Túlvilág útja 11. - Petr

Nem tudtam még kezelni a hirtelen kedvességeit, a bókjait, így a hajamra tett megjegyzésére sem tutudtam mit kellene reagálnom. Végül csak kedvesen elmosolyodtam rá. A vihar, és hogy észre sem vettem egyszerűen nem fért a fejembe.
- Lehetetlen... - motyogtam magam elé hüledezve.
Lassan előkészültünk a reggelihez, Petr a kávéért, én az ételért feleltem. Asztalhoz ültünk és elkezdett mesélni.
- Ennél rosszabbat nem is tehettél volna... - jegyeztem meg a búcsú módjára. Nem is értettem mi vezette arra a következtetésre, hogy így kell eljárnia. Atéma azért egy kicsit komorrá tett önkéntelenül is, ezt biztos a hangomon is hallotta.
Atörténetmesélést aztán nem sürgettem, ráértünk, türelmesen vártam és nem szóltam bele. Tekintetem viszont a vállára tévedt amíg evett, próbáltam felmérni az állapotát. Könnyedén használta, tehát már egészen jól regenerálódhatott. Ez azért megkönnyebbüléssel töltött el.

-Igen, tudom-bólintottam szomorúan- Mondtam, hogy gyáva voltam. Már akkor is éreztem valamit irántad, és inkább elmenekültem előle, mert féltem tőle.
Fürkésztem az arcát, kíváncsi voltam, hogyan hat rá a teljes őszinteség. Közben megint ettem néhány falatot, bár úgy igazán nem voltam éhes.
- Szóval, végül is, a dolog teljesen egyszerűnek tűnt. A védelmipénz-szedőknek is voltak verőembereik, meg most már az áldozatuknak is volt egy. Ráadásul a vascsővel hadonászó huligánok legfeljebb arra jók, hogy egy középkorú nőt meg a fiát megijeszthessék, másra nem igen. Vártunk, és amikor jöttek, én fogadtamm őket. Hárman voltak... Szóval nem volt túl nehéz dolgom.
Elhallgattam. Láttam magam előtt, hogyan játszadozom velük, hogyan irányítom őket kedvem szerint... Harcos vagyok, nem sima utcai bunyós... Esélyük sem volt.
- Szóval elkergettem őket, de még nem jöhettem haza. Úgy gondoltam, ez még csak az első felvonás volt, és nem is tévídtem. Ne aggódj, már sokkal jobb -adtam választ kimondatlan kérdésére, mikor láttam, hogy a vállamat figyeli.

- Miért? - kérdeztem meg egyszerűen evés közben. Szerettem volna végre megérteni őt, hogy mi van benne, mit érezhet pontosan. Mit miért csinál.
Továbbra is szótlan, komoly arccal, de érdeklődve hallgattam a történetet. Tetszett a magabiztosság a hangjában, a tekintetében, a szavaiban, belül kicsit meg is mosolyogtatott. Amikor megjegyezte, és megerősített, hogy a válla rendben van már, ténylegesen elmosolyodtam és csak bólintottam egyet. Vártam, hogy folytassa. Egyelőre nem volt ötletem arra, mi tarthatta ott fél évig, de nem volt jó előérzetem a történet folytatását illetően. Közben befejeztem a reggelim, felhúztam a széken egyik térdem és két tenyerem közé fogtam a kávésbögrém.

-Hogy miért féltem? - kérdeztem vissza elgondolkodva- Gondolom azért, mert ilyesmit még sohasem éreztem, és ez azért ijesztő. Nem vagyok már olyan nagyon fiatal, és azt hittem, láttam már mindent. Beképzelt voltam... És hibáztam, sajnálom. Amikor egy nap arra ébredsz, hogy eddig azt hitted, tudod, milyen a szerelem, aztán hirtelen valami egészen új érzés kap el, amiről azt se tudod, micsoda, csak azt, hogy kihez köt... Olyankor időre van szükség, hogy kitaláld, most mi van. Nekem meg kapóra jött, hogy mennem kellett, simán bemagyaráztam magamnak, hogy az egész csak testi vonzalom volt, és egy-két hónaoig jól voltam. Aztán perszd rájöttem, hogy hü/ye vagyok...
Kissé zavarban voltam. Nem igazán szoktam az érzéseimről beszélni senkinek. Csak remélni tudtam, hogy az őszinteségem nem ijeszti meg Alanát. És közben felmelegítette a szívem a mosolya, a látványa, ahogy a bögrét dédelgette...

