by Név: Rikhard Erkki, Kalliola
Felvett név, becenév: Dr. Kalliola
Faj: Vámpír
Születési adatok:1630. december 18.(381); Finnország, Oulu
Rokonok: Nevelt lánya és gyermeke Yuurei (178) ápoló/nővér
Foglalkozás: Orvos
Anyagi javak: A legkülönfélébb orvosi eszközök megtalálhatók a vagyontárgyai között. Általában viszont az elavultnak ítélt, főleg a sebészeti eszközöktől, igyekezett megszabadulni. Volt amelyiket múzeumnak adta el. Mindig igyekszik a legkorszerűbb felszerelést beszerezni. Az ilyesmire a pénzt általában magánrendelésekből teremtette elő.
Megörökölte Kallikratész vagyonát a halála után, így van egy háza is Berlinben. A teljes vagyona mennyiségét ő sem tudja pontosan. Jelenleg 10.000 latnak megfelelő pénz van körül-belül a számláján. Magánál viszont fölöslegesen nem szeret sok pénzt tartani.
Emberi kinézet: Hosszú, váll alá érő, egyenes szálú barna haja van és zöld szemei. Vékony, szálkás alkata van, nem tűnik túl izmosnak. A mozdulatai általában azt sugallják, hogy nem kapkod el semmit.
Öltözködés: Próbálja követni a korok divatjait, de az egyszerű eleganciát, amit főleg az korai vámpír éveiben vett erősen magára, azóta sem tudta igazán levetkőzni. Kivéve persze ha dolgozik.
Átváltozott forma: -
Képességek: -
Egészségi állapot: egészséges
Jellem: Rikhardot erős kettősség jellemzi. Főleg amikor a munkáját végzi, nyugodt, kimért és komoly, máskor pedig vigyorog, láthatóan fel van dobódva és alig lehet vele valamit kezdeni. A hangulatváltásai bármikor bekövetkezhetnek, és nem igazán lehet előre megmondani, hogy mi fogja kiváltani.
Kora ellenére nem unja a vámpírlétet és soha nem tudna önmaga életének véget vetni. Annak ellenére, hogy nem öldököl értelmetlenül egyértelműen valahogy érezhető, hogy a vámpírlét összeforrt a személyiségével.
Általában hangtalanul jár, ez számára a megszokott, és nem is figyel rá. Már arra kéne figyelnie, hogy valami zajt csapjon járás közben, ami egy embernél elfogadható.
Vonzódás: biszexuális
Szeret: életet(ez lehet más élete is, ha látja valaki máson, hogy szeret élni, és mindig nagy jelentőséget tulajdonít neki, ha sikerül megmentenie egy életet); Yuureit; esti csillagos eget; erdőket; havas tájat; ha érzi, hogy senki nem mondhatja meg neki mit csináljon és nem nyomja felelősség a vállát
Nem szeret: az ostobaságot; korlátolt látásmódot és személyeket; az értelmetlen gyilkolást; a hanyag orvosokat, akik nem tesznek meg mindent a betegért
Félelmei: halál, minden formában, bár arra már rájött az évek alatt, hogy nem menthet meg mindenkit; egyszer valaki olyanban tesz kárt, akiben nem akart; nem talál menedéket időben egyszer nappal előtt; elveszít Yuureit
Történet:
Az éjszaka közepén ébredtem fel. Legalábbis erre következtettem a körülöttem égő lámpákból. A lángok fénye lágyan táncolt a falakon körülöttem. Felültem, de szinte azonnal megbántam. A fejem megfájdult és szédültem, majdnem visszaborultam az ágyra. De meleg volt körülöttem, nem úgy mint az előbbi napokban.
A pince még mindig kísértett, ahova be voltam zárva, a vasak emléke is még mindig kellemetlenül szorított.
- Látom felébredtél...
A hang felé néztem, de gyenge voltam. A szememet alig bírtam nyitva tartani. Visszarogytam az ágyra.
- Tessék, igyál.
Vizet adott, aztán ételt. Lassan úgy éreztem, hogy valamennyit visszanyerek az erőmből.
- Ki vagy te, és hogy kerültem ide? Hol vagyok? - kérdeztem végül. Hosszú napok félelmei és fájdalmai bugyogtak fel belőlem.
