Túlvilág útja 11. - Petr

Hamar kiderült, hogy méltó ellenféllel van dolgom. Sikerült elkerülnöm a lábamra mért csapását, de így is mögém került. Előre kellett szökkennem, hogy az újabb támadása ne érhessen el. Kissé berozsdásodtam... Nem sokat küzdöttem farkasalakban mostanában.
Sarkon perdültem, és előre ugrottam. Az volt a tervem, hogy a súlyommal döntöm le ellenfelemet a lábáról, de azért vigyáznom kellett, hogy ha védekezés helyett támadna, a karmait félretudjam ütni... Nem volt életem legjobban kivitelezett támadása.

Ilyen tömeg ellen vigyáznom kellett. Bíztam a saját képességeimben, de nem szabadott elbíznom magam...
Ismét hátra léptem, vagyis félig oldalra... de elszámoltam magam. Már ha lehet ilyet mondtam. Ilyenkor gondolkodásnak nem volt helye. Éreztem, súrolja... vagyis inkább félig neki ütközött a vállamnak. Kicsit kibillentett az egyensúlyomból, de igyekeztem egyből korrigálni. A cél most is a biztos állás és az volt hogy a hátába kerüljek. Ezúttal többnyire ki voltam egyenesedve teljesen. Megpróbáltam hátulról a lába közé lépni hogy elgáncsoljam, és valahol a torka és a tarkója felé indítottam egy támadást.

Félig-meddig sikerült a tervem, és még csak meg sem sérültem, de azért mégsem úgy ment a dolog, ahogy akartam. Megint mögém került, sőt, el is gáncsolt. A komolyabb sérüléstől is csak az óvott meg, hogy reflexszerűen lehúztam a fejem. Hallottam, ahogy a mancsa a fejem felett szeli a levegőt.
Valamit sürgősen ki kellett találnom. Még mindig nem voltam az igazi, pedig ez ellen a farkas ellen minden erőmre szükségem lett volna. Maradnak hát a fortélyok...
A földre zuhantam, és nem iskeltem fel, vártam a következő támadását...

Amint Petr a földre esett a torka felé rúgtam. És ha hagyta magát, akkor bizony szépen sorra vettem a mellkasát és a gyomrát. Azt mondják a földön fekvőbe rúgni kegyetlenség, mi több aljasság, de ha közben a másik visszaüthet, az egészen más dolog. Nem beszélve arról, hogy más támadás most valószínűleg túl lassú lett volna. Leszorítani a földre egyenlőre pedig nem szándékoztam. Túl jó erőben volt valószínűleg még ahhoz, hogy valahogyan úgy is ledobjon magáról.

Bekaptam néhány rúgást. Felmordultam, és odébb gurultam. Alana házának falánál megtápászkodva talpra kecmeregtem, és nagy elánnal indultam ellenfelem felé, de... Sántítottam, és az egyik karom bénán lógott. Levegőt is nehezen vettem. Megtorpantam, és vicsorogva néztem Demetriust. Nem mutattam megadást, de egyértelmű volt, hogy vesztésre állok.
Végül lassan bicegve, fenyegetően elindultam a másik farkas felé, de sugárzott rólam, hogy máris veszítettem, esélyem sincs, és már csak egyetlen heves támadás kell, hogy a harc befejeződjön...

Megálltunk a ház előtt tisztes távolban, és onnan szemléltük a nyomban elkezdődött mérkőzést. Roxanát nem kötötte le, ő kicsit meszebb ssétált és a házak tövében nyíló pipacsok szirmait tépkedte le s gyűjtötte össze. A harc eleinte kiegyenlítetnek tűnt, bár merőben más stílust képviswlt a két fél. Egyre kevésbé volt szimpagikud ez a Demetrius, de abban is bizonyossá váltam, hogy nekem nem sok esélyem lenne vele szemben. Közben időnként hiába próbáltam eltávolodni Govriktól, folyaatosan követett és kommemtálta az eseményeket.
- Nem ez nem lehet... nem győzheti le... de nézd hogy kikészült. Többet vártam tőle. Az egy dolog, hogy téged lenyomott, de igazi ellenféllel ennyi? De ez nem lehet uugye? Alana, mondd, hogy nem fog kikapni?
- Govrik.. fogd be - morogtam rá szinte remegve a dühtől. Legszívesebben átváltoztam volna és közbeléptem volna, de nem lehetett. Félő volt, hogy így Govrikot fogom lecsapni, ha még egyszer kinyitja a száját. Közben végig összeszorult a szívem, nayon féltettem az alfánkat.

