Túlvilág útja 11. - Petr

,,Úgy fest..." Mikor Alana tovább ment megforgattam a szemem. Ez meg milyen válasz? Ebből mindent ki lehet komplikálni. Lehet épp ez volt a célja, de hirtelen még a legrosszabbra is következtettem. Hogy Petr amolyan módon ráerőszakolja a helyzetet, ő meg beletörődik, de talán nem is akarja... De még száz ilyen kis elméletet kilehetett volna belőle fantáziálni.
Leültem az asztalhoz. Igazából furcsa érzés volt. Néha a ténykedő Alanára néztem a lehető legészrevétlenebbül. Persze a tekintettem néha a kislányon is átsiklott. Kicsit azért tartottam tőle ha sokáig pillantgatok rá, leragadok úgy, mint akkor mikor először megjelentem az ajtóban. Így hát kissé örültem Petr kérdésének mert nem engedte hogy a saját kis gondolat csomóimba gabalyodjak.
- Úgy terveztem itt maradok - feleltem őszintén a férfinak. - Sok várost megjártam már... és általában nem csak az volt az indok a tovább állásomra, mert legyőztek, vagy ehhez hasonló. Persze a lehetőséget sem akartam magamtól elvenni. De tetszik ez a hely nekem. Erdő mindenütt, és nyugalom... van egy különleges varázsa.

Alana ténykedése számomra olyan otthonos érzetet keltett. Rég nem éreztem így magam. Falkaként ültünk asztalhoz, és a mi fajtánknak a falka is család. Persze vannak összezörrenések, de azok megoldódnak.
Tekintetem olykor Alanára siklott, és láttam, hogy nem csak az enyém, de nem tettem szóvá a dolgot. Végül is, nézni szabad... Meg aztán, Alana biztosan nem értékelne egy féltékenységi jelenetet. Azért azt el kellett ismernem, hogy Demetriusnak helyén volt a szíve, már ami a bátorságot illeti. Kár, hogy az eszéről ugyanez már kevésbé elmondható.
- És hogy gondoltad a maradást? Én szívesen látlak a falkában, ha gondolod, de csak, ha a többiek is.
Hiftelen ötlettől vehérelve mondtam ezt, bele sem gondolva. Roxana bízott benne, és ez valahogy mellette szólt.

Gyorsan készítettem magamnak is pár falatot, de nem ültem le, odasiettem a vízhez és beletettem a teafiltereket. Közben már azon gondolkodtam, hogy fogom megoldani a porciózást, hiszen összesen három bögrénk volt, a műanyag poharak meg nem bírták volna a hőhatást. Mindeközben Roxana az asztalra csapott.
- Igen! - kiáltotta el magát, valószínűleg Petr kérdésére. Hát ő határozottan állást foglalt, az biztos. A rá meredő tekintetek viszont hamarosan elbizonytalanították, így a maszatos arca elé emelte fel kenyerét, ezzel tányérkájára potyogtatva minden feltétet róla.
- Most nézd meg mit csináltál! - szólt visszafojtott hangerővel, de ingerülten a lányára Govrik, de nem törődött vele többet. - Szerintem ez nem jó ötlet - morogta csak az orra alá. Nem fejtette ki a véleményét, sőt, úgy tett, mintha ki sem mondta volna, meg sem történt volna az előbbi, csak vett még egy szelet kenyeret magának. Csupán komor arckifejezése árulta el. Biztosan a lányát féltve volt ilyen bizalmatlan, ez a feszültség vette el a türelmét is. Mindeközben én odaléptem Roxana mellé, és miután elkezdtem, ő is csatlakozott, ketten közösen visszapakolgattuk a kenyerére, ami leesett róla.

Megráztam a fejem. De aztán a kis lány reakciójára kicsit elnevettem magam.
- Sajnálom Petr, én nem leszek a falkád tagja, és ezzel te is jobban jársz. Természetesen ez nem azt jelenti hogy feltétlenül fasírtba kéne lennünk... - de én nem bírom ki bétaként. Ebben most nem voltam biztos hogy megakarom-e osztani velük is. - De amíg a környéken leszek, számíthatsz rá, hogy párszor még kihívlak - vigyorogtam rá szélesen.
Kedvesen aztán a lányka felé fordultam, akinek most Alana segítgetett. Megvártam még a tekintetünk találkozik, és pár pillanatig még nem szóltam.
- Nyugodj meg, tényleg itt leszek a környéken - kacsintottam rá gyerekesen. - Nem kéne ilyen durvának lenned vele - pillantottam egy nagyon kis időre az apjára. Persze nem tudhatom mit élt meg vele, de ez most nem érdekelt.

