Túlvilág útja 11. - Petr

Magam sem gondoltam volna, hogy egy ölelés és pár egyszerű, őszinte szó ennyire vigasztaló lehet. Órákig maradtam volna így, de éreztem Alana feszültségét. Fel is merült bennem egy gondolat, de nem igazán hittem,hogy ezt most kéne megbeszélnünk. Inkább megcsókoltam a tarkóját és hátra léptem.
- Van még egy kérdés, amit meg kéne beszélnünk, ha még szükségesnek tartod.
Visszamentem az asztalhoz, lehunytam a szemem és hátrahajtottam a fejem. Élveztem a levegő friss illatát és a reggeli napfény éledező erejét. Most minden, amit Alanának a velem történtekről meséltem, távolinak tűnt.
- Szóval, kedves Alana - mondtam még mindig csukott szemmel - Akarod-e még tudni, hogy mit akarok tőled?
Vidámnak és felszabadultnak éreztem magam. Tudtam, hogy addig kell ezt kiélveznem, amíg tehetem, merg nem fog örökké tartani. Kinyitottam a szemem és egy halvány, kíváncsi mosollyal Alanára pillantottam.

A csókja már majdnem teljesen kicsapta a biztosítékot, fogalmam sincs mit tettem volna, ha nem távolodik el. Valószínűleg egy heves és összezavarodott menekülési kísérletnek lehetett volna szemtanúja. Visszaült az asztalhoz és felhozta az elhalasztott témánkat. Egyelőre azzal voltam elfoglalva, hogy összeszedjem magam, ezt mosogatással álcáztam. Amíg be nem fejeztem nem is szóltam semmit. Aztán hátul összekulcsolt kézzel nekidőltem a szekrénynek és végre rá néztem. Egeszen visszanyertem már a nyugalmam, nej volt nehéz viszonozni könnyed misolyát.
- Akarom.

Ahogy néztem őt, egyre inkább tanyát vert a fejemben az előbbi gondolatom. Próbáltam kitalálni, hány éves is lehet. Húsz már elmúlt, ebben biztos voltam. De nem sokkal. De végül is számít ez valamit? Egyáltalán nem.
Szótlanul vártam, míg végez a tevékenységével. Közben végig őt néztem, próbáltam elraktározni minden mozdulatát. Nem mintha attól féltem volna, hogy sokáig nem láthatom, egyszerűen csak jól esett. Végülfelém fordult, és a rá jellemző szószátyár módon válaszolt. Elvigyorodtam, de ez rögtön kedves mosollyá is szelídült.
- Azt akarom, hogy a párom légy, Alana. A világ előtt, a falka előtt, és a szívedben is. Nem azért kellesz, mert magányos vagyok. Nem is azért, mert szükségem van egy nőre. Egyszerűen csak kellesz, magadért, indok nélkül. Mit gondolsz erről?

Mosolygós fintort vágtam megint.
- Sosem fogom megszokni, hogy neked mindig, mindent ki kell mondanod - mondtam derűsen ingatva a fejem. Hasonlóan vidám hangulatban ajkamba haraptam, kinéztem az ablakon és elgondolkodtam mit is felelhetnék. Igazából nem tudtam visszafogni a lelkesedésem, örömöm kisugárzását. Közben csak komolytalanul szörnyülködtem az érzéseimen, nem ismertem magamra! Mint valami szerelmes kis csitri.
Aztán ahogy végigpörgettem magamban a gondolatot már nem az volt a legnagyobb problémám hogyan fogalmazzam meg neki az egyértelmű válaszom. Maga az igen vált kérdőjelessé. Mert mi van akkor, ha ezzel felhatalmazom olyasmire, amire nem kéne? Ha ezzel jogot formálhat rám, a szabadságom elvételére? Ha ezzel olyan kötelességeket vállalok, amit nem akarok? Ha ezzel olyan hatalmat adok a kezébe, amivel visszaélhet?
Most már a játékos ajakharapásból aggályokkal teli lett, ahogy elnéztem a távolba. Annyira belemerültem az elmélkedésbe, hogy észre sem vettem, elfelejtettem válaszolni.

