... - hagyta rá.

Meghallgattam Alanát, magamban jót mosolyogtam a dühén, mert hát a kis bosszú járt azért, hogy önkényesen beengedett mindenkit a házamba. Ilyet egy pár csinál, hát akkor viselkedjen is úgy.
- Rendben van, a gyűlés után megkeresem. Ha addig nem talál ide magától, így, hogy összegyűltünk, talán érez minket.
Aleksey-t is végighallgattam. Ráncba szaladt a homlokom, de lenyeltem a dühömet, viszont nem kerülte el a figyelmem a kis gesztus sem, amikor az Átkozottak haragjának okáról volt szó.
- Eddig is rendes alfátok volt, Aleksey - mondtam erőltetetten szelíd hangon, de aztán figyekmem a problémának szenteltem- Értem. Beszélni fogok a vezetőjükkel, biztosan találunk valamilyen megoldást.. Az sem kizárt, hogy békéset, ami a legelőnyösebb lenne, mert kevesen vagyunk. Alana, mit tudsz nekem mondani erről a témáról?
A lány szavaira össszeráncoltam a szemöldököm és gyors fejszámolásba kezdtem.
- Nem öt kapu van odakint -mondtam, és odamentem a lányhoz. Leguggoltam előtte - Milyen kapukat látsz?

- Nem látok kapukat - nézett értetlenül Petrre a lány, majd visszafordult és tovább csodálta a naplementét.
Vettem egy mély levegőt és Petr kérésére már megszólaltam.
- Volt egy összetűzésünk velük, mikor belénk kötöttek. A falkavezér az alfát akarta kihívni - meséltem színtelen hangon. - A lényeg, hogy alul maradtunk, és többet nem számítottunk ellenfélnek. Ennek köszönhetjük, hogy egy ideje megfeledkeztek rólunk.
- Ez nem igaz! - csattant fel Govrik, aztán gyorsan észbe kapott és elnézést kért. - Azóta is úgy járjuk a várost, hogy elkerüljük a banda tagjait, mert durván belénk kötnek - mondta visszafojtott hangerővel, de lassan remegett a dühtől. - Most, hogy itt vagy, végre van valaki, aki felveheti a kesztyűt Dace-el szemben - furcsa, bosszúszomjas csillogást vettem észre a szemében. Meg akartam szólalni, de újra közbe vágott. - Alanát sem kímélik, nem is tették, mikor szembekerült azzal a nővel! - mutatott rám, egyértelmű volt, hogy frissen szerzett tudását máris latba vetette, hogy meggyőzze az új alfáját, hogy szerinte mi lenne a helyes lépés. Akit azt hiszem most nagyon sokra tartott. De elég gyorsan elfelejtette az előzőt... gondolom ez a sorsa a vesztes alfának.

Még egy hosszu pillanatig a lány átható, kék pillantását fürkésztem, aztán felálltam. Az ösztöneim azt súgták, véletlenül se felejtsem el, amit tőle hallottam.
Meghallgattam Alanát, és bár szégyen mardosott belülről, amiért nem voltam itt, amikor szükség volt rám, ennek nem adtam jelét. Bólintottam.
- Még két farkas van a városban, az egyik egy gyermek. Elúbb kell megtalálnunk őket az Átkozottaknál.
Szemem Alekseyre villant, éledő, kék, hideg dühvel. Nem szerettem, ha az érzelmeimre próbáltak hatni. Küldtem egy bocsánatkérő pillantást Alana felé; már nem is tűnt olyan jó ötletnek a gyerekes kis bosszúm.
- Meg fogom oldani a helyzetet, Aleksey - mondtam élesen. Nem használtam a falkában betöltött rangját, hogyrendre utasítsam, még nem, de a következő lépés az lesz - Mit lehet tudni erről a Dace nevű nőről? Hány követője van?