Csöndesen belekortyoltam a kávéba és hallgattam. Nem mutattam ki semmiféle gondolatom, csak némán emésztgettem a szavait. Azért a szerelem szó egy darabig visszhangot vert bennem. Szerelem?
Kortyoltam még egyet lassan, mielőtt bármit is mondtam volna.
- Azt hiszem értem... nekem is szükségem volt erre az időre - szólaltam meg végül nyugodtan, elgondolkodva. Végigpergettem magam előtt az egész ismeretségünket, a viszonyunkat, a történteket. Még mindig nem mentette fel semmi sem az alól, hogy szó nélkül távozott, sőt, ez az őszinteség is valahogy nem neki kedvezett, de legalább megtudtam, mi volt a fejében. Így sokkal jobb volt az egész.
- És most már nem vagy beképzelt? - kérdeztem rá huncut mosollyal. A következő kérdésem az lett volna, hogy kitalálta-e végül, hogy most mi is van vele, de végül inkább lenyeltem. Felesleges kérdés volt azt hiszem. Sejtettem a választ és kifejezetten jól esett a lelkemnek, bár ez a megfogalmazás nem fejezte ki azt a belső örömöt, amit kiváltott. Igaz, nem mertem még teljesen elhinni. De a tegnap este után nem is zárkóztam el előle teljes lényemből.

Mindig meglepett a végtelenül egyszerű, mégis annyira sokat elmondó megjegyzéseivel. Neki is szüksége volt időre... Akkor tehát benne sem új keletűek ezek az érzések.
Megtapogattam kicsit sérült vállamat, majd elmosolyodtam.
- Nem, annyira már nem vagyok. Jó leckét kaptam. Egyet tőled,megyetbmeg a vadászoktól... De róluk majd még mesélek. Már nem hiszem, hogy mindent tudok, főleg a szív dolgairól nem. Ha őszinte akarok lenhi, fogalmam sincs, mi lesz most velünk, csak azt tudom, mi az, amit akarok. Ha kéred, elmondom... Na szóval. Elkergettem a gengsztereket, nem volt nagy szám, de tudtam, hogy vissza fognak jönni, és így is lett. Ezúttal tucatnyian voltak, és hát én se vagyok azért egy szupermen... Szóval elláták a bajom. Persze azért ők sem élvezték utána az életet egy darabig-vigyorodtam el gonoszul- De a lényeg, hogy mást kellett kitalálnom, mert egyedül kevés voltam.
Felhajtottam a kávé maradékát és adtam Alanának egy kis időt, hogy közbeszólhasson, ha akar.

Igen, szerettem volna tudni mit akar ezek után, de úgy gondoltam ráér majd ennek kifejtése a története után. Addig maradjon csak kis idő mindkettőnknek, különben is, érdekelt mivel töltötte az elmúlt hónapokat. Azért az még egészen sokat elárulhatott róla, ami lehet befolyásolja majd a későbbi beszélgetést is. Szóval még mindig ráértünk. Azon nem aggódtam, hogy elsikkadna a kérdéskör.
- Hát, ha majd még leckéztetésre lenne szükséged, rám számíthatsz - jegyeztem meg mosolyogva. Csak vele szemben engedtem meg magamnak ezt a bohókás hangnemet.
A mesélés folytatásába aztán nem szóltam bele többet, csak hallgattam nyugodtan. Kezdett izgalmas lenni, letettem a lábam, majd a poharam is magam elé az asztalra. Előre hajoltam, és két könyökömön megtámaszkodtam. Vártam, hogy folytassa, hogy végre megtudjam a teljes eseménysort.