- Egyszerű ember vagyok, Alana -mondtam kedvesen - Többnyire a kimondott szavakból értek, és azokkal próbálok én is üzenni.
Volt a hangomban valami kedves, játékos gúny is, épp annyira halvány, hogy semmiképp sem lehessen sértő. Aztán csak figyeltem őt, vártam a választ, és igyekeztem az arcáról, a tekintetéből olvasni. Egyre jobban ment. Először felvidították a szavaim, de aztán mintha megint kétségei támadtak volna... Azt hiszem, ez soha nem is fog nála igazán elmúlni, vagy csak hosszú, hosszú idő után. Elgondolkodtam, hogy ez zavar-e engem, és úgy döntöttem, nem.
Percek múltán megszólaltam.
- Alana? Tudom, hogy fura vagyok, és beszélni szoktam... De nem tennéd meg most te is? Szeretném tudni, mi jár a fejedben.

- Akkor azt hiszem gyakorolnom kell nekem is.
Rá pillantottam, mélyet sóhajtottam, és kérésére meg is próbálkoztam a beszéddel.
- Igent mondanék, de... ez az egész olyan kötelezettségekkel járna, amot nem vállalok. Nem akarok lemondani a szabadságomról - mondhattam volna úgy is, hogy nem akarok behódolni, aztán elveszteni önmagam. - Félek ettől az egésztől - vallottam be. Úgyis visszélne a helyzettel, de nem akartam esélyt adni arra, hogy tényleg megtegye. Még ha ezért le is keklett mondanom vágyott dolgokról. Róla. Inkább megőrzöm ezt az ártatlan képet.
Kicsit összeesett tartásom, felhúztam vállaim, elszomorodtam a gondolatmenetemen, hisz tükrözte a saját kis belső ketrecem, amiből szabadulni akartam, de mégse mertem elhsgyni álbiztonságot nyújtó falait.

Én is felsóhajtottam, de nem szomorúan, hanem kicsit talán inkább fáradtan. Felálltam, Alanához sétáltam, de egy lépésnyire tőle megálltam, és nem is érintettem meg. Mélyen a szemébe néztem.
- Sosem volt még igazi kapcsolatod, igaz? - kérdeztem szelíden - Az nem erről szól. Szerinted mivel járna ez? Mert szerintem semmivel, amit nem akarnál. Néha itt alhatnál, de nem akarom, hogy ide költözz. Néha csinálhatnánk együtt valamit, de csak, ha kedved van. Taníthatnálak verekedni, mint régen, csak talán többször mosolyognék, és többször érnék hozzád. Ez nem úgy működik, hogy igent mondasz a kapcsolatra, és akkor azonnal elveszlek és bezárlak valahová, hogy főzz meg moss rám, Alana...
Megcsóváltam a fejem, és vettem egy mély levegőt, mert éreztem, hogy kezdek kissé ideges lenni.
- Semmire sem akarlak rávenni. A szabadság az egyik legfontosabb dolog a világon. És ha nem érzed úgy, hogy ezt meg tudom adni neked, akkor tényleg nem szabad megpróbálnunk. De azért arra az egyre megkérlek, hogy gondold át még egyszer, mert van köztünk valami különleges... És szerintem méltóvá tudnánk válni egymáshoz.
Előre léptem, és megcsókoltam. Nem voltam sem vad, sem türelmetlen vagy követelőző, és hamar vissza is vonultam. Egyszerűen csak nem bírtam megállni ezt az egyet...

