Kopjafa utca 2. - Rikhard Erkki Kalliola és Yuurei nővér

- Bármit mondtam, bármit tettem csak rosszabb lett, még akkor is ha azt szerettem volna, hogy kicsit megnyugodj.
- Nem kellett volna? Még most is félek attól, hogy van-e egyáltalán jogom hozzád érni, megfogni a kezed.
- És miért, mért nem tudsz úgy tenni? Azt hiszed csak téged ért fájdalom? Mondd meg mért vagyunk olyan ostobák, hogy ez történik pedig mindketten azt szeretnénk hogy boldog legyen a másik? - kérlelően néztem rá. Nekem ez így nem ment. Éreztem hogy én az ilyen helyzetet nem tudom jól kezelni. De éreztem azt is, hogy ha sarkon fordul és elmegy el fog pattanni nálam a cérna.

Nem tetszett ahogy folyton engem okolt a múltkori kis veszekedésünk miatt. Én továbbra sem tartom csak magam felelősnek érte és ezt most már szavakba is öntöm.
-Mond csak miért maradjak, ha csak vádolni tudsz engem? Amióta megjöttem csak hajtogatod, hogy Én mit csesztem el. És bevallom őszintén nekem ezt nincs kedvem végighallgatni.-A hangom nyugodt, nem vagyok ideges fáradt is vagyok ahhoz.
-Te is tehettél volna pár próbálkozást. Én szerettem volna, ha akkor pár perc után feljössz hozzám átölelsz és addig maradsz velem, míg fel nem ébredek...De nem jöttél fel és később sem jöttél el hozzám. Megpróbálhattad volna, maximum elküldtelek volna.-De akkor legalább azt elmondhatta volna, hogy tényleg mindent megpróbált.

- Téged vádollak? - néztem rá kétségbe esett szemekkel. Most is félreértett, bármit mondtam vagy tettem az ellenkezőjét váltotta ki annak amit szerettem volna, úgy mint akkor. - Nem téged vádollak, hanem a saját ügyetlenségemet.
Kezdtem feladni a reményt. Hiszen már tényleg nem tudtam mit tehetnék még.
- Tettem, mielőtt elrohantál volna. Nem akartalak tovább bántani. Nem lett volna ijesztő, ha még akkor is utánad megyek? Nem akartam rád törni, és azt hogy úgy érzed félned kell tőlem.

Az ügyetlenségét...Nos ha Ő mondja akkor el kell hinnem neki, még ha nem is úgy hangzott ahogy azt szerette volna.
-Mielőtt elrohantam? Nem rohantam sehová. Én felhívtalak a szobámba, hogy aludjunk, de te akkor kiborultál, majd mikor mondtam, hogy menj haza olyan képet vágtál, mint aki mindjárt leharapja a fejem. Megijedtem tőled igen azért távolodtam el tőled...De ha kedvesen utánam jöttél volna most már nem beszélnénk még mindig erről.-Kezdem feladni ezt az egész dolgot. Nem is értem miért erőlködöm tovább.
Az állást meg is unom egyhamar, így fogom magam és ott ahol vagyok le is csüccsenek felhajtott lábakkal, majd homlokom térdeimre helyezem.

Felhívott hogy aludjunk? nem értettem miről beszél. Aztán eszembe jutott. És igen kiborultam, és ennek oka volt, de ezt már nem akartam mondani, mert egyszer már mondtam, és most minek. Nem lett volna értelme.
A székhez suhantam letenni a kimonot amit Olivia visszahozott, majd vissza. Fölhúztam a rajtam lévő kimonot annyira hogy le tudjak guggolni hozzá, és ne érjen le a földre. Csak néztem rá. Nem tudtam mit mondhatnék.
Aztán kinyújtottam a kezem az övé felé, de megijedtem és félúton megálltam.
- Megfoghatom a kezed? - kérdeztem, és igenlő válasz esetén nem haboztam úgy tenni.
- Sajnálom, hogy miattam sírtál...

