Kopjafa utca 2. - Rikhard Erkki Kalliola és Yuurei nővér

Miután sikerólt mindent elpakolnom, megkerestem a korábban helyben talált seprűt, ami talán még nálam is öregebb volt. Felsöpörtem, összegyűjtöttem a szemetet és elégedetten megcirógattam az egy fikusz leveleit.
- Menjünk a szoborparkba! Még nem fedeztem fel, pedig nagyon kíváncsi vagyok rá a hallottak alapján. Úgyis ellátogattam volna oda, menjünk együtt - mosolyogtam apámra és megfogtam a kezét. Kisétáltunk az utcára és hallgattuk a város csöndjét, melyet természetesen hamar megtörtem.
- Mesélsz nekem valamit? Akármit! - néztem csillogó, kíváncsi tekintettel rá, áhítozva szavaira.

//Belváros - Szoborpark//

Elnézegettem ahogy ténykedik. Fel sem álltam a földről addig, hogy elindultunk volna. Ki tudja hanyadjára az idők során csodának éltem meg őt mint jelenséget. A lányom. Ez a gondolat mindig is csodának hatott számomra, és elképzelhetetlen volt, hogy megfakuljon.
Aztán mély levegőt vettem, ahogy mellette sétáltam.
- Mégis mit meséljek olyat, amit még nem hallottál? De legalább azt mondd meg milyen hangulatú legyen. Tényleg talán egyszer visszamehetnénk kicsit Finnországba is, régen jártunk már ott. De szólj, ha már unod, hogy ódákat zengek róla - forgattam meg a szemem, és rá mosolyogtam.

//Belváros - Szoborpark//

-Lehet, hogy nem érteném, de kíváncsi vagyok rá. Nem mindennap hallhat kínait az ember.-Engem csak a nyelv hangzása érdekel, nah meg hogyan is áll ez Rikhardnak. Bár gondolom azt is tökéletesen beszéli, mintha csak az anyanyelve lenne.
Kicsit megérzem azt, hogy Rikhard mocorog, de nem ébredek fel rá, sőt arra sem, hogy felemel és elindul velem azt sem tudom hova, de bízom benne nagyon is, így nincs okom félni.
Mikor letesz az ágyra összekuporodom, de arra már nagyon is felébredek, hogy engem néz. Ezt valahogy mindig megérzem akárki is legyen az, de hallottam róla, hogy az emberek többsége megérzi, ha nagyon figyelik őt.
Amint kinyitom a szemem megpróbálom őt megkeresni, bár ebben a sötétben túl sokat nem látok.
-Rikhard!? Itt vagy?-Kezemmel elkezdek tapogatózni, de nem ülök fel. Továbbra is csak az ágyban fekszem.

- Ó, nahát... reméltem, hogy nem ébredsz fel. Olyan békésen aludtál eddig - mosolyogtam csak úgy magamban. - És természetesen itt vagyok - fogtam rá gyengéden az egyik tapogatózó kezére.
- Elnézésedet kérem, hogy ilyen... illetlen módon az én házamba hoztalak, de nem akartam csak úgy betörni a tiédbe.
Ahogy így elnéztem őt, már az előbb is felötlött bennem...
- Milyen figyelmetlen egy illető lehetek - húztam ismét mosolyra a szám, bár egy kicsit szégyelltem magam is miatta. - De ha lehet, el kell ezt nézned nekem, van amihez idő kell hogy észre vegyem... tényleg gyönyörű vagy Olivia - mondtam szelíden.

-Néztél engem! Ezért keltem fel.-De nem haragszom rá, inkább örülök, mert szégyellem magam amiért elaludtam. Most lehet, hogy azt hiszi, hogy őt tartottam unalmasnak.
Amikor megérzem a kezét azonnal megfogom és közelebb is húznám, de azért nem akarom kitépni a helyéről.
-Nem kell bocsánatot kérned. Inkább nekem kellene amiért elaludtam. És hidd el nem miattad van...Vagyis de! De jó értelemben. A napokban nem aludtam valami jól, de melletted merek aludni. Szóval örülök is meg nem is. Nem akartam elaludni miközben te beszéltél hozzám. Ne haragudj!-Elmosolyodom, majd a bókján meglepődöm és mosolyom kiszélesedik.
-Köszönöm! Ez jól esik nagyon is!...De gyere már közelebb és dőlj le te is! Nem kell most itt udvariaskodnod. Nem félek attól, hogy rám ugrasz!-