Csak néztem mélyen a szemébe, és igyekeztem rendezni magamban a dolgokat. Tudtam mit akartam, csak gyáva voltam meglépni, kockáztatni, vállalni. De ahogy beszélt, egyre több elszántságot éreztem magamban. Ki akartam lépni a börtönömből. Reméltem, hogy elkap.
Erre megcsókolt, annyira erőteljes hatással volt rám, hogy egy pillanatra, észrevétlen, még a lábaimból is kiszaladt az erő. Nem tett jót a szívemnek, ezzel majd még valahogy meg kwllett bírkóznom. Miután eltávolodott gyorsan megnyugtattam magam és tisztább fejjel foglaltam össze azt, amit akartam.
- Szeretném, ha többet mosolyognál. Ha többet érnél hozzám... - sütöttem le wgy pillanatra zavarban a szemem, de folytattam. - Szeretném, ha összetartoznánk. Talán kimondatlanul eddig is összetartoztunk - vontam meg a vállam bizonytalanul. - Csak... légy velem türelmes... sok minden új, és ezért félelmetes, kell az idő nekemk hogy megbarátkozzak az új felállásal. Ígérem, hogy tőlem telhetően igyekezni fogok - nagyon izgultam most a vallomásom után. Védtelennek éreztem magam, de boldog voltam, sikerült lwgyőznöm magam.Egy időre. De talán legközelebb ,ár nem leszek egyedül....

Megtelt a mellkasom valamilyen furcsa, meleg érzéssel, amivel nem igazán tudtam mit kezdeni. Inkább megint Alanához léptem, és ezúttal már a karomba zártam. Ez nem romantikus ölkelés volt, sokkal inkább ígérete annak, hogy itt, a karjaimban mindig biztonságban lesz.
Anélkül, hogy elengedtem volna, megcsókoltam a halántékát, és elkezdtem beszélni hozzá.
- Ne félj, Alana, ez nekem is új. És nem sietünk sehová... Miénk a világ minden ideje.Majd szépen lassan egymáshoz szokunk...
Elengedtem, kartávolságra tartottam magamtól, aztán homlokon csókoltam.
- Szerencsére megtanultam mára türelmet. - mosolyogtam. - És ne igyekezz, ne izgulj, ne akarj megfelelni. Nem kell. Csak légy önmagad, rendben? Mindig azt tedd, amihez éppen kedved van.

Jól esett az ölelése, megnyugtatott egészen, eltűntek a kétségek, végre minden egyszerűnek tűnt, nem bonyolítottam túl, és ezért hálás voltam neki. Nem is csodálkoztam, hogy a karjaiban észre sem vettem a vihart éjszaka. Az időre tett megjegyzésével pontosan betalált és a hatást csak növelte. Hirtelen elöntött valami szelíd, mélységes érzelem iránta.
Boldogsággal átitatott mosolyra húzódtak ajkaim a két puszi és szavai után. Talán ennyire szabadon még nem is mosolyogtam előtte. Szinte szárnyalt a bensőm, megkönnyebbültem, lehullottak a súlyok. Talán még kuncogtam is egy kicsit, ami tőlem minden bizonnyal természetellenes lehetett. Most hittem. És bíztam a jövőben. Mivel engedélyt kaptam rá, hogy azt tegyem, amihez kedvem szottyan hirtelen szorosan megöleltem, arcom mellkasára fektettem, és továbbra is mosolyogtam. Igyekeztem átadni neki közben ezzel mindazt, amit éreztem abban a pillanatban iránta.

Gyönyörű, önfeledt mosoly ragyogott fel Alana arcán, olyan, amilyet még sohasem láttam, és ami azonnal melegebb, szebb, elviselhetőbb hellyé tette a világot. Aztán fel is kuncogott, ami még hihetetlenebb volt, egy olyan hang, amit órákig is elhallgattam volna... Utána pedig ő ölelt meg engem. Pár pillanatig csak álltam meglepettem, aztán viszonoztam, a karjaimba zártam, és megcsókoltam a feje búbját.
Nem tudom, meddig állhattunk így, és utáltam, hogy meg kell törnöm a pillanatot.
- Van egy új farkas a városban, érzed? És erős. Amikor este összegyűlünk, meg fog találni minket, és lehet, hogy harcolnom kell majd vele. És van másvalaki is... De nem tudom, merre.
Nem tudtam, estére mennyit gyógyul a vállam, de úgy éreztem, Alanával az oldalamon nincs mitől félnem. Bárki jön, legyőzöm. Már ha harcolni akar.
- El kell mennem Vilksbe, csak pár órára. Vehetek neked egy cipőt? Látom, a másik már nincs meg. Cserébe adhatsz egy csókot. Estére mindenképp visszaérek.