Szélesen a lányra mosolyogtam, ami szokatlan érzés volt. Nem voltam az a vigyorgós fajta... Inkább folytattam a történetem. Sejtettem, hogy a másik dolog ez utánra marad.
- Szóval, belekezdtem egyfajta partizánakcióba. Nyomozgattam, beszéltem emberekkel, akik tudtak dolgokat...nem untatlaka részletekkel. Az volt a tervem, hogy kiderítem, hol raktározzák a pénzt, fegyvereket, drogot, ha van nekik. Ott akartam rajtuk ürni. Nem akartam, hogy bárkinek baja essen, de gondoltam, ha megfosztom őket a hátorsuáguktól, szétszélednek, és akkor vége. Szóval felrobbantottam avraktárat, de a pénzg előbb kimentette... Azt a fiúnak és anyjának akartam adni. De persze megint ostoba voltam... A szervezet sokkal nagyobb volt, mint hittem. Több raktár, majdnem száz ember... Katasztrófa lett a vége.
Elhallgattam, és csak meredtem magam elé, a pusztítás képein merengve.

Nem értettem miért vette a vállára ennek az egésznek a felelősségét. Szuperhős komplexusa lehetett talán, fordult meg a fejemben, ahogy hallgattam. Szinte kereste a bajt. Persze, a jó szándék vezette, de ha magamból indultam ki... Hát engem más gondja hidegen hagyott. Rajtam se segítene senki. De ő ennek ellenére belevágott a közepébe, mert egyszerűen tennie kellett valamit. Ez valahol vonzó volt, valahol nem. Annyit vontam le végül az egészből, hogy ebben különbözünk. És hogy talán nem lenne rossz, ha valaki adott esetben tudna rá hatni, hogy ráleljen, hol is van a határ, mi az, amit még elbír és megtehet, megengedhet magának. Mert fűtheti az igazságérzet, a segítőkészség, tettvágy, hogy jobbá tegye a világot, de az eszközök, a módszer több kárt okoz, mint hasznot, ha közben fűbe harap... Most hátrahagyta a falkáját, hogy belevesse magát mélyen egy olyan mocskos dologba, amihez egyébként semmi köze nem volt, csak a lojalitása vezette. Szép dolog, nemes, elismertem, valahol még csodáltam is érte, de nem tartottam ezt így, ebben a formában követendőnek.
Felemelkedtem és hoztam egy kis vizet mindkettőnknek. Miután letettem elé megszorítottam bátorítólag a kezét, majd visszaültem a helyemre.
- Nem csak a tüneteket, az okot akartad kezelni. Ebben nincs semmi rossz. Csak miért éppen a te feladatod lett volna mindez? - kérdeztem meg nyugodt hangon, igyekeztem nem sugallni semmit a hangommal.

A tekintetemmel követtem Alanát, ahogy felállt és végigsétált a helyiségen. Szemem szinte itta alakját, lágy mozgását, testének íveit... Vágytam rá, és most tudatosult bennem először ennyire elemi erővel, hogy úgy is, ahogy egy férfi egy nőre vágyik. Kicsit megráztam a fejem, hogy elűzzem ezt a gondolatot, mert most nem volt itt az ideje. Megködzőntem inkább a vizet, és hálás mosollyal fogadtam a kézszorítást. Jólesően egydzerű gesztus volt. Emberi és tiszta, mint Alana körül minden... Én pedig háborúból jövök. Nem csoda, hogy a halál tombolása után ennyire lenyűgöz pusztán a tény, hogy élek... Hát még az, hogy ő itt van velem!
Nyeltem egyet, és ittam egy nagy korty vizet. Megfontoltam a kérdését, mint újabban majdnem mindent. Talán kevesebbet kéne gondolkodnom... Az ölelés is ösztönös volt.
- Azt hiszem azért, mert senki más nem tette meg. A rendőrség nem lépett közbe, és amúgy is... Lehetséges, hogy engem köröznek. Nem fordulhattam hozzájuk. És... Segítséget kértek. Ők csak békében akartak élni, és valaha ők voltak a családom. Nem tudom... Nem tudok tétlen maradni, ha tehetek is valamit. Ettől lettem az, aki. Na jó... Szóval, pár nappal a raktár felrobbantása után kiégve találtam a barátaim házát. Kézigránát... Mindketten meghaltak. Vendetta. Pénzért és drogért cserébe életet...
A hangom elcsuklott. Kellett pár másodperc, hogy folytatni tudjam.
- Elveszítettem a kontrollt, és... Sokakat megöltem. Volt, akit emberként, volt, akit farkasként. Összesen tizennégy bandatagot két hónap alatt.
Félve néztem fel rá.
- Tudnom kell, mit gondolsz erről. Megöltek egy nőt és egy gyermeket, és én szörnnyé váltam... Nincs mentségem.