Reflex szerűen vissza vicsorogtam Petrre. Nem akartam ilyesmikre fecsérelni az időt, de ez ösztön volt.
Nekirugaszkodtam és nagy lendülettel elindultam felé. Az volt a célom, hogy újból a nyakára üssek, a lehető legnagyobb erővel. Én szemből közeledtem, az ütés mégis kicsit inkább oldalról várta. Ennyi lendülettel megpróbálhattam volna, újból fellökni, de nem mertem. Túl sok fogás lett volna akkor úgy rajtam. Inkább maradtam az eddigi technikámnál. Hagytam magamnak utat, ha esetleg ki kell térni.

Oldalra pillantva láttam Alana idegességét, és bántott, hogy nem nyugtathatom meg. Halk sutyorgásként Aleksey litániája is eljutotta fülemig, és úgy vettem ki, nem nagyon bízik a győzelmemben. Helyes. Ez volt a cél.
Olyan erővel ütöttem féle a felém lendülő mancsot, hogy hacsak nem voltak acélrugókból az izmai, alighanem oldalra lendült a karja, sőt, talán meg is tántorodott. Ezzel egy időben eddig teljesen bénának tűnő balom is megmozdult, és Demetrius álla felé száguldott félkörívesen, hogy elsöprő erejű ütést vigyen be.
Ráuntam a színjátékra.

Megtántorodtam. A lendült még vitt előre, az ütés pedig, még ha csak a karomat is érte ellenkező irányba lökött. Oldalra léptem, de ez már nem sikerült olyan jól. A lábam megcsúszott, és túl közel voltam Petrhöz. Egy elég rendes ütést bekaptam. Csöppet bele is szédültem. Újból hátra léptem, ha lehetett kettőt is. A balommal felé csaptam. A célom nem feltétlenül az volt hogy eltaláljam, hanem az hogy ne jöjjön közelebb, amíg biztosan nem állok. De ha eltalálta úgy is jó, sőt még jobb.

Karmai vért fakasztottak, de csak felszíni sérülés volt, semmi komoly. Hagytam neki időt, hogy rendezze sorait. A bal vállam lüktetett az előbbi ütés erejétől, de tudtam, hogy tegnap erre nem lettem volna képes.
Előre lendültem, ugyanazt a trükköt használva, amit tegnap alanánál is. Széles ütés ballal, ugyanolyan, mint az előbb... És sunyi, gyengébb, de stratégiailag jó pontra elhelyezett gyomorütés, csak ezúttal nem ököllel, hanem tenyérrel és karmokkal.

Kitértem a felém robogó ütés elől, de felmordultam ahogy a másik kezén a karmok végig szántották a bőrömet. Kicsit bevadultam elismerem... Jó eddig mit csináltam? Mégis ha vannak fokozatok ebben... nos akkor egy fokkal most dühösebb voltam.
A közelebbi felkarja felé haraptam. És ha sikerült elkapnom, nos, nem számíthatott kellemes élményre, mert teljes erőből rászorítottam a karjára. Eközben én is indítottam most egy ütést egy időben, a derekára.

A harc egyre durvult, és éreztem azt is, hogy közeledik a végkifejlet.
A karomat sikerült elrántanom az összecsattanó, pengeéles fogsor elől, de az ütése eltalált. Ráadásul épp olyan jól volt elhelyezve, mint az enyém korábban... Összegörnyedtem a fájdalomtól. Aztán úgy gondoltam, helyzeti előnyt kovácsolok pillanatnyi hátrányomból.
Széles mozdulattal a bokái felé suhintottam. az volt a célom, hogy kirántsam alóla a lábát, és utána, ha ez sikerül, rávessem magam.Ideje volt véget vetni ennek.