- Amíg Nina az erdőben marad nem eshet baja - mondtam komolyan. A másik farkasért így ismeretlenül nem aggódtam. Ahogy találkozott Petrrel a pillantásunk létrejött közöttünk valami kommunikációs kapocs és megenyhült testtartásom. Govrik összerezzent a megszólítására és rádöbbent, hogy talán hibát követett el. Alázatosan, engedelmesen válaszolgatott Petr kérdéseire.
- Úgy egy tucat embere van. Démoni, félelmetes egy nőszemély. Fejébe vette, hogy ő Arona rendfenntartója, a védelmezője, de egészen egyedi elképzelései vannak erről az egészről... - ezen a ponton elgondolkodott egy darabig, én sejtettem min, és láthatóan az őszinteség mellett döntött. - Először hozzájuk csatlakoztunk, akkor még nem ő volt a vezető. De amikor már sejtettem, milyen is, megkerestünk titeket - mesélte el. Azt hitte Petr majd megvédi őket, Dacenek akad egy ellenfele. Persze azt már elfelejtette megemlíteni, hogy amikor Petr híján rám hárította ezt a feladatot, éles helyzetben vissza akarta magukat könyörögni. De elkésett.
Kerülte a tekintetem és nem mondott többet. Én sem.

Ahogy a múltkor is most is mezítláb jártam a városban, ezúttal a motoromnál hagytam a csizmáimat, vagyis a csomagtartójában. Ezúttal kitűzött úti célom volt. Választ nem kaptam a múltkori felhívásomra így úgy gondoltam, jobb lesz egy ... nem mondanám egyértelműbb üzenetnek, mert eddig is egyértelmű volt.
Mikor közeledni kezdtem, beszélgetést hallottam, és több farkas szagát hozta szél. De én csak céltudatosan mentem tovább a célom felé.
Mikor megérkeztem a házhoz megkocogtattam az ajtófélfát és megköszörültem a torkom, hátha nem lenne egyértelmű a jelenlétem. Bár ezt kétlem.
- Jó napot! Talán valamiről lemaradtam? - kérdeztem kihívó vigyorral, majd az ajtófélfának dőltem. De aztán teljesen kirázott a hideg. A házban lévő kislányra néztem. És csak néztünk egymás szemeibe egy darabig. Talán még teljesen mozdulatlan maradtam addig.

Bólintással nyugtáztam Aleksey őszinteségét. Bölcs döntés volt. Éreztem aközeledő farkast. Vajon Alana érzi? Biztosan. És Aleksey? Talán... Elnéztem a falkámat. Aleksey nem harcos, a lánya pedigvégképp nem. Harcban egyedül Alanára számíthatok. Ketten tucatnyi Átkozott ellen... Nem. Békés megoldásra lesz szükség.
- Holnap felkeresem őket. Egyedül- pillantottam Alanára.
Felnéztem a kopogásra. Mosolyt küldtem az idegen felé.
- Kerülj beljebb, testvér. Mi szél hozott?
Érdeklődve fürkésztem, nem értettem, mit láthat vajon a lányon, amig én nem. Vártam. A két farkasból egy megvan... De a másikért aggódtam, bármit mondott is Alana. Egy kislány a vadonban...

Éreztem a farkas közeledtét, figyelmem az kötötte le, így szó nélkül elfogadtam amit Petr mondott. Mielőtt még belépett volna az ajtón felhúztam az egyik lábam, testtartásom így picit meggörnyedve kapott valami állatias, bizalmatlan hatást. Végigmértem az idegent, miközben Petr köszöntötte. Nem volt valami bizalomgerjesztő. Az sem, ahogy Roxanra meredt. Govrik a lánya elé is állt védelmezően. Tekintetem lesiklott a férfi lábára, ő sem hordott cipőt. Mondjuk nem olyan rég óta, nem látszottak meg rajta úgy a viszontagságok, mint rajtam. Újra feltekintettem rá, rezzenéstelenül az arcát fürkésztem, és vártam mi lesz.