Roxana reakciója már meg sem lepett. Aleksey szigora annál inkább, de beértem egy sötét pillantással. Minél többet láttam a férfit, annál biztosabb voltam benne, hogy tulajdonképpen nem is igazán kedvelem.
Alana gondoskodása viszont megint olyan dolog volt, ami egyszerűen, tisztán belőle jött, és lenyűgözött.
Demetrius-ra emeltem a pillantásom.
- Csak nyugodtan, testvér, de veszíteni fogsz. Alana ugyan még nem nyilatkozott, de ha nem szavazna ellened, és meggondolnád magad... Errefelé nem feltétlenül jó egyedül lenni, azt mondják. Én is csak most tértem vissza, de van egy falka Átkozott, akikkel gondod akadhat...

Nem nyilatkoztam, mert felesleges volt. Demetrius nem akart csatlakozni. Ha esetleg másként lett volna, valószínűleg nem ellenkeztem volna.
- Nem tudom ki vagy, és mit akarsz a lányomtól, de hagyd békén - mondta óvatosan fenyegető hangon Govrik, de igazából rá se mert nézni Demetriusra, miután ő megszólta a reakciójáért. Talán csak Petr jelenléte adta neki még az ehhez szükséges bátorságot is. Tudtam, hogy nehéz soruk volt, hogy valami nagyon csúnya van a múltjukban, hogy valamivel küzd belül Govrik. Ezért is, valahogy én annyira nem akadtam fenn a reakcióján. Persze, én láttam máskor hogy bánik a lányával, tudtam, hogy szereti. Közben az asztalra helyeztem a három bögrét, de ekkor fel is pattant Govrik.
- Petr, ha megengeded, mi távoznánk, későre jár, Roxanának ideje lenne aludnia már - mondta, s még mindig sugározta magából bizalmatlan, aggódó és dühös érzelmeit. Talán egy kicsit még sértett is lehetett. Aztán felállította Roxanát és megfogta a kezét, az engedély után rögtön távozni kívánt.

Kicsit elnevettem Petr reakcióján, hogy veszíteni fogok... a magabiztosság az van az biztos.
- Átkozottak... - forgattam meg a szemeim... - De egyenlőre tartom magam a döntésemhez... nem vagyok jó bétának... alacsonyabbra meg ne is gondoljunk...
Szúrósan néztem a dühöngő férfira.
- Nem akarok semmit a lányodtól... - mondtam nyugodt de kemény hangon. A kérdés talán inkább az volt, hogy mit akarhat a lánya tőlem? De erre inkább nekik kell rájönniük - De ezt megismételnéd úgy hogy a szemembe nézel? - vontam fel a szemöldököm. Közben az eszem azon járt vajon mit gondolhat erről a lánya. Tényleg olyan nagyon aludni akarna már? - gondoltam gúnyosan.

Lassan felemelkedtem a székemről. Most nem mosolyogtam, nyugodt, higgadt erőt sugároztam. Az omegára néztem.
- Aleksey... Nincs ellenséged ebben a házban. -utána Demetrius-ra pillantottam - És neked sincs. Nyugodjatok meg. Demetrius, egy farkasnak falkakell. A magányos farkasa vadonban elpusztul, és hiába voltaddig szabad, ha egyedül hal meg. Gondolkodj el ezen. Aleksey, menj... De a jövőben gondolkodj, mielőtt cselekszel. Komolyan azt hiszed, hogy a lányodnak bántódása eshet a házamban? Megismétlem: Demetrius nem ellenség. Csak kihívó.
Most már végre halványan elmosolyodtam.
- És annak sem utolsó...
Elfáradtam, és nem bántam volna, ha mind hazamennek. Már csak Alana társaságára vágytam.