- Feküdj vissza, és pihenj.
- De... - puha ágy és takaró... túl különösek voltak nekem az örökké valóságnak tűnő hideg és sötét után.
- Kallikratész... így hívnak - tette hozzá az után, hogy valószínűleg értetlenül néztem rá.
- Te mentettél meg?
- Megvettelek.
- Megvettél? Nem vagyok áru, hogy csak így adni venni lehessen! - köhögni kezdtem és úgy valami a mellkasomban szét akar szakadni. - Ha valaki... hát én tudom mi a jószág... - feküdtem vissza. Egy kereskedő fia voltam... mindig is ódzkodtam az ilyesmitől... mindig is voltak erősebbek és gyengébbek, de attól még nem láttam indokoltnak, hogy valaki rosszul bánjon a másikkal. Akkor azt hiszem igazán naivnak éreztem magam.
- Nos a rabszolga-kereskedők, akiktől vettelek nem így gondolták. - Kallikratész közben a körmeit nézegette, mintha csak... a legkisebb témáról beszélgettünk volna.
- Rabszolga... - mondtam ki félhangosan is, és nem is akartam felfogni.
- Mindig is voltak és lesznek a világon rabszolgák... - intett a kezével, ahogy befejezte a körmei vizsgálatát.
- És te megvettél... miért?
- Jobb, hogy ha most alszol.
- Miért? - ismételtem erőtlenül.
Nem válaszolt, csak felállt és oda jött hozzám. Felém nyúlt a kezével, és már csak azt fogtam fel, hogy fura szaga volt, ismerős, de fura szaga volt.
Mikor felébredtem ugyan az a kép fogadott. Ugyan az a szoba, ugyan úgy Kallikratész csontos arca. Hosszú, göndör, fekete haja szöges ellentétben állt sápadt arcával.
- Megvettelek mert így volt a legegyszerűbb - szólalt meg számomra váratlanul. - Megnyugodhatsz, nem fog bántódásod esni, ígérem. Sőt ami azt illeti pár napig folyamatosan aludtál, addig én vigyáztam rád.
- Akkor végképp nem értem az egészet azt hiszem. Nem mintha nem lennék érte hálás, hogy kihoztál onnan, de...
- Orvos tanonc voltál a Svéd Királyságban, ha jól tudom.
- Igen, de honnan...? És mi az hogy a Svéd Királyságban? Hol vagyunk most? - a hangom egyre ingerültebb lett. Ami azt illeti még engem is meglepett.
- Nyugalom Erkki - a hangja valahogy tényleg azt sugározta, hogy nincs mitől tartanom, ha ismertem volna rendesen akkor, talán még el is hittem volna, és ez még jobban összezavart.
- Honnan tudja a nevem?
- Láttalak. Mi több... felkeltetted az érdeklődésemet. Viszont mire észrevettem már megtörtént a baj - ezen az utolsó mondatán úgy tűnt nagyon elgondolkozott.
- Hol... hova hozott engem? - jutott eszembe újból a kérdés, pedig közben ezernyi másik kezdett sokasodni a fejemben.
- Ó nem csak én hoztalak... de most attól tartok, hogy Berlinben a Porosz királyságban.
- De...
- Majd egyszer talán elmondom...
- De...
- Mostantól egy jó darabig viszont jobb ha nem mész haza.
- De...
- Sajnálom. Ha kiderülne mi történt valószínűleg megölnének, és a családodat is.
Ami azt illeti nem lehetett panaszom Kallisztratész vendéglátására. Lassan akart minden erőm visszatérni. Volt egy szokása azonban Kallisztratésznak, amit nem tudtam megszokni, és egy idő után egészen félelmet ébresztett bennem. Mindig közel jött hozzám, éreztem azt a szagot, amit először is. Ő szabályozta mikor alszom el.
Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy bármi baj lehet abból, hogy egyszer előbb aludtam el. Ez viszont azt jelentette, hogy előbb is keltem fel, méghozzá napközben. És nem igazán volt túl jó hangulatban, hogy felkeltettem. Nekem esett, a falnak lökött. Nem harapott meg, de valószínűleg az utolsó pillanatban jött rá mit csinált. Hátrébb lépett, és úgy tűnt mintha gondolkozott volna, de csak pár pillanatig. Végül visszaült az ágyára.