Csak akkor figyeltem föl az érzésre, mikor Petr szóvá tette. Ez azért durván mellbe vágott, azonnal fogadalmat tettem rá, hogy ennyire azért nem fogom hagyni, hogy kikapcsolja az agyam és érzékeim. Se vihar, se farkas... szép. Szó nélkül koncentráltam ezek után és megállapítottam én is, hogy tényleg van egy új farkasunk. A másikat, akit Petr említett nem éreztem.
- Miért? - kérdeztem rá rögtön, távozása okára. Reflexből jött, meg is bántam, de már kicsúszott. - Egy egyszerű tornacipőt elfogadnék, de nem ígérem, hogy mindig hordani fogom. Szeretek elvadult lenni - mosolyogtam fel rá. - A csókot meg ki kell érdemelni - jegyeztem meg játékosan, de azért kicsit szendén, felettébb furcsa volt, hogy ilyeneket mondok. Zavarba ejtő. - Majd Govrikék házába gyere akkor, az utca végén van. Én addig megnézem az erdőben lévő csapdáim, hátha lesz valami vacsink - vázoltam elgondolkodva én is a terveim.

- És a cipő nem elég, hogy kiérdemeljem? - kérdeztem vissza - Egy egészen kis csókot se? Jaj...
Szinte nevettem magamon is, ahogy itt játszom az eszem, viccelek... A régi, komor Petr, aki bennem lakott, hitetlenkedve nézett, és a fejét csóválta.
- Semmi különös... Akarok venni egy kis ételt, ásványvizet, benzint a generátorba, ilyesmi... Igazából másfél óra alatt megjárom, szerintem. Meg kéne párújság, kíváncsi vagyok, hogy áll a banda pere, ha már elkezdődött.
Finoman kibontakoztam az öleléséből, és szedelőzködni kezdtem.
- Mit gondolsz, Alekseyéknek szükségük van valamire?

Elnevettem magam a próbálkozásán. Szívesen makacskodtam volna még, hogy meggyőzzön a végén, de annyiban hagytam. Ez így volt jó, ahogy volt. Örültem, hogy megismerhetem ezt az oldalát is.
- Tessék, visszajössz és megint felborítod a jó kis nomád életformát - elégedetlenkedtem csipkelődve. Kibontakozott, de még egyszer elkaptam egy gyors, heves ölelésre, csak most a válla fölött fontam össze karjaim.
- Várlak vissza - mondtam lágyan és el is engedtem. Összekaptam gyorsan a helyet, amíg szedelőzködött.
- Szerintem nem - vontam meg a vállam nemtörődöm. Elvégre ételük akadt, adtam nekik mindig, ruhájuk volt még... Mi más kéne még? - Legfeljebb este majd utólag megmondják.
Elköszöntünk, megvártam, míg eltávolodik az autóval, majd az erdő felé vettem az irányt.

//Erdő//

Miután elváltak útjaink a kis erdőjáróval még megnéztem a többi csapdám, de egyikben sem leltem semmire sem. Úgy gondoltam azért jobb, ha nem adom fel ilyen könnyen, így biztos távolban átvedlettem farkasformám és vadászatra adtam a fejem. Nemsokára újfent egy nyúllal térhettem volna haza. Már ha el nem engedtem volna. Valahogy megesett rajta a szívem, biztos voltam benne, hogy ez Ninának köszönhető. És persze annak, hogy tudtam, Petr vacsorával fog hazatérni Vilksből.
Sikertelenül, üres kézzel, de annál nyugodtabb és elégedettebb lélekkel sétáltam haza. Talán erről Nina is tehetett, minden bizonnyal Petr is. Most úgy éreztem minden a helyén van.
A házam előtt már vártak Govrikék. Kérdőn néztem rájuk, még volt pár óránk, míg esteledni nem kezd, akkorra ígérte Petr a falka-gyűlést.
- Nem tudtunk mit csinálni, gondoltam elsétálunk ideáig - jegyezte meg Govrik. - Ha nem zavarunk, maradnánk...
Végiggondoltam a dolgokat, vendéget az én lepusztult házam még nem látott, és jól is volt az úgy.
- Gyertek be - irányítottam őket inkább Petr otthonába. Gondoltam hamarosan az alfa is megérkezik és legalább hamarabb túlesünk a dolgokon.
Govrik látványosan körbenézett a házban, ahova eddig nem engedtem be. Roxana szó nélkül az ablakhoz húzott egy széket, leült rá és kifelé lesett.
- Nagyon izgulok - osztotta meg velem lelkes izgalommal Govrik a pillanatnyi lelkivilágát.

