Túlvilág útja 11. - Petr

Hirtelen vége szakadt, Alana, mintha valaki elrántotta volna, tűnt el. Az első ködös gondolatommal kerestem is a támadót, aki ennyire rosszul időzített... De ketten voltunk. Csak mi ketten.
Vettem egy mély levegőt, és én is felültem. Rvatosan megérintettem a lány vállát, ott, ahol fedte a ruha.
-Nincs semmi baj, Alana. Tényleg semmi.
Megint közelebb húzódtam kicsit, és már a vállán a pihentettem a kezem. Szerettem volna megcsókolni a tarkóját vagy az arcát, de úgy gondoltam, nem jó ötlet.
- Még sohasem... Igaz? - kérdeztem esetlenül.

Nem értettem miért éreztem ennyire furcsán magam, de főleg fogalmam sem volt mit kezdjek az egésszel. Hálás voltam Petr szavaiért, az óvatos érintéséért, de most valami másra lett volna szükségem. Valamire, ami összetart. A kérdésére megráztam a fejem, de nem pillantottam rá, csak jóval utána néztem mélyen a szemébe, talán segítségkérően. Azt akartam, hogy biztosítson róla, győzzön meg, hogy nincs semmi baj. Hogy nem szúrtam el fatálisan semmit, hogy az egész helyzet rendben van, vagy lesz. Most teljesen rá bíztam magam lélekben, hátha ő kézben tartja a dolgokat, bár nem tudhattam ebből mennyi érkezik meg hozzá úgy, hogy meg sem szólaltam. De nem voltam rá képes.

Fogalmam sem volt, hogy mit tehetnék. Soha nem kerültem még hasonló helyzetben, és nem tudtam, hogy mi ilyenkor a teendő. Végül az ösztöneimre hallgattam, azok eddig is segítettek többnyire. Egyszerűen csak a karjaimba zártam őt.
- Alana, nyugodj meg kérlek. Semmi baj. Nem sietünk sehová... Tényleg nem. Nem kell félned.
Kedves kis csókot adtam a halántékára, és az egyik kezemmel simogatni kezdtem a hátát, de csak ottt, ahol volt ruha. Jó néhány perc múlva megszólaltam.
- Mit szólnál hozzá, ha visszafeküdnénk? Aludni. Hm?
-

Mikor megölelt jöttem rá, hogy épp arra volt szükségem. Nyugtató szavai és gesztusai csak rá erősítettek. Itt, ezekben a karokban semmi baj nem érhetett, biztonságban voltam. Ezt eddig is tudtam, valahogy mégis el kelett menekülnöm az imént. Afelvetésére hümmögtem a válaszom, eldőltünk. Szorosan ölektem őt én is, még elalvás után is, ami azonnal bekövetkezett.

Olyan volt, mintha Alana valósággal a karjaimba menekülne a világ elől. Ösztönösen szorítottam magamhoz, de úgy tűnt, ez volt a legjobb, amit tehettem. Amikor visszadőltünk, úgy kapaszkodott belém, mintha én volnék az egyetlen fix pont a világegyetemben. Szinte azonnal békés szuszogásra váltott a légzése, amiből tudtam, hogy elaludt. Megint a hátát simogattam, de most szenvedély nélkül, csak azért, hogy ha felébredne, és megint baj volna, könnyebben megnyugodjon.
A csókon töprengtem, a viselkedésén. Megijedt, mert még sosem volt dolga férfivel... De éreztem, hogy akarja. Halkan felsóhajtottam, és lehunytam a szemem. Nem baj... Megvárom. Ő az a lány, akire érdemes várni. Akár nagyon-nagyon sokáig is
Kezem aláomló hajába siklott, élveztem annak puhaságát, dússágát néhány pillanatig, de igazából csak önkéntelen gesztus volt, míg megcsókoltam a feje búbját.
Észrevétlenül siklottam át ébrenlétből alvásba.

(Köszönöm a játékot mindkettőtöknek!)