Már éledezett bennem az elhatározás, h szolidan a védelmem alá veszem Govrikot Demetriussal szemben, de Petr megelőzött. Igazából nem is tudom miért, de újfent meglepett. Egyre többet láttam belőle, egyre többet tudtam róla és egyre jobban megszerettem, azt hiszem.
Govrik a szavai nyomán feloldódott, megnyugodott, és hálás tekintettel nézet az alfájára. Látszott rajta, hogy bizonyosságot nyert, hogy hisz a férfiban, hogy csodálja.
- Köszönök mindent, és természetesen igazad van, és elnézést. - Most rám pillantott - Köszönöm - mondta nekem is. Erre nem számítottam. - Jó éjszakát kívánunk, gyere kicsim, hazamegyünk - indultak el. Látszott Govrikon, h megnyugodott. Roxan még egyszer hátrafordult és integetett Demetriusnak.
- Pápá - mondta ki végül ő is a búcsúját mindannyiunknak.
Én csak mosolygós biccentéssel köszöntem el, s máris az asztalnál voltam a fazékkal és megtöltöttem a bögréket teával. Aztán végre én is helyet foglaltam az egyik megüresedett széken és magam elé húztam az egyik meleg italt.

Elfintorodtam kicsit, de igazából egy apró nevetést igyekeztem elfojtani. Pont ahogy gondoltam. De aztán nyugodtan bólogattam párat Petr szavaira. Majd pedig kissé elvigyorodtam a ,,dicséretére".
- Ez így igaz... Idejöttem és a modort tekintve ahogy fogadtatok, nincs okom ellenségeskedésre. És nem akarok rosszat nektek. Ti sem akartok nekem...
Roxanának ugyan úgy integettem mikor megjöttem és kedvesen mosolyogtam rá.
- Jó éjt - köszöntem utána azért az apjának. Egy pillanatra elgondolkoztam aztán folytattam tovább az evést.

Örültem, hogy Aleksey tisztességesen viselkedett a búcsúnál, és nem csak a férfiak irányába. Amikor távozott, visszaültem a helyemre. Még volt pár falat kenyerem, de nem voltam már éhes. Alana bögréjét arrébb toltam, és a helyére ételt helyeztem.
- Nem is ebédeltél. A tea ráér. - mondtam gyengéden.
Maga elé húztam egy másik bögrét, és belekortyoltam. Finom volt. A bögre pereme felett Demetrius-ra emeltem a tekintetem.
- Ne haragudj Aleksey-re Sokáig voltam távol, és ő tele van félelemmel az idegenek iránt. Csak a lányát védené.
Ittam még egy kortyot. A tea erővel töltött el.
- Arona különös város.. - mondtam elgondolkodva, arra gondolva, ahogy Roxana a kapukról beszélt. Miféle kapuk?- Azért tartsd nyitva a szemed, testvér.

Hagytam, hogy Petr egy kicsit gondoskodhasson rólam, igazán jól esett. Rá mosolyogtam köszönetképpen. Csöndesen ettem még pár falatot, közben hallgattam őket. Gondolataim elkalandoztak Roxanára, Govrikra, a falkára, Dace bandájára, mindarra amit megéltünk velük kapcsolatban, majd Nina is eszembe jutott, vajon épp mi lehet vele... Ásítottam egy szolidat és végignéztem a két férfin. Azért meglátszott rajtuk a korábbi küzdelmük, rájuk fért volna egy kiadós pihenés, de ahogy elnéztem egész jól bírték a strapát. Szokásomhoz híven, miután végeztem az evéssel, felhúztam az egyik lábam, és úgy kortyolgattam el a teámat.

- Tőlem aztán nincs miért féltenie... - vontam meg kissé bosszúsan a vállam. - Mellesleg még nem döntöttem, egy hogy haragudjak rá, vagy kíváncsi legyek mért volt ilyen.
Mikor megláttam a lányt, olyan volt mint ha egy óment láttam volna. Biztos voltam benne hogy nem hagyom annyiban a dolgot. Még a végén az apja talán meg is köszöni nekem, morfondíroztam a dolgokon.
Befejeztem végül az evést úgy döntöttem, ha még éhes leszek vadászok valamit inkább. Az asztalra támaszkodtam és lassan felálltam.
- Nos, köszönöm a vendég látást... úgy érzem ideje indulnom... és még amúgy is szét akartam megint nézni ebben a különös - nyomtam meg a szót - városban. További szép estét... - köszöntem el, majd a nőre néztem - a hallgatag hölgynek is - kacsintottam rá, majd félig zsebre tett kézzel elindultam kifelé az ajtón.