A kérdésére sem pillantok fel reá. Inkább továbbra is térdeimen nyugtatom fejem, majd kisebb csönd után végül válaszolok.
-Igen meg, de ajánlom, hogy ne csak ezt merd megcsinálni!-Igen vágyom az ölelésére, de nem akarom egyenesen kimondani felé. Szeretném, ha ő jönne rá, hogy most mire is lenne szükségem.
-Én meg sajnálom, hogy megbántottalak...Nem akartam-Végre bocsánatot kért, így már én is megteszem azt. Természetesen én sem akartam a lelkébe tiporni szavaimmal, de azt hiszem akkor egyikünk sem gondolta át teljesen a dolgokat.

Nem is tudom hirtelen mit éreztem. Minden esetre megkönnyebbültem és a keze után kaptam. És hiába az intő szavak, ez inkább ösztönzésnek hangzott nekem. Én megelégedtem volna ennyivel, ha csak ennyit enged meg. De valóban többre vágytam. Oly gyorsan engedett közel magához, én pedig hozzászoktam azt hiszem. Közelebb léptem hozzá és átkaroltam.
És még hogy bocsánatot is kért ő is, egy szavam sem lehetett. Igazából én is szerettem volna ha megteszi, és így is lett. Azt hiszem így már egyikünknek sem kellett a sérelmeit tovább vinni.
- Örülök, hogy itt vagy.
- Amúgy biztos hogy a földön akarsz ülni - mosolyodtam el félszegen. - Kihozzak valamit? Vagy inkább bemenjünk?

Ahogy átkarol fejem a mellkasára döntöm, hogy ezzel is csak azt bizonyítsam nem félek tőle...Sőőt most vágyon minden érintésére.
-Most már én is.-Mondom ki halkan, majd felpillantok rá az újabb kérdésére.
-Szívesen bemennék. Sőt ha nem zavarna le is dőlnék az ágyadra...De nyugi ebben a ruhában maradok egész végig. Csak már ülni sincs erőm.-Felállni meg végképp nincs kedvem, de ahhoz, hogy bejussak a házba muszáj lesz. Így hát kis késéssel igaz, de feltápászkodom és kézen fogva őt indulok be a házba, illetve ha megengedi, hogy itt aludjak akkor meg sem állok a szobájáig.

Én már akkor is örültem ennek mikor megérkezett, még ha marcangol is közöttünk kialakult hirtelen távolság.
Mikor úgy tűnik nehezére esik felállni a másik kezemet is felé nyújtom és segítek neki felállni.
- Persze nyugodtan... - beérve átkarolom a derekát, hogy a sötétben könnyebb legyen feljutnia. - Ezt úgy mondod mintha ez valami ijesztő dolog lenne... Na jó bevallom, amikor legutóbb ácsorogtál félmeztelenül a szobámban talán tényleg megijedtem kissé. Ez csak olyan dolog, amit nem tudok jól kezelni elsőre azt hiszem... - és nem voltam benne biztos hogy mondjak-e még többet. Hogy ezúttal talán nem lenne gond a helyzetet kezelni. Még ha a szakmámból kifolyólag nem is volt számomra ismeretlen egy meztelen test, hétköznapi értelemben, főleg ha szerelmemről volt szó az már egészen más dolog.

-Pont ezért nem akarlak ismét megijeszteni. Meg tudom te mit gondolsz erről, így inkább kivárom, míg el tudod fogadni, vagy már nem fog zavarni. Maximum, majd hozok ide egy pizsamát azokra az éjjelekre, mikor itt leszek nálad.-Nem szándékozom minden este itt aludni, de remélem, hogy azért sűrűn maradhatok majd itt.
Ahogy megérkezünk az ágyához hosszában végigdőlök az ágyon és be is hunyom a szemem.
-De jó ledőlni egy kicsit....Mond te tudtál aludni valamit a napokban? Mert én bevallom őszintén, hogy nem. Még annyit sem, mint eddig. És kezdek félni, hogy a szervezetem lassan jelezni fog, hogy változtatni kéne az alvási szokásaimon. Te mint doktor biztosan tudsz ajánlani valamit.-Tekintetemmel megkeresem az övét és úgy beszélek hozzá.