Arcom egészen elkomorult a hallottakra. Igen, jogos volt a korábbi rossz előérzetem. Egy darabig csak szótlanul ültem, néztem őt, majd a kávésbögrét.
- Nincs - hangzott végül könyörtelenül egyetlen szóban összefoglalt válaszom, véleménynyilvánításom. Ezután egy szuszra kiittam a vizespoharam, a kávé és kiszáradt torkom együttesen megtette hatását.
A túlbuzgóságának meg lett az áldozata. Két ártatlan lélek. Többet ártott, mint segített. Pedig volna benne erő és képesség, hogy mások javára tegyen. De egyelőre nem nőtt fel a feladathoz. Nem tudja hol, mikor és mennyire kell és szabad elmennie. Mikor kell visszafognia ezeket magában. Néha többet segítünk másoknak, ha nem segítünk. Talán valami belső bizonyítási vágy vezette, talán nem is annyira nemes vonások, csak még nem tudta ő sem, honnan ez a rémes feszültség benne.
Viszont tudtam, hogy szükségtelen kimondanom a gondolataim. Ő is tudta, és nélkülem is kellően nyomasztották a történtek. Közben fejemben egy kellemetlen gondolat is tanyát vert. A földi pokolból el kellett menekülni, elrejtőznie, és erre a legjobb lehetősége tagadhatatlanul Arona volt... Azzal meg mellékesen én is vele jártam... Ez egészen más színben tüntetett fel mindent. Hirtelen elbizonytalanodtam és meginogtam. Nem akartam hallani a történet folytatását. És mégis, hallanom kellett.
- Hibát követtél el - mondtam halkan, de nem tudtam közben rá nézni, csak mutatóujjammal forgattam körbe-körbe a bögrét az asztalon. - Innentől kezdve minden azon múlik, hogy hajlandó vagy-e tanulni belőle?

Úgy éreztem, mintha lehűlt volna a levegő, és az a gondolatom támadt, hogy Alana már nem gáplálja a saját melegével. Persze tudtam, hogy ez ostobaság, viszont tudtam azt is, hogy attól még pontosan így van. Hisz már rám se nézett, úgy beszélt hozzám. Keserűség öntötte el a bensőmet, de hideg megkönnyebülés is. Legyen bárhogy, történjen bármi, lealább őszinte voltam vele.
- Valóban hibáztam, és azt hiszem, fogok tudni tanulni belőle. De hátra van még az utolsó felvonás. Most már hallgasd meg azt is, utána pedig mondd el, mit gondolsz.
Kiittam én is a vizemet, aztán folytattam a mesét.
- A banda rájött, hogy bizony olyasmivel áll szemben, amihez igencsak kevés. Mindig árnyékban maradtam, csak akkor támadtam, ha biztos volt a győzelmem... És hagtam túlélőket, hogy elvigyék a hírem, és hogy rettegjenek tőlem. És ők rettegtek. Éppen ezért segítséget kértek. Tudod, vannak emberek, nnagyon kevesen, akik tudnak a természetfeletti létehéséről. Támadások túlélői, halandó rokonság... Elkerülhetetlen. És vannak, akik fenyegegést látnak bennünk. Ők járják az országot, és farkasemberekre, vámpírokra, lidwrcekre vadásznak... Módszereket dolgoznak ki... Veszékyesek. Szóval a bűnbanda keresett egy csapat vadászt. Hirtelen én lettem az üldözött. De nem ez volt a legnayobb baj. Megsömörlööattem. Elegem lett a gyilkolásból, vissza akartam már jönni Aronába... Hozzád. De nem tehettem... Hiszen követték volna a nyomomat. Valahogy meg kellett szabadulnom tőlük. Ezért végül mégis bevontam are dőeséget, csapcát állítottam, néha megmutattam magam... Tudd, azok a sz3metek tudják, hoy ellenünk ezüst kell. A vállseben csak pár napos, de a hasamon ksvan egy hasonló... Szerencsére alig látszik már. A lényeg, hogy szerezetem bizonyítékot, és most a banda s, a vadászok is börtönben ülnek, már akik nem álltak ellen a kommandósoknak. Én meg elszöktem a forgatagban, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy tényleg vége, ide jöttem. Ennyi a törgénet. Kérlek... Ne légy kíméletes velem.