Miután az udvarban várakozó, utolsó támadót is elszenderítettem sajgó könyököm ütésével, hazaindultam. Bicegtem, nehezen vettem levegőt, véreztem, de tudtam, ha összesek, végem van. Akkor rám ugranak, mint a hiénák... Most még félnek, de ha megérzik a gyengeséget, minden elveszett. Pokoli hosszú volt az a rövidke út, úgy éreztem,soha nem lesz vége. Minden lépés fájt, lüktetett mindenem. Törések, vágások, zúzódások... Minden lépésnél fájdalmasan megvonaglott az arcom. De amikor úgy éreztem, nem megy tovább, Alanát képzeltem magam elé, és azt, mi történne, ha azoka vadállatok nem félnének tőlem, ha elveszíteném az arcom, a tiszteletet, amit kivívtam... És tovább mentem. Alanáért, Alekseyért, Roxanaért... És végre alfának éreztem magam.
Végül sikerült hazaérnem. Kinyitottam az ajtót, beléptem... Aztán térdre estem.

Mióta eljöttem Ninától feszült voltam. Ideges, rossz előérzet mardosott. A végén már a négy fal között járkáltam fel-alá, és vártam Petrt. A késlekedése okán már a legszörnyűbb képek rémlettek fel bennem. Hogy voltam képes olyan könnyedén elengedni? Rendben, valahol legyőzhetetlen képzet társult hozzá a fejemben, de... ez ostobaság. Aggódtam érte. Féltettem. Hiába éreztem a jelenlétét a távolban.
Aztán megéreztem a közeledtét. Megálltam egy helyben, vettem pár mély lélegzetet, hogy megnyugodjak, aztán elindultam felé. Ekkor nyílt az ajtó, és azonnal kiszaladt belőlem a vér a látványától. Még szörnyűbb hatással volt rám, mikor térdre rogyott. Sebtében kaptam a távozni készülő lélekjelenlétem után, és libbentem mellé. Karját átemeltem a vállamon. szorosan megfogtam és minden erőm beleadva elsegítettem az ágyig. Szaladtam is a segédeszközök után. Megszólalni nem bírtam. Úgy éreztem akkor lehet elhagyna az erő, az viszont vállalhatatlan luxus lett volna.

Nem bántam volna, ha itt, az ajtóban alhatok néhány napot, de Alana itt volt, és nem hagyta. Az ágyhoz vitt, nem is tudom, hogyan, és lefektetett rá. Elnyúltam, és kicsit már ettől, hogy a lábaimnak nem kell tartaniuk a súlyomat, jobban éreztem magam. Erőnek erejével oldalra fordítottam a fejem, hogy lássam, mit csinál Alana.
- Rosszabbnak tűnik, mint amilyen... - mondtam rekedten - Ne aggódj.Megmaradok. Dace... El akart csábítani, de nem igazán az esetem... Aztán megfenyegetett téged... Szóval, mondhatjuk, hogy a diplomáciát már próbáltuk, most jöhet a B-terv. Bár... tizen voltak, sőt, tizenegyen, és hattal vagy héttel elbántam. Önszántamból távoztam, mert nem mertek a közelembe jönni. Egy ideig, azt hiszem, nyugtunk lesz.

Borzalmas volt a hangja, mindent elárult az állapotáról. Összerándult a gyomrom tőle és gombóc kúszott a torkomba. Újra engedtem vizet és a korábbi kimosott rongyokat is előkerítettem, majd az elsősegélyes ládával letelepedtem mellé. Rá mosolyodtam, nem tudom miért, talán ezzel próbáltam adni neki valami kis erőt, támogatást. Nem tudom. Valószínűleg nem is illett a helyzethez, de valahogy nem uraltam a mimikám.
Nem tartotta sok rajta a fölsőjét, csak egy apró vágás kellett és letéphettem a mellkasáról, ahol el kellett látni egy rettenetes vágást. És több zúzódást is. Múltkor megúszta, de most egyértelműnek tűnt, hogy nem fogja elkerülni a belázasodást. Tekintetem a hasán pihentetett kezén is átsiklott és akkor rájöttem valamire. Nem miatta, magam miatt mosolyogtam. Megnedvesítettem egy rongyot és a homlokára tettem óvatosan, gondosan a szemét is letakartam vele.
- El akart csábítani? - érdeklődtem meglepett, könnyedebb hangon, amíg még meg tudtam tenni. Azt akartam, hogy beszéljen. Folytassa, amíg csak tudja, hallani akartam a hangját, az megnyugtatólag hatott rám eddig is mindig.
Közben óvatosan tenyerébe csúsztattam mindkét kezem ujjait és mintha valami roppant törékeny dolgot fognék emeltem föl és tettem le teste mellé. Egy darabig még néztem az összetört ujjait, egészen, amíg el nem homályosították szemembe gyűlő néma könnyeim. Gyorsan pislogtam párat, és figyelmem a mellkasi sebének szenteltem.