- Nem tudom, talán legközelebb már nem fogok megijedni - mondtam kicsit szerényen, semmire nem akartam célozni ezzel, azt hiszem. - Csak tudod idő kellett ahhoz is, hogy felfogjam milyen jól esik, ha hozzám érsz, vagy ha megérinthetlek - simítottam végig az arcán. - Úgyhogy talán ki merhetem jelenteni, hogy amíg itt vagy nálam azt csinálsz amit jól esik. Bár mondjuk ha Yuurei haza jön... - megráztam a fejem. Erről csak nem kellett kioktatnom. Hiszen tud viselkedni rendesen nyilvánosan. Nem kell hogy ilyen badarságokkal traktáljam.
- Mellesleg tudtommal, már nem olyan viszonyban vagyunk mint mikor először itt aludtál - mondtam megerősítést várva, olyan hallgatás is beleegyezés módon.
- Hát ha életmódot akarsz változtatni, akkor legtöbben lassan hozzá tudnak szokni az ilyesmihez. Ha mindig egy kicsivel maradnak fent tovább. Ami az alvást illeti, van aki a barack teára esküszik. Van aki fél napot át alussza vele. Én és az alvás viszont... szükségünk van pihenésre, inkább csak azt tudjuk változtatni, hogy mikor, meg ha nagyon muszáj felébredünk. De kicsit más mint az embereknél. Vagy a többieknél.

-Szóval azt mondod, hogy most nem zavarna téged, ha csak a felsődben lennék?...Mert akkor viszont gonosz mód kihasználnám a helyzetet. Persze tényleg csak akkor, ha nem fog zavarni téged!-Természetesen tényleg nem kell elmagyaráznia, hogy hogyan is kell viselkednem akkor ha Yuurei is itt van. Nem az a fajta vagyok aki szereti az egész világ előtt megmutatni, hogy most éppen járok valakivel és boldog vagyok.
-Ebben igazad van! Tényleg más viszonyban vagyunk! Sokkal jobb viszonyban!-Szélesen elmosolyodom miközben oldalamra fekszem és úgy nézem őt.
-Neem nem akarok rászokni az éjszakai életmódra és ne haragudj rám e miatt, de én szeretem nagyon is a napot és hiányozna. Hanem most csak az a baj, hogy alig tudok elaludni...Több óráig forgolódom az ágyban és nagyon korán kipattan a szemem. De akkor ezt a barackteát majd kipróbálom!-Közelebb hajolok hozzá, majd egy puszit nyomok az ajkaira.

Ha már egyszer megbíztam, és megbízom benne annyira, hogy itt aludjon mellettem, és nem mellesleg úgy tűnik egyre nagyobb hévvel bolondulok érte...
- Érezd magad otthon kérlek - jelentettem ki mondhatni kissé illemből is, és elhatároztam hogy a többit meg majd lenyelem, ha esetleg mégis valami fenn akadást okozna. Majd túl teszem magam rajta.
Elmosolyodtam én is és újból simogatni kezdtem az arcát.
- Helyes, örülök neki hogy így gondolod. Szerintem is.
- Rendben, megértem. Nem is vártam volna ilyesmit, hogy az egész nappalt átaludd. Csak reménykedtem hátha egy kicsit majd könnyebben tudsz majd fenn maradni velem olykor.
Ha eddig nem lettem volna eléggé nyugodt, hát most teljes nyugalom szállt rám ahogy megcsókolt. Gyengéden megfogtam a fejét, hogy ne húzódjon el olyan gyorsan, és újból megcsókoltam.

-otthon? Ez kedves tőled!-Persze azért nem fogom teljesen elengedni magam. otthon azért bátrabban pucérkodom, mint itt, szóval csak óvatosan azzal az Érezd magad otthonnal.
-Ha majd előre megbeszéljük, hogy melyik estéken legyünk együtt akkor megoldható a dolog. Csak ez a hirtelen jött éjszakázások kicsit sokak nekem. Nem mintha nem örülnék neked, csak akkor többet aludnék előtte nappal. Nah meg abban én is reménykedem, hogy néha veled napközben is tudok beszélgetni, még ha csak itt vagyunk is ebben a szobában.-A csók után csak mosolyogni tudok, majd hozzábújok és fejemmel a mellkasához simulok.
-Lehet, hogy nem fog kelleni a felsőd. Már arra is lusta vagyok, hogy átöltözzek.-