- Sajnálom. De mentségemre szóljon, mi mást tehettem volna? - Persze sok minden egyebet, de azok ráérnek máskor is amikor ő nincs itt.
- Akkor nem haragszom - mondtam egész felüdülten. - Azért jó tudni, hogy nem az unalmas beszédemmel beszéltelek álomba. - Nem beszélve arról hogy így ragaszkodott a kezemhez, egészen meglepett. - Ez csak természetes... vigyázok rád ameddig mellettem vagy.
- Ez kedves tőled... - azt hiszem teljesen zavarba jöttem. Igazából teljesen furcsán éreztem magam még a gondolattól is, hogy ilyet tegyek, de nemet sem akartam mondani rá. - Biztos vagy benne? - kérdeztem azért még meg. A válaszára azért végül fel álltam és mellé feküdtem. felé fordultam és újból megfogtam a kezét.
- Tudod azért be kell vallanom furcsán érzem magam most. De nehogy rossz néven vedd. Nagyon valószínű, hogy csak én vagyok régimódi.

-Ne kérj mindig bocsánatot! Majd látni fogod, ha tényleg megsértődöm, vagy megbántódom valamin. Általában szoktam jelezni az ilyesmit. Szóval most sem kell bocsánatot kérned.-Most nem tudom mi van velem, de én is élvezem a közelségét. Talán mert már régóta vagyok úgy teljesen egyedül és jól esik az, hogy valaki megölel, vagy csak mellém fekszik.
-Nem volt unalmas a beszéded! Tényleg érdekel...Csak ezek az éjszakázások nem valóak nekem.-A kérdésre csak bólintok egyet, majd figyelem őt ahogy mellém telepszik és megfogja a kezem. Máris jobban érzem magam.
-Értem! Nos akkor most majd megtapasztalhatod, hogy nincs semmi rossz abban, ha csal ledőlsz mellém. Végül is ez olyan mintha egymás mellett ülnénk. De persze ha zavar nem akarom erőltetni. Tiszteletben tartom!-

Valahogy... azt hiszem nem tehettem róla, de az is mosolyt csalt az arcomra, hogy rám pirított.
- Ha azt mondanám, hogy sajnálom, csak így érzem helyén valónak, akkor arra végképp lecsapnál igaz? - nevettem. Nem hittem benne, de talán megeshet hogy csak én lennék olyan abszurd, hogy bocsánatot kérnék a bocsánatkérésért.
- Nem... nem, mondanám, hogy zavar... - kezdtem bizonytalanul, és kicsit közelebb húztam magamhoz a kezét. - Én csak... szóval régen ez teljesen elképzelhetetlennek tűnt - suttogtam kissé. Nem mintha bárki hallotta volna, Yuurei maximum, de ő most házon kívül volt. - Egy erényes nővel egy ágyban rendes ismerkedés nélkül... - forgattam meg a szemem, bár minek. - Mármint csak így.
Valójában számomra már az is egy élmény volt, hogy itt volt mellettem. A másik kezemmel is ráfogtam az övére és finoman simogatni kezdtem. Talán tényleg lehetséges, hogy a végén belé fogok szeretni...? Most eléggé esélyesnek láttam, de ilyen nem mindennap esik meg velem.

-Nah az biztos!-Halkan felnevetek és figyelem őt. Egyre többet mosolyog, ami nagyon tetszik nekem. Ezek szerint hamar meg tudja ezt tanulni, csak gyakrabban kell szólni neki.
Nah igen régebben mások voltak a szokások, de azóta minden megváltozott. Van ami jó irányban, de van ami rosszban. Amit nagyon hiányolok az az igazi udvarlás. Amikor még rendes randevúk voltak ismerkedéssel és nem rögtön az első alkalommal bújtak ágyba egymással. Legalább Rikhard megtartotta ezt a jó szokását.
-Azért elég sokat tudsz már rólam azt hiszem. De megértelek. Vagyis hallottam már róla, hogy régebben hogy mentek ezek a dolgok. És én örülök, hogy ilyen vagy. Sajnos kevés az olyan férfi aki ennyire lovagias lenne, mint te. Pedig hidd el a legtöbb nő vágyik erre!-A simogatása jól esett, így el sem vettem a kezem.