Kicsit másképp festett a helyzet így a végére, de a kép egésze nem változott. Lehunytam a szemem és sóhajtottam egy mélyet.
- Nem értelek, Petr. Hogy miért kellett ezt az egészet... Soha nem is figom - néztem a szemébe szomorúan. - Ilyet nem csinálhatsz alfaként. Veszélyezteted a saját szeretteid. Én ezt nem fogom hagyni - szelídségem mögött ott lapult a sziklaszilárd elhatározás. Félelmetes férfi volt. Ereje, képességei, tettei is azá tették. De én soha nem votam hajlandó félni tőle. Az ösztöneim azt súgták nem is kell. De a józan ész és belső, mély félelmeim elbizonytalanítottak. Embert ölt. Ezt sosem fogja lemosni magáról, főleg, hogy nem pusztán önvédelemből tette. Efölött nem tudtam elsiklani. Ahogy sok minden más felett sem. De arra is rájöttem, hogy miért veszélyes még rám nézve... ami miatt elgyengültem ha róla volt szó, ami miatt felmentettem, ami miatt még egy esélyt, egy utolsó esélyt akartam neki adni.
Újabb nehéz sóhaj tört fel belőlem, d lendületével felemelkedtem, egymásba raktam a poharakat.
- Legközelebb beszélj, mielőtt ilyesmire adod a fejed - mondtam komolyan, s elvittem a kiürült pohsrakat, visszatértem a tányérokért.
- Ha tanulsz a hibáidból, legközelebb is ellátlak - szögeztem le mély oillantással, s miközben eltávolodtam tőle lágyan végigsimítottam a hátát. Betettem az edényeket a mosogatóba és lehunyt szemmel háttal maradtam neki.
- Ha nem... semmi keresnivalója egy ilyen embernek Aronában - halk hngom könyörtelen ítéletként dörgött meggyötört lelkünk csöndjében. Borzalmaas dolgokat tett, nem szándékosan, de ez nem mentette fel. Én pedig beismertem végre, hogy elvesztem. Épp vele szemben, s nem teehettem mást, csak bizakodhattam. Hirtelen úgy éreztem nehéz súlyok nyomják a szívem.

Ahogy mindig, úgy mostbis csak egyetlen pillanat kellett, hogy felhorgadjon bennem a harag.
- Ők is a szeretteim voltak- fortyantam fel - Ott voltam a fiú első vadászatánál! Az anyja főzött rám, és én vittem meg a férje halálhírét! Nem tudtam nem segíteni... - hangom elhalt, ahogy hirtelen haragom is elszállt belőlem.
Segíteni akartam nekik... Sokra mentek vele. Figyelmetlen voltam és önhitt, és ez az életükbe került.
- Tanultam - mondtam komoran - Megtanultam, hogy még nem vagyok annyira okos, mint hittem. Tinédzserkorom óta erős voltam, és azt tettem, amit akartam. Sokáig azt hittem, hogy ez elég. De nem... Sajnos ha csak erős vagy, és bölcs nem, akkor az élet megmutatja, mennyit érsz. És... Beszéljek? Legközelebb? Nem, Alana. Nincs más senkim a világban Aronán kívül, csak anyám, aki gyűlöl. Nem lesz legközelebb.
Az érintésétől megborzongtam, és elöntött valamilyen mély hála.
Az utolsó mondata szíven ütött, de tudtam, hogy igaza van. Egy felelőtlen utcai vagány nem vezethet egy falkát. Ahhoz férfi kell. Alfa.
Felálltam, Alana mögé léptem, és karjaimat összefontam a hasán. Mellkasom a hátának simult.
- Soha többé nem hagylak el. Esküszöm. - súgtam a hajába.