//Városhoz közeli erdős területek - Sziklakör//

Visszamosolyogtam Alanára, majd egy ideig csendben maradtam. Amikor Demetrius beszélt, felnéztem rá.
-Egy apáról beszélsz... Félti a lányát. Ne csodálkozz, ha egy idegentől még jobban is. Nem tudom, miért ilyen, talán nincs is oka. Ne keresd a társaságát, azt javaslom. - inkább csak tanács, mint figyelmeztetés volt ez, de a jövőben nem tartottam kizártnak, hogy Aleksey felkeres még emiatt.
- Ne köszönd, Demetrius, itt mindig szívesen látunk... Bár nem tagadom, hogy aludnék már, jó kis harc volt, kikészített...
Az ajtóhoz kísértem a férfit, majd becsuktam utána. Alanáhozfordultam, fáradt mosollyal.
-Van kedved maradni?

Nagyon tetszett, amit Petr Govrikról mondott. Meg volt vele a magam konfliktusom, a véleményem is emberileg róla, de ezt a helyzetet egyszerűen így kellett kezelni. Egy dologban biztos voltam, akármilyen is Govrik, igyekszik jó apa lenni. És ezt becsültem benne.
Búcsúzóul még Demetrius is kapott tőlem egy barátságos, fáradt mosolyt a biccentés mellé.
- Eszembe se jutott elmenni - vallottam be egyszerűen, gondolkodás nélkül. Megfogtam Petr kezét és magam után húztam. Megálltam a szék mellett, amin korábban Petr foglalt helyet és gyengéden lenyomtam rá. Persze ezek a finom irányítgatások nem sikerültek volna, ha nem működik együtt. Ezek után mögé álltam és elkezdtem megmasszírozni a vállait. Biztos voltam benne, hogy fájni fog neki, nem is kevéskét, de abban is bizonyos voltam, hogy amint kiszabadul a kezeim közül, szinte mázsás súlyok fognak eltűnni róla, jobban fogja magát érezni. Nem kíméltem, alaposan végigjártam izmait és kioldottam a beléjük telepedett csomókat. Közben, hogy kicsit eltereljem a figyelmét előre hajoltam az arcához.
- Ma többször is bizonyítottad, hogy méltó alfa vagy, büszke vagyok rád - lágy hangomból ennél több is kicsengett. Mély, megfoghatatlan érzelmek.

Amit mondott, valahogy mosolyt csalt az arcomra. Volt benne valami természetes és egyszerű, ami megfogott. Aztán sikerült alaposan meglepnie azzal, amit tett. Olyan határozottan, szelíd erőszakkal vezetett a székre és nyomott le rá,amit nem néztem volnaki belőle. Sejtettem, mire készül,és alapesetben nem örültem volna neki, de most... Más volt.Persze fájt, rendesen szét volt verve mindkét vállam, de mégis, az egész,maga a szándék,a törődés, egészen meghatott. Ilyesmit életemben még nem tapasztaltam.
Aztán persze Alana közelségére, arcának látványára, bőrének illatára már a testem is reagált.
- Köszönöm... Én csak igyekszem jól csinálni. Mondanám, hogy pár napig pihenek, de nem lehet... Holnap megnézem magamnak ezta Dace-ot.
Az érintése, mégha fájtis, valami hihetetlen hatással volt rám.

A terveitől nyugtalanná váltam, bár tisztában voltam eddig is velük. Ezért is próbáltam megtenni minden tőlem telhetőt érte. Minél gyorsabban össze kellett kapnia magát. Ha csak arra a nőre gondoltam, összerándult a gyomrom.
- Vigyázz majd magadra - mondtam halkan. Ezt nem csak fizikailag értettem, lelkileg is. Dace nagyon értett az érzelmi ráhatásokhoz is, már amennyire ezt tapasztalhattuk tőle. Reméltem Petrnek sikerül valahogy diplomáciai vizeken maradva megoldania a konfliktust, de kételkedtem benne, hogy megőrizné ez a két vezér a hidegvérét egymással szemben. Bár ma Petr elég sokat bizonyított. De egy dologban biztos lehetett: várni fogja valaki, hogy ellássa a harci sérüléseit, ha azokkal térne haza.
Nem sajnáltam tőle a kiadós masszázst, addig csináltam, amíg csak éreztem a kezeim.
- Jobb lett? - érdeklődtem meg, mikor szabadjára engedtem.