Ahogy a férfi a lányka elé állt, mintha az egész ég elsötétedett volna számomra... legalábbis egy bizonyos értelemben. Mintha egy látomásból rángattak volna vissza mielőtt az egészet láthattam volna. Ez nagyon zavart...
Felnéztem, egyenesen a férfira aki köszöntött, és akit az alfának hittem. A megszólítása kicsit megzavart. Nem ilyen fogadtatásra számítottam valamiért...
- Nos, hogy mi szél hozott... az egy elég érdekes kérdés, tekintve hogy hosszú utat tettem meg. De érdekes ezek szerint nem kaptátok meg az ,,üzentetem" - mutattam az idéző jelet az ujjammal. - Ilyenkor általában az szokott következni, akármilyen kellemetlen kimondanom most valamiért, hogy kihívom az alfát - vontam meg kicsit a vállam, elnézést kérően. Bár ebben semmi kivetni valót nem láttam. - De úgy látom most más dolgotok is van...

Alana bizalmatlanul reagált az idegen közeledtére, amit megjegyeztem magamnak. Eddig úgy tűnt nekem, hogy érdemes a nő ösztöneire odafigyelnem.
Ezúttal Alekseyre sem szóltam rá, mert úgy gondoltam, joga van védelmezni a lányát, ha szükségesnek tartja. Igazából meg is lepődtem a bátorságán. Tehát ha a gyermekét fenyegetik, talán harcolni is kész... Ez fontos lehet még egyszer. Főleg, hogy az idegen farkas már ránézésre is egyértelműen erősebb volt az omegánál.
Küldtem egy helyeslő pillantást Aleksey felé, és a kezemmel jeleztem, hogy maradjon csendben. Az idegenhez fordultam, arcomra ronda farkasvigyor ült ki. Kihívóan végigmértem.
- Erre tudok szánni egy kis időt, testvér, ha ragaszkodsz hozzá - feleltem vidáman- De előtte mutatkozz be, hadd tudjam, kivel harcolok.
Elé léptem és kezet nyújtottam.
- A nevem Petr. Mond csak, hány alfától kaptál már ki? Ha szokásod kihívni őket, mégis egyedül jöttél, nem egy falkával... Talán nem a legokosabb dolog ez a szokásod...
Persze csak idegesíteni akartam, de nem becsültem alá.

Valahogy a férfi szavai és gesztusai belőlem is vigyorgást váltottak ki. Persze ez nem olyan barátságos mosoly volt... igazából nem is fenyegető, inkább csak idegesítő.
A kezére pillantottam, majd erélyesen kezet ráztam vele. Bár nem szorítottam meg teljes erőmből a kezét. Kiakartam hívni akár most, vagy ha később kényelmesebb akkor akkor, de bunkó nem akartam vele lenni.
- Demetrius - mutatkoztam be jó kedélyűen, majd egy gyors fejszámolást tartottam. - Nos, hogy őszinte legyek eddig hattól, de kettőt legyőztem az utóbbiakban.. Csupán csak az én szerencsém volt olyan... hogy az egyik falka ellenem fordult érte, a másiknak meg szét kellett szélednie, mert közben a többi lény között kisebb polgárháború tört ki... - tártam szét a kezeimet kissé mintha tehetetlen lennék az ügyben. És mintha nem érdekelne annyira az egész, pedig amúgy eléggé bökte a csőrömet.

Végighallgattam a mondanivalóját, miután kezet ráztunk. Hatszor veszített, kétszer győzött, ez volt a mérlege. Még ha utóbb mindkétszer alkalmatlannak bizonyult is a falka vezetésére, a poszt elnyeréséért folytatott harcban jóval tapasztaltabb volt nálam. Mellesleg az alkalmatlanságról én is mesélhetnék, gondoltam keserűen.
- Ülj le közénk, Demetrius. A tanácskozás után megmérkőzöm veled. Utána majd ellátjuk a sebeidet, és kapsz az ételünkből- mondtam vigyorogva, majd a többiekhez fordultam - Van még bármi, amkről beszélnünk kell?
Magabiztosan Alanára mosolyogtam. Úgy éreztem, ha ő is nézi majd a párharcunkat, biztosan nem veszíthetek.