- Nos igen ebben van valami... és hogy velem nappal találkozni... Igen akkor mindenképpen be vagyunk szorítva ide a házba, és jó régen volt már hogy én nappal fönt lettem volna. Legalábbis egyáltalán nem általános dolog nálam. De majd megpróbálhatjuk.
Érdekes gondolat volt, elviekben fent tudok lenni, és fel tudok kelni napközben... a kivitelezés az már egy más dolog. De majd meglátjuk.
Átkaroltam és a fejét kezdtem el simogatni.
- Ahogy gondolod. Ha mégis úgy döntenél akkor majd szólj.
Egy darabig csendben maradtam. Csak simogattam a fejét tovább ahogy eddigi. Teljesen lenyűgöző volt az érzés. Ennyi idő után... És én sosem gondolok ilyesmire hogy szerelemes lehetek, de most mégis megtörtént ismét.
- Annyira jó hogy itt vagy - csak ennyit mondtam utána. Úgy éreztem ezekben a percekben most egyáltalán nem érdekel a külvilág, hogy mi történik máshol. Csak ő volt és én, és ez elég volt.

-Az jó lenne.-Az már nagyon is tetszik, hogy legalább meg fogja próbálni. Nem azt mondom, h minden alkalommal próbáljon meg fenn maradni, de ha már hetente egy napot elvállal már hálás leszek neki.
-Ennek én is örülök...Főleg annak, hogy nem veszekedünk. Borzalmas volt a múltkori. Olyan szépen indult az az este és olyan ronda befejezése volt.-Ez már félálomban mondom neki, így lehet, hogy a felét már meg sem érti, de nem ismétlem meg, inkább csak elalszom végre. Talán az ő közelsége miatt, talán mert már nincs semmi feszültség bennem, vagy lehet, hogy teljesen más okból, de most végre sikerült rendesen elaludnom és jó sokáig nem is ébredek fel.
Szerintem olyan egy körül lehet, mikor kinyitom a szemeimet. Amint megpillantom Rikhardot mellettem elmosolyodom és nem tudom megállni, hogy meg ne csókoljam őt.

Minden szava mintha aranyból lett volna, vagy inkább gyémántból, olyan értékesnek tűnt nekem. Talán még jobban. Még ha kis semmiségek is voltak, és ha még válaszolni sem tudtam mindre.
- Nos igen... én sem így terveztem. Veled akartam tölteni egy estét úgy hogy csak mi ketten vagyunk, és csak rád figyelek... De ezen már túl vagyunk. És reméljük ez így is marad ahogy most - cirógattam közbe még mindig a haját. - Én mindenképpen azon leszek - na nem mintha múltkor bármi sérelem, sértés szánt szándékkal lett volna.
Ahogy elaludt kicsit jobban magamhoz húztam. Persze nem azt akartam hogy ne kapjon levegőt, de olyan... jó volt. Kicsit olyan volt mintha elbújt volna a karjaim között, és én védtem volna őt minden viszontagságtól.
Még ha fel is hívta rá a figyelmemet a múltkor, hogy bizony nem most vagyok először szerelmes, azért ez a mostani, hogy mellettem aludt így, és én is mellette aludtam el, igazán különleges pillanatnak számított nekem.
Még ha nem is volt hogy a páromnak ne lett volna szívverése, mégis csak ritka dolog volt ez az egész, és nem mondhatnám hogy hozzá voltam szokva. Lehet valamilyen szinten éberebben aludtam a kelleténél. Először nem is fogtam fel mire riadtam fel. Reflexből Olivia karjára szorítottam, szerencsére azért nem annyira hogy eltörjem, majd vicsorogva elhúzódtam tőle.
Nem tudom akkor voltam-e jobban meglepődve mikor fel fogtam a helyzetet vagy inkább előtte. Engedtem a szorításon és egy kicsit összeszedtem magamat. A karját viszont nem engedtem el tejesen.
- Bocsánat - feküdtem vissza az ágyra teljesen, a szemeimet meg Olivián tartottam. Valahogy ennyivel azt hiszem nem rendeződött bennem a helyzet, furcsán éreztem magam.