Ígéretes volt mindaz, amit elmondott. Egyszeribben megkönnyebültem a belátásától. Volt remény. Értette mi lehetett a baj, felismert dolgokat éa változni akart. Ez máris komoly aggályokat enyhített bennem. Talán elhamarkodottan, hiszen ezek még mindig csak szép szavak voltak, nem tettek, de előlegeztem neki egy aprócska bizalmat, hogy legalább esélye lehessen bizonyítani.
Kezembe vettem egy bögrét, hogy elöblítsem, s közben iménti kifakadásán járt az eszem. Sejtettem már, hogy mit jelenthet a szeretet, és annak elvesztésének fájdalmát még képzeletben sem bírtam.
- Tudom, hogy szeretted őket... és sajnálom - fejeztem ki részvétnyilvánításom szinte félig síró hangon, mire mögém lépett és átkarolt. Megdermedtem, a poháröblögetés leállt. Közvetlenül mögöttem állt, éreztem illatát, a testét, és... váratlanul ért a reakcióm. Gyomromban furcsa, erőteljes érzés kelt életre, mely aztán végigszaladt egész testemen. Kellemetlen volt. És semmihez sem foghatóan mágis isteni. Észrevettem, hogy túl szaporán veszem a leveőt, szívem zakatol, de nem bírtam úrrá lenni magamon. Fogalmam sem volt mi történt, mi tévő is legyek. Ez a tehetetlenség, és hogy éreztem,erős, isneretlen hatással van rám, kicsit megijeztett, mert nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Inkább arra koncentráltam, hogy valahonnan összekaparjak annyi lélekjelenlétdt, hogy kszabadítsam magam. De most ez koránts sem volt egy könnyű feladat.

Magam sem gondoltam volna, hogy egy ölelés és pár egyszerű, őszinte szó ennyire vigasztaló lehet. Órákig maradtam volna így, de éreztem Alana feszültségét. Fel is merült bennem egy gondolat, de nem igazán hittem,hogy ezt most kéne megbeszélnünk. Inkább megcsókoltam a tarkóját és hátra léptem.
- Van még egy kérdés, amit meg kéne beszélnünk, ha még szükségesnek tartod.
Visszamentem az asztalhoz, lehunytam a szemem és hátrahajtottam a fejem. Élveztem a levegő friss illatát és a reggeli napfény éledező erejét. Most minden, amit Alanának a velem történtekről meséltem, távolinak tűnt.
- Szóval, kedves Alana - mondtam még mindig csukott szemmel - Akarod-e még tudni, hogy mit akarok tőled?
Vidámnak és felszabadultnak éreztem magam. Tudtam, hogy addig kell ezt kiélveznem, amíg tehetem, merg nem fog örökké tartani. Kinyitottam a szemem és egy halvány, kíváncsi mosollyal Alanára pillantottam.

A csókja már majdnem teljesen kicsapta a biztosítékot, fogalmam sincs mit tettem volna, ha nem távolodik el. Valószínűleg egy heves és összezavarodott menekülési kísérletnek lehetett volna szemtanúja. Visszaült az asztalhoz és felhozta az elhalasztott témánkat. Egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy összeszedjem magam, ezt mosogatással álcáztam. Amíg be nem fejeztem nem is szóltam semmit. Aztán hátul összekulcsolt kézzel nekidőltem a szekrénynek és végre rá néztem. Egeszen visszanyertem már a nyugalmam, nej volt nehéz viszonozni könnyed misolyát.
- Akarom.

Ahogy néztem őt, egyre inkább tanyát vert a fejemben az előbbi gondolatom. Próbáltam kitalálni, hány éves is lehet. Húsz már elmúlt, ebben biztos voltam. De nem sokkal. De végül is számít ez valamit? Egyáltalán nem.
Szótlanul vártam, míg végez a tevékenységével. Közben végig őt néztem, próbáltam elraktározni minden mozdulatát. Nem mintha attól féltem volna, hogy sokáig nem láthatom, egyszerűen csak jól esett. Végülfelém fordult, és a rá jellemző szószátyár módon válaszolt. Elvigyorodtam, de ez rögtön kedves mosollyá is szelídült.
- Azt akarom, hogy a párom légy, Alana. A világ előtt, a falka előtt, és a szívedben is. Nem azért kellesz, mert magányos vagyok. Nem is azért, mert szükségem van egy nőre. Egyszerűen csak kellesz, magadért, indok nélkül. Mit gondolsz erről?