Végighallgattam a beszélgetésüket, de benyomásaaimat megtartottam magamnak. Egyelőre nem akartam messzemenő következtetéseket levonni az idegenről... de valami nem tetszett benne. Legalábbis nem tudtam hová rakni. Bár belül díjaztam Petr elfogadását a férfi felé, és nagyon vonzónak találtam humorosan tálalt magabiztosságát is, nem viszonoztam a fekém küldött mosolyát. Továbbra is bizalmatlanul meredtem az idegen farkasra, aki alfásat akart játszani. Féltettem tőle a falkám, hogy feldúlja, most, hogy végre rálelteem.Végre tartoztam valahova. Megráztam a fejem Petr kérdésére, le sem véve tekintetem a betolakodóról, előtte úgysem beszéltem volna a falka dolgairól. Ekkor viszont Roxaa sétált mögém, megkerülve az apját, rátette kezét a vállamra, és mosolyogva integetett egyet az idegennek. Meglepett.

Ez a fogadtatás a viselkedésem után még mindig meglepett. Meglepően pozitív volt. És végül ha már így felajánlotta beljebb sétáltam.
- Köszönöm - mondtam, bár furán jött a szó, de ezt csak én éreztem. Még a végén fair küzdelem lesz... Vagy csak ez az elterelés. Találkoztam már mocskos trükkel másoknál, hogy megtartsák a hatalmukat.
Szinte a bőrömön éreztem azonban a bizalmatlanságot, és a szúrós tekintetet, amivel a hölgyemény fogadott. Felvont szemöldökkel néztem a nőre, de azért barátságosan.
- Azt mondják aki ennyit ráncolja a szemöldökét, hamar... megöregszik a bőre - poénkodtam, de nem kerülte el a figyelmemet a cikázó kislány. Megálltam ott ahol voltam, és leguggoltam vele szemben. Mosolyogva visszaintegettem neki az ujjaimmal játszva. Kicsit oldalra döntöttem a fejem, és kedvesen néztem rá. De neki nem mondtam semmit... egyenlőre.

Tulajdonképpen nagyon jól szórakoztam magamban ezen az egészen. Az extravagáns küllemű, bátor kihívómon, Alana farkasasszony-viselkedésén, Aleksey önmagában felfedezett bátorságán. Egyedül Roxanna lepett meg, aki eddigi apátiájából felocsúdva meglehetősen barátságos volt az idegennel. Nem tudtam, ezt jó jelnek kell-e vennem.
- Az ő bőrét bízd csak rám, testvér - mondtam szelíden, de határozottan - Inkább lássunk hozzá a dolgunkhoz.
Az ajtó felé indultam, és először léptem ki rajta, nem udvariaskodtam. Tudtam, hogy ez a harc más lesz, mint a tegnapi Alanával. Az is igazi volt, de a haragot szeretet táplálta. Ez... Itt bármi történhet.
- Készen állsz, bukott alfa, az újabb vereségedre? - dörrentem rá, most már mosoly nélkül.

Az idegen beszólása bosszantott, de még nem annyira, hogy felvegyem. Komor arckifejezésem, bizalmatlanságom ráncai viszont egyszeriben feloldódtak és jóleső meglepettséggel néztem föl Petrre. A szavai keltette különös melegség majdnem hálás mosolyt csalt arcomra, szerencsére elérzékenyülésem előtt észbe kaptam. Továbbra sem tetszett az alak, kifejezetten elhajtottam volna, mikor leguggolt Roxanahoz. És amikor ő ezt gurgulázó nevetéssel és tapsikolással díjazta, majd szégyenlősen elbújt a hátam mögé, hogy csak kilessen a vállam fölött... talán féltékenységet éreztem iránta. Nem akartam, hogy elvegye a családom. Mondanom sem kelk hát kinek szurkoltam nagyon erősen, mikor mindannyian kimentünk a ház elé.