Megrémülök, mikor megszorítja a csuklom és kivillantja fogait. Nem számítottam erre a reakcióra. Sőt mondhatni semmi reakcióra nem számítottam. Azt hittem aludni fog továbbra is.
Ahogy gyengít a szorításon érzem, hogy azért fáj a csuklom, de nem annyira, hogy elkezdjek sírni, vagy hisztizni.
-Nincs semmi baj...Én kérek bocsánatot. Nem akartalak felébreszteni...De kérlek engedd el a kezem!-Nem azért, mert el akarok távolodni tőle, csak most a csuklómnak nem esik jól az érintése.
-Aludj vissza nyugodtan!-Közben szívem próbálja visszavenni a normális ütemét, de ez azért még beletelik pár percbe.

Engedd el a kezem... már megint. Nem akartam bántani, és nem akartam elengedni a kezét, de végül szó nélkül megtettem. Azért végig simítottam a kézfején, mondjuk úgy mintha nem is direkt csináltam volna.
Megráztam a fejem.
- Én csak... nem vagyok ehhez hozzá szokva. Ennek ellenére nem tudom mennyi kedvem van visszafeküdni. Most legalább te biztos nem alszol el - mosolyodtam el egy kicsit.
- Csak... olyan furcsa nappal fent lenni. Mármint számomra, a többiek nem tudom hogy élik meg, biztos van aki jobban bírja.
Fürkészve néztem az arcát. Éreztem egyfajta várakozást... frusztrációt és izgatottságot magamban. Talán tényleg jobban jártam volna ha vissza alszom. De kezdtem abban is kételkedni hogy csak úgy menne.
Egy pillanatra eltekintettem Olivia kezére, és megláttam mellette az enyémet.
- Nem hiszem el hogy ebben aludtam el - épp hogy csak nem csaptam a homlokomra. - A felső kimonot le kellett volna vegyem legalább... nem mintha túl sok választásom lett volna - próbálkoztam egy újabb mosollyal, de ezt a kis bosszankodásomat is csak azért tápláltam ennyire, hogy eltereljem a figyelmemet. Hiszen sejtettem mi okozza számomra ezt a kényelmetlen érzést... méghozzá az éhség. Ami felett uralkodni tudtam volna, Olivia viszont valahogy ilyenkor sokkal inkább csábított arra hogy ne akarjak.
- Mellesleg azt hiszem tudom mit érzel... - néztem az arcára ismét -, egyszer én is felébresztettem egy vámpírt napközben mikor még ember voltam. Eléggé ijesztő volt.

-Viszont ilyen jót rég nem aludtam. Azt hiszem sokat köszönhetek neked. Még egyszer legalább ennyit kéne aludnom és akkor bátram merném kimondani, hogy kipihentem magam. Melletted nem félek elaludni.-Teljes biztonságban éreztem magam egész este bár ez az ébredés viszont annál ijesztőbb volt.
A hirtelen témaválasztása meglep és nem is tudom hová tenni, így túl sok mindent nem is tudok rá reagálni.
-Gondolom nem tesz jót neki, ha ebben alszol, de majd elvihetem egy ruhatisztítóba ahol értenek ezekhez, és rendbe hozzák neked.-Az ágyban lassan felülök miközben kicsit jobban szemügyre veszem a csuklom. Nem lesz semmi gond vele. Talán a mai nap még fájni fog, de ennyi. Majd elmúlik ez is.
-Igen megijedtem nem is kicsit. De legalább megtanultam a leckét és legközelebb nem foglak felébreszteni.-Bár nehéz lesz ellenállni a kísértésnek, de inkább megteszem mint hogy ismét ilyennek lássam őt.
-Amúgy minden rendben? Kicsit idegesnek tűnsz!-Nézek rá aggódva. Lehet, hogy tényleg nem túl jó ötlet ébren tartani napközben?