A hűvös borogatás nagyon jól esett, de Alana féltő gondoskodása még ennél is sokkal jobban. Ha lettek volna kétségeim, hogy melyik nőér többet, Alana vagy Dace, azok most biztosan eloszlottak volna.
Olyan végtelenül óvatosan tette arrébb sérült kezem, hogy szinte semmit nem éreztem belőle. Halványan elmosolyodtam ezen is. A mellkasomon is matatott valamit, de annyi sérülésem volt, hogy nem tudtam számon tartani... Nyilván ott is. A regeneráció is beindult már, de ekkora mértékű károsodással lassan boldogult. Most nem fogok rendbe jönni holnap reggelre...
- Igen... De hát az én szívem foglalt - mondtam leheletnyivel erősebb hangon-Ez sajnos neki nem igazán tetszett. Démoni egy nőszemély... De egy ügyes blöffel meg azzal, hogy egymagam elvertem a bandája háromnegyedét, egy ideig azt hiszem, leállítottam. Nem is biztos, hogy trükk volt... Mint gondolsz, lehetséges, hogy Roxana druida?
Kiszáradt a szám a hirtelen sok beszédtől.
- Kaphatnék egy kis vizet?

Csöndben tettem a dolgom, és most igyekeztem annyira óvatosan és fájdalommentesen tenni, amennyire csak lehetett. Figyeltem közben minden szavára, bár többet jelentett nekem a hangja, a hanglejtése, mint maga a jelentése. Segítségével vállalható mértékben meg is nyugodtam hamarosan. Viszont a Roxanára vonatkozó kérdése meglepett.
- Nem tudom. Nagyon furcsa egy lány, de nem értek az ilyesmihez. Még sosem találkoztam druidával sem, nem is biztos, hogy tudom, mit jelent - feleltem neki nyugodt hangon, most azt sem bántam, ha én eresztem bő lére. Bár szívesebben hallgattam az ő hangját, mint a sajátomat. Viszont mikor vizet kért elgondolkodtam azon, hogy talán nem jó ötlet, ha beszéltetem, inkább pihennie kéne.
Mikor visszatértem a pohár vízzel, először megérintettem a vállát, jelzésképp, hogy visszajöttem.
- Segítek, jó? - kértem engedélyt talán, majd vigyázva a feje alá csúsztattam kezem, megemeltem és segítettem neki szép lassan inni.

Megvártam a vizet, mielőtt válaszoltam volna Alana gyengéd érintése a vállamon hihetetlenül jól esett, magam sem tudnám megmagyarázni, miért. Talán tudtam volna nélküle is inni, de elfogadtam a segítségét. Nem akartam épp őelőtte gyengének tűnni, de hát, ez is hozzám tartozott...
- Köszönöm - mondtam, mikor már nem éreztem szomjasnak magam, és száraznak a szám.
Visszahelyeztem a fejem a párnára, és felmosolyogtam Alanára.
- Ülj egy kicsit ide mellém. - mondtam - Roxana... Talán druida. És azt hiszem, Demetrius is az, bár nem tudom, tudja-e magáról.Ezért bízott meg benne a kislány ösztönösen. A régi falkámban is volt druida... Mindegyik falkába kell előbb vagy utóbb.
Elgondolkodtam. Lassan enyhültek a fájdalmaim, és valami zavart. Mintha túl meleg lenne itt...
- Neked nincs meleged?