Kicsit felegyenesedtem, és újra lecsapni készültem. Most a vállára szándékoztam ütni felülről, teljes erőből. Majd újból és újból, már ha első ütés talált. De valószínűleg a tudtom nélkül most hatalmas hibát követtem el. Hiszen nem léptem hátrébb, legalábbis lényegesen nem. Ha az ütéseim nem térítették el Petr eddigi szándékaitól, akkor megeshet hogy végül elkapta a bokámat. Ebben az esetben pedig bolond lettem volna hagyni neki. Úgy próbáltam kirángatni a lábamat a szorításából ahogy tudtam.

Ez a tervem sem jött össze, és ráadásul közben a fájós vállamat is püfölte, ráadásul elég erősen. úgy festeni, mint valami kabaréjelenet, én a bokáját rángatom, ő meg üt, ahol ér... Felmordultam. Elegem lett. Most már kimondottan fájt a vállam, egyik jobban, mint a másik.
Elengedtem Demetriust, és felkészültem egy fél másodpercig...
Aztán minden izmomat megfeszítve előre lendültem, hogy közvetlen közelről belerobbanjak a mellkasába, és végre ledöntsem a lábáról.

Mért... nem... esel... már... össze? Vagy legalább egy kicsit roggyant volna még összébb. Minden esetre attól még nem lehettek számára kellemesek az ütések amiket kapott. Én viszont csak ütöttem tovább.
De akkor hirtelen helyette az elmosódott eget láttam, és keményen koppantam a földön. Hát ez... ez sem volt kellemes. Beleszédültem ismét. De pár pillanat múlva felfogtam mi a helyzet. És nem állt szándékomban annyiban hagyni. Ki kellett szabadulnom alóla. És ezért tenni is próbáltam. Próbáltam lelökni magamról, belekapni a karmaimmal. Bármit ami csak eszembe jutott.

Még túl mozgékony volt az én ízlésemnek, karmolt, mart, és ez cseppet sem volt kellemes. Felemelkedtem, és visszkézből hatalmasat ütöttem a fejére. Tűrtem a fájdalmat, amit okozott, bár egyre nehezebben. Tudtam, hogy ha most lazítok a szorításon, és elmenekül, megint kezdhetünk mindent elölről, márpedig már így is túlzottan sérültek voltunk mindketten. Nem... Ezt ideje volt befejezni.
Újabb csapásra emeltem a kezem, ezúttal a torka felé. Azt terveztem, hogy elkapom, és a karmaim fenyegetésével bírom megadásra.

Újabb ütést kaptam. És őszintén? Nem esett jól. Bekábultam tőle, de utána csak még jobban elvesztettem tőle a fejem. Lehet hogy az erőm gyengült és ezért tűnt úgy hogy még nagyobb erővel próbáltam kiszabadult utána.
De aztán megéreztem a karmokat a torkomon. Ahogy felfogtam a helyzetet, először megdermedtek az izmaim, utána elengedtem őket, és leálltam. Kissé kinyitottam a pofámat és úgy vettem nagyobb levegőket.
Rendben, legyen - gondoltam bosszúsan. Megadtam magam.

Még néhány másodpercig a torkán tartottam a mancsom, hogy érezze a fenyegetést, aztán, nem éppen fitten, lekecmeregtem róla. Emberré alakultam. Máris hegedő sebeimből itt-ott még folydogált a vér, és a vállaim merevek voltak, alig akartak mozogni. Minden mozdulatnál vissza kellett folytanom egy-egy fájdalmas fintort vagy szisszenést.
Alanára pillantottam, csak, hogy lássam, aztán vetettem egy szúrós pillantást Govrikra. Idővel meg kell értetnem vele, hogy ez igazi falka, és Alana rangban felette áll. De ennek nem most volt itt az ideje.
- Legyőztelek, Demetrius. - mondtam, és a kezem nyújtottam, hogy felsegítsem - De egy vacsorára a vendégünk vagy.