Mosolygós fintort vágtam megint.
- Sosem fogom megszokni, hogy neked mindig, mindent ki kell mondanod - mondtam derűsen ingatva a fejem. Hasonlóan vidám hangulatban ajkamba haraptam, kinéztem az ablakon és elgondolkodtam mit is felelhetnék. Igazából nem tudtam visszafogni a lelkesedésem, örömöm kisugárzását. Közben csak komolytalanul szörnyülködtem az érzéseimen, nem ismertem magamra! Mint valami szerelmes kis csitri.
Aztán ahogy végigpörgettem magamban a gondolatot már nem az volt a legnagyobb problémám hogyan fogalmazzam meg neki az egyértelmű válaszom. Maga az igen vált kérdőjelessé. Mert mi van akkor, ha ezzel felhatalmazom olyasmire, amire nem kéne? Ha ezzel jogot formálhat rám, a szabadságom elvételére? Ha ezzel olyan kötelességeket vállalok, amit nem akarok? Ha ezzel olyan hatalmat adok a kezébe, amivel visszaélhet?
Most már a játékos ajakharapásból aggályokkal teli lett, ahogy elnéztem a távolba. Annyira belemerültem az elmélkedésbe, hogy észre sem vettem, elfelejtettem válaszolni.

- Egyszerű ember vagyok, Alana -mondtam kedvesen - Többnyire a kimondott szavakból értek, és azokkal próbálok én is üzenni.
Volt a hangomban valami kedves, játékos gúny is, épp annyira halvány, hogy semmiképp sem lehessen sértő. Aztán csak figyeltem őt, vártam a választ, és igyekeztem az arcáról, a tekintetéből olvasni. Egyre jobban ment. Először felvidították a szavaim, de aztán mintha megint kétségei támadtak volna... Azt hiszem, ez soha nem is fog nála igazán elmúlni, vagy csak hosszú, hosszú idő után. Elgondolkodtam, hogy ez zavar-e engem, és úgy döntöttem, nem.
Percek múltán megszólaltam.
- Alana? Tudom, hogy fura vagyok, és beszélni szoktam... De nem tennéd meg most te is? Szeretném tudni, mi jár a fejedben.

- Akkor azt hiszem gyakorolnom kell nekem is.
Rá pillantottam, mélyet sóhajtottam, és kérésére meg is próbálkoztam a beszéddel.
- Igent mondanék, de... ez az egész olyan kötelezettségekkel járna, amot nem vállalok. Nem akarok lemondani a szabadságomról - mondhattam volna úgy is, hogy nem akarok behódolni, aztán elveszteni önmagam. - Félek ettől az egésztől - vallottam be. Úgyis visszélne a helyzettel, de nem akartam esélyt adni arra, hogy tényleg megtegye. Még ha ezért le is keklett mondanom vágyott dolgokról. Róla. Inkább megőrzöm ezt az ártatlan képet.
Kicsit összeesett tartásom, felhúztam vállaim, elszomorodtam a gondolatmenetemen, hisz tükrözte a saját kis belső ketrecem, amiből szabadulni akartam, de mégse mertem elhsgyni álbiztonságot nyújtó falait.

Én is felsóhajtottam, de nem szomorúan, hanem kicsit talán inkább fáradtan. Felálltam, Alanához sétáltam, de egy lépésnyire tőle megálltam, és nem is érintettem meg. Mélyen a szemébe néztem.
- Sosem volt még igazi kapcsolatod, igaz? - kérdeztem szelíden - Az nem erről szól. Szerinted mivel járna ez? Mert szerintem semmivel, amit nem akarnál. Néha itt alhatnál, de nem akarom, hogy ide költözz. Néha csinálhatnánk együtt valamit, de csak, ha kedved van. Taníthatnálak verekedni, mint régen, csak talán többször mosolyognék, és többször érnék hozzád. Ez nem úgy működik, hogy igent mondasz a kapcsolatra, és akkor azonnal elveszlek és bezárlak valahová, hogy főzz meg moss rám, Alana...
Megcsóváltam a fejem, és vettem egy mély levegőt, mert éreztem, hogy kezdek kissé ideges lenni.
- Semmire sem akarlak rávenni. A szabadság az egyik legfontosabb dolog a világon. És ha nem érzed úgy, hogy ezt meg tudom adni neked, akkor tényleg nem szabad megpróbálnunk. De azért arra az egyre megkérlek, hogy gondold át még egyszer, mert van köztünk valami különleges... És szerintem méltóvá tudnánk válni egymáshoz.
Előre léptem, és megcsókoltam. Nem voltam sem vad, sem türelmetlen vagy követelőző, és hamar vissza is vonultam. Egyszerűen csak nem bírtam megállni ezt az egyet...