Letettem a poharat a földre és mellette maradtam, de folytattam tovább a rendbeszedését, volt még rajta mit bőven.
- Merész feltételezés, de talán igazad van. - hagytam rá. - Mit kell tudni egy druidáról? És mit gondolsz Demetriusról? - próbálkoztam témát felhozni, úgy döntöttem egyelőre nem hagyom békén.
Mikor megemlítette, hogy melege van levettem a felmelegedett borogatást, és mivel a kezeim hidegek voltak a víztől hátrafogtam hajam, fölé emelkedtem és rátettem homlokom az övére.
- Lázas vagy - állapítottam meg egyszerűen. Nehéz éjszakánk lesz. Aztán kicseréltem a borogatását, és készítettem a többit , ne csak a homlokára jusson, hátha az is számít valamit.

Elgondolkodtam, de valahogy nehezen forogtak a gondolatok a fejemben. Hú, de meleg van... Normális ez?
- A druidák egyfajta varázslók... Attól függ az erejük, mekkora a falkájuk. Régesrég ők átkoztál el az Átkozottakat is, attól olyanok, amilyenek. Demetrius... harcos, de nem hiszem, hogy alfának való. Talán tíz év múlva. Olyan, mint amilyen én voltam régen... Erős, de nem okos.
Lehunytam a szemem, amikor megérintette a homlokom. Hűs tenyere sokkal jobb volt bármilyen borogatásnál.
- Lázas? Lehet. - mondtam szórakozottan. Nem ez lenne az első eset, hogy seblázam van... - Köszönöm, amit teszel, Alana. Ugyan kicsit fájok itt-ott, arcügyileg is... De nem csókolnál meg? Nem kérném, csak adnám, de nem igazán vagyok mozgékony...
Éreztem, hogy kuszálódnak a gondolataim, egyre kevésbé beszélek élrtelmesen

Nem akartam még véleményt formálni erről a druida dologról, nem tudtam még nagoyn hová tenni magamban, elképzelni hogy is működik ez. Demetrius meg... fura fazon volt. Ennyiben maradtam róla magamban.
Meglepett a kérése, de szívből elmosolyodtam rajta. Valahogy ez az életet fejezte ki, és valahogy bennem is okozott valamit... valamit, amire nagyon szükségem volt most. A fülem mögé tűrtem a hajam egyik oldalon és fölé hajoltam. Lassan közelítettem hozzá, míg végül lágyan össze nem ért az ajkunk. Finom szájrapuszit kapott, de aztán akaratomon kívül többet is. Behunytam szemem és végigcsókoltam apránként a fölső, majd az alsó ajkait. Közben észre sem vettem, de tenyerem arcához ért. Vagy talán inkább csak lebegett mellette, annyira finom volt az érintés. Már majdnem belefeledkeztem volna egy igazi csókba, mikor inkább eltávolodtam tőle, csak orrunk ért össze még egy ideig.
- Szedd össze magad gyorsan, hogy megkapd a folytatását - mosolyogtam rá. Ez a mondat, sőt ez az egész helyzet annyira újszerű volt... De élveztem. Ezt az Alanát még nem ismertem. Kapott még egy csókot a homlokára mielőtt megigazítottam volna a borogatását, aztán szeretettel félresöpörtem pár tincsét az útból, majd visszatértem a dolgomhoz. Hamarosan egy egész felsőtesétét beterítő hideg vizes anyag borult rá.

Csodás mosolyt kaptam ajándékba Alanától a szavaim után, olyat, amit csak ritkán láttam eddig. Megint, mint már annyiszor, elbűvöltek a mozdulatai, a természetesség, ahogy a haját félretűrte. Lassan, túlzottan lassan közeledett felém, de végül elért hozzám, és... Hirtelen lehullott rólam a tompaság, a fájdalom, nem maradt más, csak ő, az ajkai, ahogy az enyémeken vándorolnak... Óvatos érintés az arcomon... Aztán utána, amikor kinyitottam a szemem, őt láttam, olyan közel, olyan nagyon közel...
Borzongó sóhaj szakadt fel akaratlanul a mellkasomból, amikor homlokon csókolt, és amikor hozzám ért újra, megint behunytam a szemem. Most minden mozdulata óriási hatással volt rám. Lassan visszatért a fájdalom, és most valami más is társult hozzá... Fáradtság. Felemeltem ép kezem, és Alana arcához érintettem. Ujjam végigsiklott az arcélén, majd fel a halántékára, lágyan, épp csak érintve a puha bőrt. Aztán a karom visszahullt. Mondani akartam valamit, ami megijesztette volna őt, és ez állt a legközelebb ahhoz, amit szavakkal nem mondhattam el.
- Ne aggódj - szólaltam meg, mikor szavai eljutottak a tudatomig - Rendben leszek. Nagyon hamar.
Hűs borogatást rakott rám. Tudtam, hogy ez jót tesz, mégis jobban vágytam rá, hogy lány feje legyen a mellkasomon, ne ezek a rongyok.
- Dace nem fog örökké nyugton maradni - jegyeztem meg - Ki kell majd találnunk valamit. De nem ma este... Ma mesélj nekem egy kicsit magadról, Alana. Szinte semmit sem tudok a múltadról.