Részben teljesen lefoglalt, hogy a kezét foghattam, még a figyelmem másik részével őt hallgattam. Számomra egyértelműen hihetetlen volt ami most történik.
- Igazából... tudod, ez az embereknél nem tudom hogy működik. Én emberként nem voltam szerelmes. A rajtam ragadt régi szokások valószínűleg csak tetézik ezt. Szóval nézd el nekem, ha esetleg túl lassú vagyok - mondtam szégyellősen. Hogy lovagias lennék, és hogy ez jó dolog, én magamról nem tudtam eldönteni. Egyszerűen ilyen vagyok. Igazából erre illett volna mondani.
- Azért örülök hogy itt vagy - mosolyogtam szelíden. - Nagyon is.

-Azt mondják a legjobb dolgokra érdemes várni.-És bízom benne, hogy megéri rá várni. Bár az is igaz, hogy még én sem tudom biztosra, hogy mit is szeretnék. Jól érzem magam vele és kedvelem őt, de hogy szerelmes?....Azt hiszem az nem vagyok, vagy legalább is egyenlőre.
-No ennek én is nagyon örülök. Most legalább nem érzem magam egyedül. Olyan borzalmas abba az üres házba bemenni. Még akkor sem szeretném, ha teljesen fel lenne újítva. Nem szívlelem a magányt, de hát el kell viselni.-Elmosolyodom egy röpke pillanatra, majd ismét megszólalok.
-Viszont ha így folytatom az éjszakázást a végén tiszteletbeli vámpír leszek, csak vért nem kell innom.-

Elmosolyodtam.
- Remélem így van - feleltem, bár arra nem tudtam mit gondoljak, hogy a legjobb dolgok közé tartoznék. Természetesen nem sértődnék meg rajta ha így lenne.
- Belegondolva... nem is tudom... én néha talán élveztem az egyedül lét csöndjét, hogy a saját gondolataimmal lehetek... - ekkor eszembe jutott, hogy bizony sokszor ilyenkor nem valami vidám dolgok is eszembe jutottak. - Összegezve viszont... tekintve hogy nagyjából százhetvennégy-öt éve nem vagyok egyedül... nem én sem mondanám, hogy rajongok érte.
Valahogy egészen furcsán érintett, hogy a vámpír szót magával összekapcsolva használta. Elengedtem az egyik kezemmel az övét és végig simítottam az arcán.
- Ne mondj ilyeneket... úgy értem ez nem olyan vicces mint amilyennek gondolod - mondtam, bár kicsit sem szántam szemrehányásnak. - Mellesleg, mostanság nem csak a vámpírok éjszakáznak...

-Félre értettél. Néha én is szeretek egyedül lenni és kell is, de nem hosszabb ideig. Az már ártalmas is lehet. Amióta eljöttem otthonról iszonyatosan magányosnak érzem magam, még ha néha veled össze is futok esténként, vagy a többiekkel nappal. Bevallom őszintén hiányzik a családom nagyon is, de meg akarom valósítani az álmom és ha már ide jöttem, akkor illene itt megtennem.-A simogatás idejére behunyom szemem, úgy élvezem a gyengéd érintését.
-Ezért én kérek elnézést. De mond! Te nappal egyáltalán nem tudsz éber lenni? Vagyis gondolom itt alszol, de egész nap? Néha nem szoktad megfordítani. Bár gondolom nehéz lehet itt maradni a szobában. Mintha csak egy börtön lenne. Hogy bírod ki? Nem hiányzik a Nap meleg simogatása?-