Rövid utazásom sikeresnek volt mondható. Még két óra volt alkonytig, amikor befordultam a sarkon. Több farkast is éreztem egy helyen... Az én házamban. Felvontam a szemöldököm...
Éreztem az erős új farkast is valahol a közelben, és távolabb a gyengébbet... Volt időm gondolkodni, és arra jutottam, hogy valószínűleg gyerek lehet. Úgy határoztam, a gyűlés ut0n a nykamba veszem az erdőt, és megkeresem. Nem is baj, hogy itt van mindenki, legalább hamar elkezdjük. Leállítottsm a motort, kiszálltam a kocsiból, és besétáltam birtokba vett házamba. Sejtettem, hogy Alana keze van a dologban, bosszúból első dolgom volt szájon csókolni, hogy zavarba jöjjön. Alekseynek kezet nyújtottam, a lányának bólintottam, aztán én is leültem.
- Először is: van bárkinek bármi híre, amiről úgy gondolja, hogy tudnom kéne?

Éreztük hamarosan már mindannyian, hogy közeledik Petr. Amint megérkezett, magabiztosan uralta is a helyet, a házát, sőt, engem is. Meglepett a csók, jól esett, zavarba hozott és azért meg is haragudtam rá érte, hogy ilyen helyzetbe hozott. Láttam is aztán Govrikon, hogy felfutott a szemöldöke a látottakon, de nem tette szóvá.
- Találkoztam a kis farkassal az erdőben. Úgy tíz éves forma lány, lehet, hogy össze kéne majd szedni - foglaltam össze a történteket, miközben leültem az asztalhoz, keresztbe tettem lábaim és összefontam karjaim mellem alatt.
Ez után aggodalmas arccal Govrik vette át a szót.
- Most, hogy igazi alfánk van, kezdeni kellene valamit az átkozottakkal... - rá kaptam a tekintetem. Govrik ezért örült hát annyira Petrnek! Ő talán meg tudta védeni végre a megátkozottak bandájától. Valahol rosszul esett a dolog. - Többen vannak, és zsarnokoskodnak, és ránk különösen ki van a bandavezér. Az utca végétől kezdődően a város egyik részét szinte meg sem közelíthetjük miattuk, vagy... - itt rám nézett segítséget kérve, de megmakacsoltam magam.
A beállt csöndben Roxana fordult hátra nagy hévvel az ablakból és szólalt meg váratlanul.
- Öt kapu van odakint - mosolygott ránk szélesen, csak egyik világítóan kék szeme látszott ki hajzuhataga alól. Különös derengés élt benne. Govrik gyorsan odalépett hozzá, megfogta a kezét és megpaskolgatta kényszeredetten a kézhátát.
- Ügyes vagy, kicsim, most az ablakokat számold meg... - hagyta rá.