Az, ahogy az arcomhoz ért, talán az egyik legszebb gesztus volt, amit eddig ismertem. Újra mosolyogtam, és újra éreztem, hogy képes lennék pityeregni. Hirtelen hasított belém a gondolat, hogy elveszthetem, hogy baja eshet. És ez most szinte felemésztett rögtön, hiába űztem elfele. Fontos volt nekem, nem veszíthettem el... Szerettem.
- Remélem is - mondtam végül halkan, szavaimban talán minden belső érzelmem tükröződött. Aztán ahogy az utolsó simításokat tettem elkezdtem neki mesélni magamról. Itt volt az ideje. És akartam is.
- Mikor még kicsi voltam, itt, Vilksben éltünk - csaptam bele a közepébe, miért is nem szeretek bejárni a faluba. Azért nem akartam bő lére ereszteni a dolgokat így sem. - Nagyon rövid ideig voltunk tagja egy falkának, akik hamarosan tovább álltak sajnos - nem emlékeztem azokra a időkre, ezért is tartottam az első és igazi falkámnak az ittenit. - Szüleim ketten maradtak, s mikor egy átkozottakból álló falka vadászni kezdett az emberekre a területen, ők ezt nem tűrték, és kiálltak ellenük. Elvesztették a harcot, én pedig őket - itt tartottam egy kis szünetet. Nem szívleltem az átkozottakat. Rá pillantottam, vajon elnyomta-e már az álom. Nem bántam volna, szüksége volt rá. - Hamarosan nagybátyámhoz kerültem, ő nevelt fel - egy darabig nem tudtam mit fűzzek ehhez hozzá. - Durva és rossz ember - oldottam meg végül egy ennyivel, ennél jobban nem akartam volna belemenni. - Ezért is végül úgy ítéltem meg, egyetlen egy lehetőségem maradt... elszöktem és itt kötöttem ki - zártam le, de aztán még hozzáfűztem pár kósza gondolatot. - Egyébként állatorvos lettem volna... De jobb nekem itt elvadulva, végre szabadon, a világ mocskától, az emberi gyarlóságoktól távol.
Közben végeztem mindennel, most már nyugodtan pihenhetett, s én is megnyugodhattam lélekben.

Csukott szemmel kezdtem hallgatni a történetet, de hamar rájöttem, hogy nem ez a helyes. Látni akartam őt, az arcát. Az egyszerűség, ahogy a saját tragédiáját előadta, valahogy letaglózó volt. Szíven ütött. Harag is ébredt bennem... Mert hát valaki bántotta őt. Őt! Az én Alanámat! Felgyorsult a szívverésem, de máris éreztem, hogy ez így nagyon nem lesz jó, ez nem az a fajta kellemes kalapálás, amit az előbb is éreztem...
Kinyújtottam akezem, és megfogtam az övét, mikor végre közel jött hozzám, végzett a teendőivel. Megrendített a múltunkban a hasonlóság.
- Leülsz mellém? Ide, az ágyra. - félrehúzódtam, hogy megtehesse - Nagyon sajnálom. Ha ezt tudom... Azok után, ami történt, én is hogy jöttem vissza, és épp az Átkozottaktól... Tudod... Bármikor meghallgatlak, ha ilyesmiről akarnál beszélni. Bármikor.
Kicsit haboztam, aztán úgy döntöttem, ha ő bízott bennem, én is megtehetem ugyanezt.
- Apám brutális ember volt. Verte anyámat, és vert engem is, amíg tudott. Nem ivott... Akkor arra foghattam volna. Egyszerűen csak ilyen volt. Hamar nagyra nőttem, erős voltam, és megtanultam harcolni. Egy nap, amikor hazaértem... Apám túl messzire ment. Nagyon csúnyán megverte anyámat. Nekem elborult az agyam... - itt megint megtorpantam, de aztán úgy döntöttem, Alanának joga van tudni, ki vagyok valójában - Megöltem őt haragomban. Anyám elüldözött... És azóta vándorolok.
Elhallgattam. Semmi nem látszott az arcomon, de rettegtem, hogy eztel tudja-e vajon fogadni, vagy elhagy, most azonnal...