Egészen elvarázsolt ez a meghitt hangulat. Már második napja nem értettem, mi is zajlik körülöttem, de életemben először nem is tartottam fontosnak, hogy mindig én irányítsak.
- Vigyázni fogok. Azért... Nem olyan könnyű velem elbánni, ne félj. De nem akarok harcolni.
Amikor végzett,felálltam a székről,és megfordultam. Nem tudtam pontosan, mit is művelt velem, de mintha éveket fiatalodtam volna. A kezeiért nyúltam egyiket az egyikkel, másikat a másikkal fogtam meg, és mindkettőt megcsókoltam, de persze gyengéden.Sejtettem, hogy bizony áldozatot hozott, és most az ő kezei nincsenek jól.
- Jobb lett, Alana. Köszönöm. Tőled minden jobb lett.
Szájon csókoltam, röviden, de éreztem, hogy a testem többet akar. az egyik kezét elengedtem, de a másikat még fogtam. Vettem egy mély levegőt. Nem... Nem rontom el ezt ilyesmivel.
- Feküdjünk le... Beszélgetni ott is tudunk. Szeretnélek átölelni.
Az ágy felé kezdtem húzni.

Bíztam a képességeiben, de azzal is tisztában voltam, hogy nem csak rajta múlik a találka kimenetele. És a másik félben csöppet sem bíztam, nem hittem, hogy tisztességesen játszana.
A kézcsókok nagyon finomak voltak, ellágyulva meg is mosolyogtam a gesztust. Rá tudtam volna szokni erre. Valahogy olyan szép volt. Köszönete és szavai csak fokozták ezen érzelmeim, boldoggá tett velük. A csók váratlanul ért, bár most már illett volna lassan hozzászoknom. De még mindig az újdonság varázsával hatott és tetőtől talpig egyetlen szempillantás alatt összekuszált bennem mindent. És most nem akartam, hogy ez elmúljon. Túl rövid ideig tartott. Időm sem volt igazán felfogni mi mindent éreztem. Szinte fájt már ez a tempó, inkább az utána következő sajgó hiány, de nem szóltam semmit, legfeljebb kissé elszégyelltem magam a gondolataimtól.
Némán, a padlót fürkészve követtem, majd levettem a kempingágyra tett pokrócot, hogy ne legyen útban. Feltűnhetett volna, hogy jelenthet valamit, ha ott van, hisz előző éjszaka nem került elő ilyesmi a meleg miatt. Persze amint felemeltem világossá vált a dolog: egy hatalmas kupac lassan sorvadó pipacsszirom bújt meg alatta.
- Roxana... - mondtam és elnevettem magam, kiderült mit is keresett ő a házban, amíg senki sem figyelt rá.

Alana nevetése belőlem is előcsalt egy halk kacagást. Roxana virágot hozott nekem... Vagy nekünk? Vajon sejthette, hogy Alana itt alszik? Volt egy olyan érzésem, hogy az a kislány sokkal többet tud, mint bárki hinné. Kivéve talán Demetriust... Volt valami kapocs köztük.
Miután virágtalanítottuk az ágyat, leheveredtem, és jólesőt nyögtem. Alana csodát tett a vállammal. A karjaimba vontam őt, és megint megcsókoltam, de ezúttam próbaképp nem húzódtam el rögtön, hanem húztam néhány másodpercig. Utána elnyújtóztam, és kész voltam a viszontcsóktól az alvásig mindenre. Tenyerem Alana hátára simult, és lehunytam a szemem.

-Azt hiszem megtaláltuk a kincses raktárát - jegyeztem meg derűsen, majd összeszedtük a szirmokat. Nem tudom mit akart kezdeni velük, de hogy másnapra már nem veszi hasznukat, az biztos volt. Nem sajnáltam őket, igazából a pipacsot kifejezetten nem szerettem.
Elhelyezkedtünk az ágyon, én Petr karjaiban, és mélyet sóhajtottam. Jó volt. Lassan már ezért vártam az éjszakát, s a semmihez sem foghatóan pihentető alvást. És újra támadott és újra hatást gyakorolt rám, még kínzóbbat mint eddig, és újra eltávolodott. Kicsit felbosszantott a dolog a kellemes részen túl, hiszen miért mindig ő határozta meg, mikor volt ennek ideje, és főleg, hogy meddig tartson. Egy darabig csak néztem, ahogy csukott szemmel feküdt mellettem, bátorságot gyűjtöttem, eredménytelenül nyugtathattam egyre vadabbul dübörgő szívem. Aztán lassan megmozdultam, kezem Petr mellkasán pihentettem és lágy, lassú csókot leheltem ajkaira. Eltávolodtam egy pillanatra, újra próbálkozni akartam, jobban, úgy, hogy sikerrel is járjak, de addigra elfogyott a felhalmozott bátorságom, éreztem, hogy hiába nem akarom, hamarosan visszavonulót fogok fújni.