Felnéztem a férfira, ahogy a nem neki szánt megjegyzésemre válaszolt. Talán most először egy pillanatra komorság ült a szemebe, ahogy mélyen a gondolataimba merültem. Igazából most valahogy kicsit sajnáltam, hogy ilyen hamar a lényegre térünk.
Mikor Petr az ajtó felé indult én még mindig ott guggoltam. Visszanéztem a mosolygó lánykára... nem a nagyobbikra, hanem a kisebb kiadásúra. Visszamosolyogtam rá.
- Kifejezetten jól áll a mosoly, többször kéne próbálkoznod vele - kacsintottam rá. Valami azt súgta ezzel a lánnyal nem szavakkal kellene próbálkoznom először, de nem bírtam megállni. Csak fecsegtem. - És valószínűleg neked is - vetettem egyetlen pillantást a hallgatag nőszemélyre, csak addig amíg a pillantásunk találkozott. Az enyém huncut és kihívó volt.
Lassan az ajtó felé fordultam, és kissé kesernyésen elnevettem magam a férfi szavaira. De vele nem akartam megosztani min, vagy miért. Még ha az is lettem volna... egy pillanatra is... de én, alfa... ettől eddig mindig megfosztottak valahogy, még egy pillanatig sem voltam igazán az.
- Egy pillanat és visszajövök - kacsintottam vissza a gyermekre, akit úgy védelmeztek ok nélkül. - Nem lesz baj - mondtam nyugodt hangon. Majd hátra nyúltam, hogy lekapjam a felsőm. Arrébb dobtam, és már átváltozva ugrottam ki az ajtón, a kezeimmel is elrugaszkodva a földtől. Természetesen Petr volt a célpontom, de készen álltam bármilyen támadását kikerülni, és nem egyenesen szemből neki támadni.

Roxanna meglepő bizalommal viseltetett az idegen iránt. Aleksey tekintetét kerestem, talán egy néma kérdést is feltettem volna, de ő csak a lányát és Demetriust figyelte, amiért nem tudtam kárhoztatni.
A támadás hamar elkezdődött. Még a pólómat is alig volt időm ledobni, úgy kellett hátrébb libbennem, hogy közben változtam át. a harc megkezdődött.
Vállsebem jól látszott még mindig, bár százszorta szebb volt, mint tegnap. Még mindig előnyként tekintettem rá: bár bal karom meggyengítette, elég jó célpont volt ahhoz, hogy elvonja a figyelmét a támadónak, csak erre koncentráljon, és így ne vegyen észre olyasmit, ami a vesztét okozhatja.
Széles ívben lendítve karmos végű mancsomat előre ugrottam, hogy felhasítsam Demetrius mellkasát...

Igyekeztem a karommal félre lökni a támadást, és közben el is ugrani előle. Így ismét négykézlábra kényszerültem. Vagyis nem is sikerült teljesen két lábra állnom. Sebaj. Újból neki ugrottam. Én is egy karmos csapással próbálkoztam, ellentétben vele, én viszont a lábát igyekeztem elkaszálni. Majd pedig mellette ismét ellépni. Elkerülni ezzel bármilyen visszatámadást. Sőt ha lehet a hátába kerülni, és egy újabb csapást indítani felé.
Már amikor elrugaszkodtam először eldőlt, hogy nem fogom visszafogni magam. Ez mindig is így volt. De valami hasonlót sejtettem az ellenfelemtől. Ellenkező esetre amúgy sem lett volna bármilyen értelmes magyarázat...