Csak néztem mélyen a szemébe, és igyekeztem rendezni magamban a dolgokat. Tudtam mit akartam, csak gyáva voltam meglépni, kockáztatni, vállalni. De ahogy beszélt, egyre több elszántságot éreztem magamban. Ki akartam lépni a börtönömből. Reméltem, hogy elkap.
Erre megcsókolt, annyira erőteljes hatással volt rám, hogy egy pillanatra, észrevétlen, még a lábaimból is kiszaladt az erő. Nem tett jót a szívemnek, ezzel majd még valahogy meg kwllett bírkóznom. Miután eltávolodott gyorsan megnyugtattam magam és tisztább fejjel foglaltam össze azt, amit akartam.
- Szeretném, ha többet mosolyognál. Ha többet érnél hozzám... - sütöttem le wgy pillanatra zavarban a szemem, de folytattam. - Szeretném, ha összetartoznánk. Talán kimondatlanul eddig is összetartoztunk - vontam meg a vállam bizonytalanul. - Csak... légy velem türelmes... sok minden új, és ezért félelmetes, kell az idő nekemk hogy megbarátkozzak az új felállásal. Ígérem, hogy tőlem telhetően igyekezni fogok - nagyon izgultam most a vallomásom után. Védtelennek éreztem magam, de boldog voltam, sikerült lwgyőznöm magam.Egy időre. De talán legközelebb ,ár nem leszek egyedül....

Megtelt a mellkasom valamilyen furcsa, meleg érzéssel, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Inkább megint Alanához léptem, és ezúttal már a karomba zártam. Ez nem romantikus ölkelés volt, sokkal inkább ígérete annak, hogy itt, a karjaimban mindig biztonságban lesz.
Anélkül, hogy elengedtem volna, megcsókoltam a halántékát, és elkezdtem beszélni hozzá.
- Ne félj, Alana, ez nekem is új. És nem sietünk sehová... Miénk a világ minden ideje.Majd szépen lassan egymáshoz szokunk...
Elengedtem, kartávolságra tartottam magamtól, aztán homlokon csókoltam.
- Szerencsére megtanultam mára türelmet. - mosolyogtam. - És ne igyekezz, ne izgulj, ne akarj megfelelni. Nem kell. Csak légy önmagad, rendben? Mindig azt tedd, amihez éppen kedved van.

Jól esett az ölelése, megnyugtatott egészen, eltűntek a kétségek, végre minden egyszerűnek tűnt, nem bonyolítottam túl, és ezért hálás voltam neki. Nem is csodálkoztam, hogy a karjaiban észre sem vettem a vihart éjszaka. Az időre tett megjegyzésével pontosan betalált és a hatást csak növelte. Hirtelen elöntött valami szelíd, mélységes érzelem iránta.
Boldogsággal átitatott mosolyra húzódtak ajkaim a két puszi és szavai után. Talán ennyire szabadon még nem is mosolyogtam előtte. Szinte szárnyalt a bensőm, megkönnyebbültem, lehullottak a súlyok. Talán még kuncogtam is egy kicsit, ami tőlem minden bizonnyal természetellenes lehetett. Most hittem. És bíztam a jövőben. Mivel engedélyt kaptam rá, hogy azt tegyem, amihez kedvem szottyan hirtelen szorosan megöleltem, arcom mellkasára fektettem, és továbbra is mosolyogtam. Igyekeztem átadni neki közben ezzel mindazt, amit éreztem abban a pillanatban iránta.