Olyan furcsán meghatottak a szavai. Hirtelen tényleg olyan nagyon... nagyon magányosnak láttam őt.
- Kérlek... ezt most ne vedd rossz néven - mondtam bizonytalanul, majd egy kicsit közelebb húzódtam hozzá és kissé félszegen átöleltem. - Látod még én is itt vagyok, azt is ki lehet bírni, ha sosem vagy egyedül - mondtam kedvesen. Ennek ellenére nem tudtam kiverni a fejemből hogy most valami nagyon nem helyén valót tettem. Csak azzal tudtam igazolni a tettemet, hogy ő is tett hasonlót akkor, amikor úgy elkeseredtem nála a múltkor.
- Tudjuk szabályozni az alvásciklusunk... vagyis igen, fenn tudnék maradni ha akarnék, és ha szükséges néha meg is teszem. Általában viszont nem túl sok értelme van.
- Inkább az egészre próbálok úgy gondolni, hogy már nem is emlékszem rá milyen volt... még ha ez nem is igaz. Bár nem mondanám hogy egy túl meleg helyen éltem volna, hogy azt mondhatnám akkor tényleg így volt. Vámpír vagyok, ennyi az egész, meg vannak ennek is a maga előnyei, és megelégszem ezzel.

Az ölelése nem jöhetett volna jobbkor. Olyan fura, hogy ez mind neki ennyire idegen. Pedig manapság egy ölelés nem egyenlő mondjuk egy csókkal. De talán majd szép lassan erre ő is rájön és később sokkal bátrabb lesz.
-Én nem veszem, de szólj ha viszont én túl tolakodó lennék.-Mert bizony kihasználom, hogy átölel és én is közelebb húzódom hozzá, majd arcomat a felsőjébe temetem. Nem nem sírok, de élvezem a közelségét.
-Értem! Nekem biztosan hiányozna a nap, hisz déli gyerek vagyok. De gondolom idővel meg lehet barátkozni ezzel is.-Felpillantok a szemeibe, majd elmosolyodom.
-De a lényeg az, hogy sikerült elfogadnod magad.-

Kissé hirtelennek éreztem hogy ilyen közvetlenül odahúzódott hozzám, de ezért nem hibáztattam, hiszen én öleltem át először. Valójában viszont mikor így döntöttem nem tudtam mire számítsak. Elfogadtam volna, ha utána elhúzódik tőlem... és elfogadtam ezt is, bár egy kis fenn akadással odabent. Viszont azt semmiképpen nem mondtam volna hogy rossz és szörnyű érzés lett volna.
- Nem volt más választásom... mármint ez így a legjobb, ha ilyenkor elfogadod magad. Más különben fölöslegesen gyötröd magad még a többi megpróbáltatáson kívül.
- Igazából azt volt nehezebb elfogadnom, hogy nem láthattam a családomat. De ezt el kellett viseljem - mondtam megpróbálva könnyíteni a dolog súlyán. Nem akartam most borongós gondolatokba burkolni a levegőt körülöttünk.
- Beszéltél valamilyen álomról. Megkérdezhetem esetleg hogy mi az? - tekintettem én is rá.

-Ebben igazad van! Ha nem fogadod el ami van csak még jobban fogsz szenvedni. De az is igaz, hogy néha nagyon is nehéz elfogadni a dolgokat. Sokszor egyedül nem is megy, így jó ha van melletted valaki.-Gondolom sokat segített Yuureinak elfogadni azt, hogy már ő sem halandó többé.
-Milyen volt a családod? Vagy erről sem beszélnél szívesen?-Lehet, hogy ez is egy fájó pont nála, így ezt sem szeretném rá erőltetni. Talán majd egyszer elmondja mikor készen áll. Addig meg csak türelmesen várok.
-Hogy mi az álmom?...Nos most lehet, hogy ki fogsz nevetni, de egy cukrász boltot szeretnék nyitni. Sok éven át dolgoztam azért, hogy jó sok pénzt félre tudjak rakni a boltom megnyitásához. Egyik rokonomhoz indultam mikor ide tévedtem. És most csak felemésztem a megspórolt pénzem a házra...De bízom benne, hogy mikor kész lesz ugyan olyan boldog leszek. És talán egy másik romos épületet is fogok találni az üzletnek.-

- Három bátyám és egy nővérem volt, legalábbis amíg velük éltem. Lehet hogy ez utána változott. Akkoriban nem számítottunk túl nagy családnak. Apám kereskedő volt, még hozzá egész jó. Nem éltünk rosszul, bár nagyon nem tetszett nekik, hogy orvos lettem. Talán a bátyáim miatt is hagyták végül úgy ahogy hogy folytassam.
- Cukrász bolt... nos engem ez nem érint ugye, de azért szurkolok neked - mosolyogtam. Nem akartam egyből felajánlani a segítségem, de lehet talán egyszer majd megteszem. - Talán ha kicsit többen leszünk a városban még keletje is lesz. Csak nehogy Morla konkurenciát lásson benned - nevettem halkan. - Bár ő nem tudom mennyire szokott sütni. Lehet hogy csak főzni szokott... nem tudom.