Kezdett egyre kíméletlenebbé válni a küzdelem. Govrik élénken nyögdécselt a csata hevében, de legalább a véleményét megtartotta magának. Amint kiderült, hogy Petr jobban van, mint mutatta, újfent elöntötte a bizonyosság, és teljes lényével szorított az alfájának. Láttam Petren mikor elégelte meg a dolgot, mikor döntött úgy, hogy a játéknak vége, s hamarosan be is fejezte. Akkor vettem észre, milyen feszült voltam végig magam is, mikor Petr elengedte ellenfele torkát. Körmeim tenyerembe vájtak, izmaim megfeszültek... amint győzött, végzett, felemelkedett, megnyugodtam. Épp kezet nyújtott az idegennek, mikor Roxana kisétált hozzánk a házból. Összenéztünk egy pillanatra Govrikkal, talán nem kellett volna megfeledkeznünk róla. Roxana megfogta az apja kezét és befele húzta a házba, nekem meg a kezembe nyomott valamit. Nehezen ismertem föl először a sötétben, aztán hirtelen rájöttem mi is volt az.
Odaléptem Petr mellé, mint akinek ott a természettől eredően megszabott helye, végignéztem mindkettejükön, és kissé barátságosabb tekintettel nyújtottam át Demetriusnak a fölsőjét, miközben váltottak pár szót. Most, hogy nem veszélyeztette a falkám, egy leheletnyit feloldódtam az irányába. Főleg, hogy Petr meg is hívta hozzánk vacsorára. Amiről reméltem előzetesen gondoskodott az alfánk, ha már bement a faluba.

Ahogy leszállt rólam lassan felültem. Morrantam egyet és elfordítottam tőle a fejemet. Természetesen nem voltam magammal elégedett sem a végkifejlettel...
A meghívását azonban így sem utasítottam el, így végül elfogadtam a felém nyújtott kezet és feltápászkodtam. Legszívesebben még ekkor sem változtam volna vissza de végül megtettem.
- Rendben, elfogadom a meghívást - mondtam kissé lehangoltan.
- Ó, köszönöm -lepődtem meg, hogy a hölgyemény csak így a kezembe nyomta felsőmet. Miről maradtam le? Valamiről úgy éreztem igen is, lemaradtam.
Végig néztem a sebeimet... Úgy tűnt igazából csak egy karmolást kaptam be, de az ütések attól még fájtak. Megvártam még nem véreznek annyira vágások, és csak azután vettem vissza felsőm.

Roxanna ismét jelét adta annak, hogy kedveli a jövevényt. Volt köztük valami különleges kapocs, és kezdtem is sejteni, hogy micsoda.
Ahogy Alana mellém lépett, finoman megérintettem a kézfejét, és fáradtan rámosolyogtam. Igyekeztem a tekintetemmel bocsánatot kérni, amiért ráijesztettem. Láttam, hogy kissé barátságosabban viselkedik már Demetrius-szal.
- Jól harcoltál, testvér. Ellenfél voltál.
Ennél nagyobb dícséretet tőlem harcos aligha kaphatott. Reméltem, hogy ezt ő is átérzi. Újra megérintettem Alana kezét, és a házam felé pillantottam kérdőn. Aztán rájöttem, hogy attól még, mert neki napi négy mondat az átlaga, nekem nem kell testbeszéddel kommunikálnom.
- Hallottam Aleksey-t. Ő omega, te pedig az alfa párja vagy. Ne hagyd, hogy így beszéljen veled. Demetrius... Segítesz? A kocsiban van a kaja.