Kissé elmerengő tekintettel néztem rá és végig simítottam a haján kicsit beletúrva miután ezt mondta h biztonságban érzi magát mellettem. Tényleg nem bántanám, és megvédeném bármitől ami az erőmből futja, mégis kicsit olyan... paradoxnak hatott.
- Én talán nem mondhatom el ugyan ezt rólad, de mindenképpen különleges élmény számomra.
- Á, hagyd... valószínűleg úgy sem tudnak erről többet nálam - ültem fel én is, majd lekászálódtam az ágyról. Odamentem a szekrényhez és levettem magamról a fölső réteget, majd egy erre való vállfára raktam, majd később összehajtogatom. - Amúgy csak annyi a baj, hogy kissé összegyűrődött.
- Nem tudom - túrtam bele a hajamba miközben visszamentem hozzá, és az ágyhoz. - valószínűleg igen, egyikünk sem viseli jól ha hirtelen felébred napközben. Nem egy megszokott dolog - ültem vissza az ágyra. - Valahogy mintha azt sugallná egyből hogy baj van.
- Ne vedd rossz néven. Örülök hogy itt vagy - mint ahogy azt már mondtam párszor. - Jól esik hogy mellettem vagy, csak nem vagyok ehhez hozzászokva.
- Én... - simítottam végig az arcán. Olyan meleg volt a bőre. Éreztem azt az ismerős érzést, amit ez általában kivált belőlünk... - minden érzékem mintha pattanásig lenne feszülve. De megpróbálok megnyugodni, összeszedem magam... - remélem.

Különleges élmény? Hát azért többet vártam...De talán nála már ez is sok.
Ahogy leveszi a kimonóját egy mosoly kúszik arcomra. Igaz nem látszódik teljesen mellkasa, de nekem ez a picike is pont elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésem. Természetesen nem leszek illetlen és ahogy azt ígértem neki kivárom, míg felkészül arra, hogy tovább lépjünk a kapcsolatunkban.
Ahogy hozzámér ismét elfog kissé a félelem. Természetesen attól nem tartok, hogy mint egy őrült letámad, de ezek a szavak és ez a tekintet nem valami biztató.
-Ha akarod elmegyek egy kis időre. Hátha vissza tudsz aludni. Nem szeretném, hogy miattam rosszul érezd magad! Vagy olyat tégy, mit később megbánnál.-Igen most nagyon is utalok arra, hogy ne nagyon próbálkozzon belőlem inni.

A szavai mintha késként hatoltak volna belém, igaz nem olyan fájdalmasan mint amikor veszekedtünk a múltkor.
- Mért teszed ezt velem? - kérdeztem szinte fájdalommal a hangomban. - Nem akarom hogy elmenj. Persze nem tölthetünk minden percet együtt, de más különben eszedbe sem jutott volna elmenni, ha jól gondolom.
- Mégis mit tehetnék? Nem foglak bántani.
Egy kevés esélye volt, hogy megharaphatom, de na és? Az nem akkora baj, érezni sem fogja.
- Amúgy is, úgy érzem ezzel még tartozom, amiért az előbb ilyen voltam és elhúzódtam tőled - túrtam a hajába finoman, majd közelebb hajoltam hogy megcsókoljam.

-Miért teszem ezt veled?...Én csak segíteni próbálok! Nem tudom, hogy neked ilyenkor mi a jó...Nem akarok elmenni, de ha azzal tudok segíteni akkor megteszem. Ne érts félre engem kérlek!-Úgy érzem, hogy semmi bántót nem mondtam neki, de ezek szerint rosszul gondoltam. Ám nem csinálok nagy ügyet ebből, mert nem akarok egy újabb vitát, mert az biztos, hogy ha megtörténik több mint egy hét fog eltelni mire visszajövök hozzá...
-Tudom, hogy nem fogsz...De ijesztőek a szavaid...-Őszintén bevallom neki az érzéseimet, de a csók egy pillanatra el is feledteti velem ezeket a gondokat.
-Hát ha mindig ez jár utána akkor többször is elhúzódhatsz tőlem.-Mosolyom kiszélesedik, majd odabújok hozzá és fejem mellkasára hajtom.

- Tudom... tudom... - legalábbis végre sikerült felfognom, ha az előbb tényleg nem is ment. - Csak most olyan szörnyűnek hangzik, hogy elmennél.
Valószínűleg nem is hagytam volna neki. Az egész helyzet úgy látszik ilyenné tett, megesik, hogy olykor érzelmileg labilissá válok. Akár pillanatról pillanatra is megváltozhat a hangulatom méghozzá szélsőségesen.
Átkaroltam. Szép lassan de biztosan fonódtak köré a karjaim, gyengéden, de kevesebb bizonytalansággal mint eddig bármikor. Az oldalát kezdtem el simogatni.
- Mi lenne ha ezúttal az elhúzódás részét kihagynám? - döntöttem a homlokának az enyémet, majd újból óvatosan megcsókoltam.