-Miért nem akarták? Pedig a legtöbb szülő örül annak, ha orvosnak készül a gyereke.-Régebben még az is volt a divat. Ha nem voltál diplomás számba se vettek.
-Igen sajnos nem! Pedig szívesen csinálnék neked egy két finomságot. És nem hiszem, hogy Morla mérges lenne rám. Elég jóban vagyunk és szinte kiugrott az izgalomtól mikor megtudta, hogy mivel is foglalkozom. Amúgy szerintem finomat főz. Első éjszakámat nála töltöttem el. Nagyon büdös egy ház, de jó volt nem az utcán, vagy a kocsiban aludni. És nagyon kedves volt velem.-Mondatom végén kicsúszik egy ásítás, majd bocsánatkérően pillantok fel rá.
-Ne haragudj!-

- Ez akkoriban ne így volt. Orvosnak lenni... nos akkoriban kissé lenézendő dolog volt. Talán mondhatni a szükséges rossz. Ami azt illeti mai napig még én is kissé rossz szemmel tekintek a sebészetre, barbár dolognak tartom, de egyenlőre nincs jobb megoldás.
Az ételekre tett megjegyzésére egyenlőre csak mosolyogtam szelíden, és megsimogattam az arcát. Tekintve az étkezési szokásaimat valószínűleg olyan dolgok jutottak eszembe, amiket ő nem akart hallani.
- Ha jóba vagytok... akkor majd cserélhettek recepteket, vagy tudom is én. Morla nem tűnt egy elveszett asszonynak.
- Semmi baj - simítottam végig még egyszer az arcán. Nem is figyeltem magamra, így csak kicsivel később vettem észre hogy az ujjbegyeim az előbb a tervezettnél kissé lejjebb csúsztak és óvatosan a nyakát is érintették. De nem akartam semmi rosszat jelenleg. - Akár még fel is ajánlhatnám hogy itt aludj, de nem tudom mennyire lenne neked kényelmes... - bár nekem úgy tűnt, hogy ezt nem az fogja eldönteni hogy mit mond. Ha megint elalszik itt mellettem, akkor nem fogom kidobni. Bár valószínűleg amúgy veszélyes vállalkozás csak így hagyni, hogy valaki... nem vámpír... vagy akár egy idegen vámpír elaludjon melletted. Reménykedtem benne, hogy Oliviát tényleg ismerem már ennyire.

-Ez fura! Nem hittem volna, hogy valamikor lenézték őket! De mégis miért tartod annak? Inkább büszkének kellene lenned, hogy életeket mentesz. Biztosan nagyon sokan köszönhetik neked azt, hogy még mindig élnek.-Persze jobb lenne, ha nem kellenének orvosok, de a világ sem tökéletes.
Ahogy ujjai a nyakamhoz érnek kiszélesedik mosolyom. Engem nem zavar az érintése. Sőt nagyon is tetszik a dolog és hagynám is neki, ha tovább merészkedne. Vagyis persze még én sem mennék bele mindenbe hisz alig ismerjük egymást, de a gyengéd simogatás ártatlan dolog.
-Én örülnék neki, ha itt aludhatnék! De persze nem akarok zavarni! Ám, ha nem gond akkor annak is örülnék, ha mellettem aludnál. Bér gondolom te ilyenkor még nem tudsz!-