Meghallgattam Alanát, magamban jót mosolyogtam a dühén, mert hát a kis bosszú járt azért, hogy önkényesen beengedett mindenkit a házamba. Ilyet egy pár csinál, hát akkor viselkedjen is úgy.
- Rendben van, a gyűlés után megkeresem. Ha addig nem talál ide magától, így, hogy összegyűltünk, talán érez minket.
Aleksey-t is végighallgattam. Ráncba szaladt a homlokom, de lenyeltem a dühömet, viszont nem kerülte el a figyelmem a kis gesztus sem, amikor az Átkozottak haragjának okáról volt szó.
- Eddig is rendes alfátok volt, Aleksey - mondtam erőltetetten szelíd hangon, de aztán figyekmem a problémának szenteltem- Értem. Beszélni fogok a vezetőjükkel, biztosan találunk valamilyen megoldást.. Az sem kizárt, hogy békéset, ami a legelőnyösebb lenne, mert kevesen vagyunk. Alana, mit tudsz nekem mondani erről a témáról?
A lány szavaira össszeráncoltam a szemöldököm és gyors fejszámolásba kezdtem.
- Nem öt kapu van odakint -mondtam, és odamentem a lányhoz. Leguggoltam előtte - Milyen kapukat látsz?

- Nem látok kapukat - nézett értetlenül Petrre a lány, majd visszafordult és tovább csodálta a naplementét.
Vettem egy mély levegőt és Petr kérésére már megszólaltam.
- Volt egy összetűzésünk velük, mikor belénk kötöttek. A falkavezér az alfát akarta kihívni - meséltem színtelen hangon. - A lényeg, hogy alul maradtunk, és többet nem számítottunk ellenfélnek. Ennek köszönhetjük, hogy egy ideje megfeledkeztek rólunk.
- Ez nem igaz! - csattant fel Govrik, aztán gyorsan észbe kapott és elnézést kért. - Azóta is úgy járjuk a várost, hogy elkerüljük a banda tagjait, mert durván belénk kötnek - mondta visszafojtott hangerővel, de lassan remegett a dühtől. - Most, hogy itt vagy, végre van valaki, aki felveheti a kesztyűt Dace-el szemben - furcsa, bosszúszomjas csillogást vettem észre a szemében. Meg akartam szólalni, de újra közbe vágott. - Alanát sem kímélik, nem is tették, mikor szembekerült azzal a nővel! - mutatott rám, egyértelmű volt, hogy frissen szerzett tudását máris latba vetette, hogy meggyőzze az új alfáját, hogy szerinte mi lenne a helyes lépés. Akit azt hiszem most nagyon sokra tartott. De elég gyorsan elfelejtette az előzőt... gondolom ez a sorsa a vesztes alfának.

Még egy hosszu pillanatig a lány átható, kék pillantását fürkésztem, aztán felálltam. Az ösztöneim azt súgták, véletlenül se felejtsem el, amit tőle hallottam.
Meghallgattam Alanát, és bár szégyen mardosott belülről, amiért nem voltam itt, amikor szükség volt rám, ennek nem adtam jelét. Bólintottam.
- Még két farkas van a városban, az egyik egy gyermek. Elúbb kell megtalálnunk őket az Átkozottaknál.
Szemem Alekseyre villant, éledő, kék, hideg dühvel. Nem szerettem, ha az érzelmeimre próbáltak hatni. Küldtem egy bocsánatkérő pillantást Alana felé; már nem is tűnt olyan jó ötletnek a gyerekes kis bosszúm.
- Meg fogom oldani a helyzetet, Aleksey - mondtam élesen. Nem használtam a falkában betöltött rangját, hogyrendre utasítsam, még nem, de a következő lépés az lesz - Mit lehet tudni erről a Dace nevű nőről? Hány követője van?

- Amíg Nina az erdőben marad nem eshet baja - mondtam komolyan. A másik farkasért így ismeretlenül nem aggódtam. Ahogy találkozott Petrrel a pillantásunk létrejött közöttünk valami kommunikációs kapocs és megenyhült testtartásom. Govrik összerezzent a megszólítására és rádöbbent, hogy talán hibát követett el. Alázatosan, engedelmesen válaszolgatott Petr kérdéseire.
- Úgy egy tucat embere van. Démoni, félelmetes egy nőszemély. Fejébe vette, hogy ő Arona rendfenntartója, a védelmezője, de egészen egyedi elképzelései vannak erről az egészről... - ezen a ponton elgondolkodott egy darabig, én sejtettem min, és láthatóan az őszinteség mellett döntött. - Először hozzájuk csatlakoztunk, akkor még nem ő volt a vezető. De amikor már sejtettem, milyen is, megkerestünk titeket - mesélte el. Azt hitte Petr majd megvédi őket, Dacenek akad egy ellenfele. Persze azt már elfelejtette megemlíteni, hogy amikor Petr híján rám hárította ezt a feladatot, éles helyzetben vissza akarta magukat könyörögni. De elkésett.
Kerülte a tekintetem és nem mondott többet. Én sem.