Végigmértem újra Demetriust, láttam a csalódottságát, de most azért, hogy kicsit megpróbáltam nem csak potenciális veszélyforrásként tekinteni rá, már nem tűnt annyira szörnyű embernek.
Mikor megérintette a kezem Petr rá tekintettem, és kicsit tovább oldódtak vonásaim. Következő ilyen kapcsolatfelvételekor bólintottam egy aprócskát, majd megszólaltam, muszáj volt felelnem a szavaira. Makacs voltam és büszke.
- Govrik és köztem van egy kis feszültség a múltból, majd elrendezem, ne aggódj - mondtam végtelenül nyugodt hangon, de annál határozottabban. - Nem hagyom, hogy így beszéljen velem, de nem azért, mert az alfa párja vagyok - szögeztem le Petr szemébe nézve. A helyére kellett tenni a dolgokat, nem ez volt a mércém, az érdemem. Különben most már egész jó hangulatom kerekedett, éreztem, hogy hiába nem mosolygok, azért látszik ez már rajtam, és ezt talán még növelte is ez a pár mondatom magamért.
Ezután meg sem vártam a reakcióját, Demetriusé sem érdekelt, hátat fordítottam és el is indultam lassan az autó felé.
- Én is segítek - jegyeztem meg olyan hangon, ami hiába őszintén kedves, az ember valahogy érzi, hogy nem lenne szerencsés ellenkezni vele szemben.

Bólintottam Petr dicséretére. Elismerésnem elismerés volt, és nem azzal volta bajom. Sőt ismét... hogy is mondjam, többként viselkedett, mint valamiért vártam volna.
Még kicsit sziszegtem a felsőm felvétele miatt, de aztán igyekeztem magam túltenni a dolgon.
Ami igazán meglepett, ahogy Petr kijelentette hogy Alana a párja. Megrándult a homlokom, de aztán igyekeztem a gondolataimat nem kimutatni.
- Persze segítek -feleltem, aztán csak Alana kis monológjára figyeltem. Elgondolkoztatott az amit az előbb hallottam.
Mikor olyan helyzetbe kerültem vele, hogy egy icipici pillanatra csöndben kérdezhettem tőle valamit, halkan oda suttogtam, úgy hogy lehetőleg más ne hallja.
- Tényleg az ,,alfa" párja vagy?

Kaptam egy kisebb rendreutasítást Alanától. Tetszett a gondolkodásmódja, de különleges volt, és még hozzá kellett szoknom. Bólintottam. Legyen a saját problémája, ha így akarja kezelni. Ha segítségre lenne szüksége, azt úgyis elmondja, azt hiszem. És valóban nem érdem az alfa párjának lenni...
Utána néztem, ahogy a kocsi felé indult, és vállat vontam. Ha segíteni akar, úgyis segíteni fog.
Jobb híján utána mentem. Azon töprengtem, mi lenne a helyes lépés: ajánljam fel Demetriusnak, hogy csatlakozzon, vagy várjam meg, hogy kérje? Bár aligha akarná, ha egyszer vándormadár... Úgy döntöttem, kivárok.
Nem figyeltem rá, mit sutyorognak a hátam mögött. Merev izmú vállaim mkatt nem volt épp leányálom a cipekedés, de hárman hamar végeztünk. Nem vettem semmi különleges kaját, csak amit hidegen is ehetünk.
- Hát akkor... Jó étvágyat. Mondd csak, Demetrius, most mik a tervekd?

Elkezdtük behordani a holmikat, én végül csak egyszer fordultam, mert inkább elkezdtem kipakolni az ételt. Roxana és Govrik már az asztalnál ültek. Közben volt egy pillanat, mikor kettesben maradtam Demetriussal, aki meglepett egy elsutyorgott, kíváncsiskodó kérdéssel. Bár nem jöttem annyira zavarba tőle, mint Nináétól, de azért ez sem érintett valami jól. Először nem is tudtam mit mondjak.
- Úgy fest... - mondtam végül ennyit, rá hagyva a dolgot ezek után.
Előkészítettem pár műanyag tányért és evőeszközt és szépen kikészítettem mindent, ami volt vacsira. Közben a fiúk is végeztek és helyet foglaltak az asztalnál. Gondoltam egyet és feltettem vizet főni egy öreg fazékban, jó lesz majd teának, biztos voltam benne, hogy el fog fogyni. Aztán megálltam az asztal mellett és hallgattam őket, persze nem sokáig tétlenül, merthogy Roxana megharagudott az apjára, mondván hogy rosszul keni a kenyerét. Rám nézett és felém nyújtotta a kését. Elvettem tőle és elkészítettem a vacsiját. Nem tudom mi volt a különbség, de ezt már elfogadta.