- Ne érts félre... nem az a baj vele... ez volt a fő oka annak, hogy ezt a szakmát választottam eredetileg is. Amikor fiatal voltam a sebészek úgy dolgoztak mint a legrosszabb hentesek... és manapság is, a sebész az aki felvágja a pácienst. Egyszerűen csak nem tudom elfogadni hogy ez lenne a legjobb módja, és a statisztika is ezt igazolja. Manapság a sebészet szükséges, de reménykedek benne, hogy ez nem lesz mindig így.
- Nos ha így döntesz, akkor nem zavar. Talán én is elalszom előbb, talán nem. De ha nem azt is ki fogom bírni. Csak ne lepődj meg, ha esetleg te előbb felébredsz.
Elhallgattam és egy pillanatra befészkelte magát a fejembe a gondolat... Nekem most Olivia egy nagyon magányos személynek tűnt. Egészen megsajnáltam miatta. Tényleg nem jó egyedül. Ő itt még hozzá ember is, és egy szava sem lehet a városban, nem hogy bármivel is bárki figyelmét bárhogyan is felhívná magára. Ismerkedni meg anélkül elég nehéz. Egy kicsit szorosabban átöletem, de még így is szinte lehelet finoman.

-Nos biztosan fog fejlődni majd a tudomány. És lehet, hogy a végén kitalálnak majd valami kevésbé véres módszert.-Bár ki tudja, hogy egyáltalán addig az emberi lény kibírja, vagy csak maga a bolygó.
-Ezen biztosan nem fogok meglepődni! Viszont meg fogom várni, hogy felébredj!-Bár lehet, hogy iszonyatosan éhes leszek és itt nem hiszem, hogy bármi étel lenne, de majd valahogy megoldom.
-Viszont esetleg kérhetek tőled valami felsőt? Mondjuk egy inget amit nem sajnálsz. Csak nem szívesen aludnék farmerban meg nem is valami kényelmes.-Érzem, hogy közben szorít az ölelésén. Legszívesebben itt maradnék örökre, de ezt nagyon is jól tudjuk, hogy lehetetlen.

- Én is így gondolom...
A következő szavai viszont elhallgattattak egy időre teljesen. Meghatottak, és talán csak mosolyogni tudtam rajtuk. Újból megsimogattam Olivia fejét és kicsit lehunytam a szemeimet.
- Hm? - ocsúdtam fel egy kicsit a pillanatból. - Persze, természetesen - álltam fel, és odamentem a szekrényhez. Egy egyszerű hétköznapi pólót kutattam elő belőle, majd odanyújtottam Oliviának. Pár pillanat múlva eszméltem csak rá...
- Akkor magadra hagylak amíg öltözöl - mellesleg nekem sem kabátban és ebben a nadrágban kellett volna. Én olykor elvagyok így is, de nem tudom mennyire tetszett volna Oliviának, ha utcai ruhában alszom mellette. Újból a szekrényhez léptem gyorsan és egy megfelelőbb nadrágot vettem ki, majd én odakint átcserélem. Kifelé menet viszont újból megtorpantam egy pillanatra. Olivia mellett alszom... jutott eszembe gondolat foszlány előbbről, de már siettem is kifelé. Ez teljesen felfoghatatlan volt számomra. Gyorsan átcseréltem a ruháimat, majd odakint a falnak támaszkodva vártam, és próbáltam felfogni a helyzetet. Nem... ez akkor is hihetetlennek tűnt nekem. A hajamba túrtam és csak néztem magam elé. Lassan már úgy éreztem ez kezd túl sok izgalom lenni számomra egy éjszakára.
Végül mielőtt visszamentem volna, azért kopogtam.
- Bemehetek? - igenlő válaszra pedig benyitottam. Aztán viszont a látványtól azt hiszem teljesen ledermedtem.

Idő közben én is elgondolkoztam azon, hogy talán nem kellett volna feltennem a kérdést, hisz lehet, hogy őt zavarná az, hogy csak egy pólóban és bugyiban alszom. Pedig tényleg semmi hátsó szándékom nincs. Teljesen kimerültem és szerintem délig, vagy még tovább fogok aludni.
-Köszönöm!-Miután felállt az ágyból én is követtem a példáját, majd át is vettem a pólót. Türelmesen megvártam, míg kimegy, majd gyorsan neki is láttam az átöltözéshez. A kopogtatásra és kérdésre hangosan igennel válaszoltam, majd csak figyeltem őt ahogy belép.
-Minden rendben van?-Közelebb léptem hozzá, majd elmosolyodtam.
-Merre találom a mosdót? Vagy nektek nincs ilyen?-Bár fürdeniük nekik is kell valahol. Nah érdekes lesz, ha még pisilni sem mehetek ki.