Ahogy a múltkor is most is mezítláb jártam a városban, ezúttal a motoromnál hagytam a csizmáimat, vagyis a csomagtartójában. Ezúttal kitűzött úti célom volt. Választ nem kaptam a múltkori felhívásomra így úgy gondoltam, jobb lesz egy ... nem mondanám egyértelműbb üzenetnek, mert eddig is egyértelmű volt.
Mikor közeledni kezdtem, beszélgetést hallottam, és több farkas szagát hozta szél. De én csak céltudatosan mentem tovább a célom felé.
Mikor megérkeztem a házhoz megkocogtattam az ajtófélfát és megköszörültem a torkom, hátha nem lenne egyértelmű a jelenlétem. Bár ezt kétlem.
- Jó napot! Talán valamiről lemaradtam? - kérdeztem kihívó vigyorral, majd az ajtófélfának dőltem. De aztán teljesen kirázott a hideg. A házban lévő kislányra néztem. És csak néztünk egymás szemeibe egy darabig. Talán még teljesen mozdulatlan maradtam addig.

Bólintással nyugtáztam Aleksey őszinteségét. Bölcs döntés volt. Éreztem aközeledő farkast. Vajon Alana érzi? Biztosan. És Aleksey? Talán... Elnéztem a falkámat. Aleksey nem harcos, a lánya pedigvégképp nem. Harcban egyedül Alanára számíthatok. Ketten tucatnyi Átkozott ellen... Nem. Békés megoldásra lesz szükség.
- Holnap felkeresem őket. Egyedül- pillantottam Alanára.
Felnéztem a kopogásra. Mosolyt küldtem az idegen felé.
- Kerülj beljebb, testvér. Mi szél hozott?
Érdeklődve fürkésztem, nem értettem, mit láthat vajon a lányon, amig én nem. Vártam. A két farkasból egy megvan... De a másikért aggódtam, bármit mondott is Alana. Egy kislány a vadonban...

Éreztem a farkas közeledtét, figyelmem az kötötte le, így szó nélkül elfogadtam amit Petr mondott. Mielőtt még belépett volna az ajtón felhúztam az egyik lábam, testtartásom így picit meggörnyedve kapott valami állatias, bizalmatlan hatást. Végigmértem az idegent, miközben Petr köszöntötte. Nem volt valami bizalomgerjesztő. Az sem, ahogy Roxanra meredt. Govrik a lánya elé is állt védelmezően. Tekintetem lesiklott a férfi lábára, ő sem hordott cipőt. Mondjuk nem olyan rég óta, nem látszottak meg rajta úgy a viszontagságok, mint rajtam. Újra feltekintettem rá, rezzenéstelenül az arcát fürkésztem, és vártam mi lesz.

Ahogy a férfi a lányka elé állt, mintha az egész ég elsötétedett volna számomra... legalábbis egy bizonyos értelemben. Mintha egy látomásból rángattak volna vissza mielőtt az egészet láthattam volna. Ez nagyon zavart...
Felnéztem, egyenesen a férfira aki köszöntött, és akit az alfának hittem. A megszólítása kicsit megzavart. Nem ilyen fogadtatásra számítottam valamiért...
- Nos, hogy mi szél hozott... az egy elég érdekes kérdés, tekintve hogy hosszú utat tettem meg. De érdekes ezek szerint nem kaptátok meg az ,,üzentetem" - mutattam az idéző jelet az ujjammal. - Ilyenkor általában az szokott következni, akármilyen kellemetlen kimondanom most valamiért, hogy kihívom az alfát - vontam meg kicsit a vállam, elnézést kérően. Bár ebben semmi kivetni valót nem láttam. - De úgy látom most más dolgotok is van...