Kérésére helyet foglaltam mellette. Amikor az állapotára utalt, arra, mit tettek vele az átkozottak újra elhomályosult egy pillanatra a tekintetem. Ezt most látta, és nem zavart. Nem sírtam el magam, annyira tartottam magam. De megszólalni nem tudtam, csak újra a hajával babráltam zavart mosollyal. Mesélni kezdett. Felkaptam a fejem a hallottakra, elkomorodtam. Miután befejezte hosszú ideig nem szóltam.
- Miért? - mondtam halkan. - Volt, hogy én is halálát kívántam. Gyűlöltem, és bántottam volna, ha lett volna rá lehetőségem... de ténylegesen sose tettem volna ilyet. Soha. Egy emberélet... Miért... hogyan vagy képes elvenni? - kérdeztem értetlenül, szomorú fájdalommal. Megértettem mindent, amit mondott, az érzelmeket, amik ezzel jártak... de azt nem voltam képes felfogni, már a korábbiak során sem, hogy miért cselekedett így.

Jól esett az érintése, ettől csak még nehezebb volt elmondani, amit akartam. De tudnia kellett. Joga volt tudni. Ahogy sejtettem, nem is viselte jól a dolgot. A szomorúság eltűnt a szeméből,és átadta a helyét valaminek, ami majdnem ugyanaz volt, de mégsem egészen. Tompa, erőtlen agyammal nem tudtam megnevezni a dolgot.
Még csak azzal sem védekezhettem, hogy az egész régen történt, hiszen nemrég újra megtettem.
- A düh. A jogos düh, Alana. Nem hiszek abban, hogy ember nem ítélkezhet egy másik felett. Egy apát, aki lelkileg megnyomorítja a fiát, jó eséllyel sosem ítélnek el, még a mai világban sem. A liberálisok mind azt mondják, hogy az ítélkezés nem az ember dolga, hanem a törvényé, Istené... De ha lenne Isten, nem hagyná, hogy ilyen történjen. Ha érne valamit a törvény, az, aki téged bántott, börtönben r0hadna, apámmal együtt. Nem... Néha az embernek meg kell hoznia a döntést, még ha nehéz is. Van, aki nem érdemel újabb esélyt. Van, akit meg kell állítani. És van, akinek van ereje hozzá... És van ereje ahhoz is, hogy magára vegye a döntés súlyát, hogy másnak ne kelljen.

Vonásaim megkeményedtek a szavaira, sőt fel is emelkedtem mellőle.
- Márpedig nem ítélkezhet - jelentettem ki, haragom zengett szavaimban, mégis igyekeztem szelíd maradni. - Ha van Isten, ha nincs, egyszerűen nem tehet ilyet egy ember. Nem képzelheti magát többnek egy másiknál. Életek felett semmiképp sem dönthet! Az apa megüti a fiát, ő meg elveszi az életét. Ilyen nincs! - kezdtem egyre hevesebben beszélni és gesztikulálni. - Az élet igazságtalan, és nem a mi reszortunk megítélni ki mit érdemel! Csak és kizárólag magunk felett van hatalmunk. Nem a te feladatod ítélkezni, sem végrehajtani. Ebben az esetben semmivel sem vagy jobb náluk - amint kimondtam ezeket a könyörtelen szavakat meg is bántam. Kissé csillapítva magam folytattam.
- Történt, ami történt. A tapasztalataid által válsz azzá az emberré, aki vagy - kezdtem lassan, erőltetett nyugalommal összefoglalni a véleményem, de nagyon nehezen ment megfoglmazni tisztán és éthetően. - Ha ez nem történt volna meg, ma nem lennél az, aki, így kellett történnie. Érezned kellett, amit éreztél és megtanulnod kezelni. Megtanuld a leckét belőle, amit neked szántak. Egy ilyen élményből is erősebbé és bölcsebbé válhatsz. Rajtad múlik mit hozol ki az életedből, a múltból, ki leszel és mit kezdesz vele. Te döntöttél. Azóta is döntöttél többször is - itt egy kis szünetet tartottam. - És most nem tudom, hogy ki vagy.