Éreztem, hogy közeledik, de nem mozdultam. A csók lágy volt, és mégis, volt benne valami... Tűz. Vagy erő... Egészen elvesztem tőle. A testem ordította, hogy igen, ezt akarja, de vissza kellett fognom magam. Már amennyire ez lehetséges...
Kinyitottam a szemem, mikor elhúzódott, és belenéztem Alana éjsötét, mélységesen mély tekintetébe. Abban a pillanatban tudtam olvasni benne, és tudtam, hogy mit akar. Hát megadtam neki...
Csókoltam, magamnoz vonva, elszánva rá magam, hogy félredobom az óvatosságot, és hagyom, hogy ő döntse el, mit, mennyit akar... A hátát simogattam, másik kezemmel pedig átkulcsoltam a derekát, nem erőszakosan, csak, hogy érezze, tartom, de elmehet, ha akar.

Kinyitotta a szemét, találkozott a tekintetünk, és megcsókolt. Igazi, becsületes csókkal végre. Az élmény brutális volt. Elöntött és maradéktalanul uralma alá vont valami rosszulléthez hasonlatos érzés, de ez semmihez sem fogható, kívánt, erős rosszullét volt. Szinte már nem is én irányítottam a tetteim, a józan ész mintha párolgásnak indult volna, és elkapott valami sodró lendületű ár. Fölé hajoltam és szenvedélyesen viszonoztam a csókját, ami még mindig nem volt elég. Talán sosem lesz az. Éreztem, hogy átkarol, éreztem bőrömön az övét és ez csak még inkább fokozta a helyzet súlyosságát. Észre sem vettem, de felhúztam egyik lábam, szaporán vettem a levegőt és egyik kezem finoman arcára helyeztem közben.

Éreztem, hogy kezd kicsúszni az irányítás a kezeim kőzül. Alana sokkalta szenvedélyesebb és bátrabb volt, mint hittem, és ez engem is feltüzelt. A csók végre igazi volt, és a teste is a karjaimban... Felforrósodó bőre a tenyerem alatt, meztelen combja, ami valahogy a másik kezem alé került... Hihetetlen volt. Tegnap még harcoltunk, ma pedig csókoljuk egymást...
Kezem a derekén kalandozott, fel a hátára, vissza... A másikkal a combja feszes bőrét simogattam. És közben a csók egyetlen pillanatra sem maradt abba... Teljesen elvesztem. Igyekeztem nem túlzottan rámenős lenni, de ez volt a legtöbb, amire képes voltam.

Ahogy hozzám ért váratlanul ért, feltörő sóhajom magával sodort egy különös, tőlem idegen hangot is. Ez és az érintése hirtelen villámcsapásként ért. A fejem csöppet sem tisztult ki, a belső, új érzés csöppet sem gyengült, de megijedtem. Hirtelen felfogtam merre tart ez az egész, és vagy azonnal cselekedtem, vagy már nem volt visszaút és elveszünk. Az utolsó pillanat volt ez már. El akartam veszni vele, és valahol mégsem. Még nem. Gyorsan, amíg még tartott a felismerés adta lendület eltávolodtam tőle, felültem az ágy szélén és számra tapasztottam mindkét kezem. Túl hangosan kapkodtam levegő után, nem tudtam tökéletesen csöndben maradni és ezt rettentően szégyelltem.
- Bocsánat... - ziháltam pár pillanat múlva elkeseredetten. Úgy éreztem tönkretettem valamit, amit nem kellett volna. Amilyen páratlan és semmihez sem foghatóan csodás volt ez a csók, épp annyira félelmetes és idegen is. Teljesen elvesztem benne, nem az enyém volt az irányítás, és ez ijesztő volt. Ahogy maga a végkifejlet is. Hirtelen egészen elveszettnek éreztem magam így egyedül, főleg az élmény után, amit elpusztítottam.