Valami kicsit elpattant, kihűlt bennem, amikor felállt és távolabb ment, de mint oly sokszor, ennek az érzésnek sem adtam jelét. Felültem, mert nevetséges dolog fekve vitázni. Végighallgattam őt, aztán lenyelve a haragom, higgadtam kezdtem válaszba.
- Pontosan ez a lényeg, Alana. Nem vagyok jobb náluk. És valakinek ezt vállalnia kell, mert ha mindenki csak mossa kezeit, ezek az állatok tovább folytatják majd, megteszik újra és újra és újra, csak mert nincs senki, aki bemocskolná velük a kezét. Nem hiszek sem a mennyben, sem a pokolban, de ha mégis léteznek, én pokolra kerülök, ez nyilvánvaló. De apám már ott van. Mert oda való.
Vettem egy mély levegőt. Szúrt tőle az oldalam, de nem érdekelt. Keserű mosoly suhant át az arcomon.
- Döntöttem. Vagyok, aki vagyok. Most már mindent tudsz rólam, amit érdemes tudni. És most neked kell eldöntened, mit akarsz az életedtől. Engem, ezzel a múlttal, vagy inkább elmenni, és vissza sem nézni. Ez már, Alana, a te döntésed.

- Nem - értettem egyet. - És ami rosszabb, nem is akarsz jobb lenni - mondtam végül, minden érzelem kihalt belőlem arra a pillanatra. És ez fájt.
- Én viszont eleget éltem ennek az életnek az árnyékában, nem kérek belőle többet. Általad sem - szögeztem le és összeszedtem a holmikat mellőle, hogy aztán a helyére hordjam őket.
- Amíg olyan jövőt alkotsz magadnak, mint a múltad, addig nem asszisztálok hozzá. Ami megtörtént, megtörtént. Tanulni kell belőle, többnek lenni. Ha erre nem vagy képes, nem vagy az az ember, akinek hittelek - mondtam ezt már a szekrénybe pakolás után. Én ezzel lezártam a témát, nem akartam többet beszélni róla. Semmiről sem.

Most már végképp minden kihűlt bennem, egyáltalán nem éreztem azt, amit még percekkel ezelőtt is. Nem érti... Tényleg nem éti. Képtelen felfogni. Aztán ahogy hallgattam őt, valami elkezdett mocorogni az elmémben. Ahogy mondta, és amit mondott... Megpróbáltam összevetni az önbíráskodó farkasember képét a falkájáért felelős alfáéval, és nem ment. Nem volt összeegyeztethető. A régi Petr egyszerűen nem az volt, aki falkát vezet, aki felelősséget érez... A régi Petr csakis önmagáért volt felelős.
Oké, ez rendben van, megértettem. De hogyan mondjam el ezt Alanának úgy, hogy el is higgye? Végül rájöttem a megoldásra, rájöttem, mi az, amire mindkettőnknek igazán szüksége van. A lányra néztem, és ezt mondtam:
- Akkor segíts. Segíts nekem, kérlek, hogy jobb legyek.

Mélyet sóhajtottam, egy ideig nem szóltam, majd odasétáltam mellé. Komoly arckifejezésem innentől nem változott.
- Itt vagyok. De neked kell akarnod és neked kell cselekedned - mondtam végül, nem nagyon tudtam még mit hozzáfűzni. Egyelőre talán nem is kellett. A szavak feleslegesek, beszéljenek helyettük a tettek.
- És most talán jót tenne, ha aludnál egyet - javasoltam neki, s egy széket tettem az ágya mellé, leültem rá.
- Egyébként bővült egy taggal a falkánk - jegyeztem meg mellékesen, ahogy eszembe ötlött és gondolataimba merültem.