- Nem kellett volna a szobámba jönnöd... De! - emelte fel a kezét mielőtt bármit is szólhattam volna. - Most már megtörtént, és előbb-utóbb úgy is elmondtam volna.
Én magam viszont nem értettem akkor, hogy mi is történt, csak azt hogy jelenleg nagyon féltem ettől az embertől.
- Mielőtt viszont még bármit mondanék, mondd, Erkki, hiszel Istenben? A keresztény istenben.
Értetlenül néztem rá, ez meg milyen kérdés?
- Igen... azt hiszem. Nem szoktam rajta sokat gondolkozni.
Bólogatott.
- Ez így még mindig jobb. Én nem hiszek benne. Sőt valószínűleg semmilyen istenben nem hiszek.
- Ne mondj ilyet... ezért...
- Ugyan Erkki, már azért is máglyára tennének ami vagyok, de legalább kimondhatom amit gondolok.
- Hogy érted, hogy azt ami vagy?
- Elmondjam miért nem hiszek benne? Valamikor 1230 előtt ismertem egy lányt. - Megrázta a fejét. - Nem, egy gyönyörű nőt. - Ismét felemelte a kezét. - Ne szakíts félbe. Gyógyító volt. A faluszélén lakott, egyedül volt, egy öregasszony vigyázott rá. És hogy ne húzzam el a dolgot, beleszerettem, ő is belém, aztán őt meg elégették máglyán boszorkányság miatt. A legkedvesebb, és legjobb-indulatúbb ember volt, akit valaha ismertem. - Beszéd közben elrévedt a tekintete pár pillanatra, majd visszanézett rám. Valószínűleg láthatta az értetlenséget az arcomon. - Vámpír vagyok, nagyjából tíz évvel ezután váltam azzá. És most azt szeretném, ha a gyermekemmé válnál. Nem most rögtön, de talán nem sokára. Ezért mentettelek meg.
- Különben a sorsomra hagytál volna? - száz másikat kérdezhettem volna, mégis ez jött előbb.
- Nem lehetek ott mindenhol, Erkki, senki sem lehet.
Most, hogy így mondta, egy ideje tényleg úgy éreztem magam, mintha apáskodna felettem. A hangja is elég volt rá, de ezen felül még gondoskodott is rólam. Nem voltam benne biztos, hogy mit értett azzal, hogy a gyermeke legyek, de volt egy halvány sejtésem a dolog felől.
- Higgyem el, hogy vámpír vagy? Csak így?
- Talán bizonyítsam be? - szinte az orrom előtt termett, hogy észre sem vettem. Ismét a falnak lapultam. - Vagy talán a véredet is vegyem? - olyan tekintettel nézett rám, amilyent még sosem láttam tőle. A szemfogai is hosszabbak lettek. Nem is vettem észre mikor kapta el a csuklómat.
- Ne! - próbáltam kirántani a kezemet, ő pedig elengedett. A arcáról ismét eltűnt az a kifejezés, ami úgy megrémített. A vállamra tette a kezét, és kedvesség ült ki az arcára. Aztán elfordult tőlem.
- Kérlek most hagyj magamra, pihenni szeretnék.
Berlin... Sosem hagytam el Kallikratész házát, ameddig ember voltam. Egyedül nem mertem, de ha magamhoz őszinte akarok lenni, őt megkérni is féltem. Nem, valószínűleg mellette is féltem volna, még ha tőle nem is.
Így viszont, mikor minden újnak hatott, azt hiszem egyszerűen letaglózott.
Finn föld ritkás hó és erdő fedte tájai után, nem csak a város lepett meg nagyon, pedig máskor az is elég lett volna. Úgy éreztem magam, mint aki most tanul újból járni. Volt amit úgy láttam a kezdeti sokkhatás szerű állapotok után, ahogy előtte azt még sosem.
Azt például mindig is tudtam, hogy hentesek vagyunk. Az orvosok. Főleg abban a korban, amelyben születtem. Ezt már emberként is tudtam. A látásom pedig csak tisztult utána. A dolgok változtak, de nem eléggé, és nem elég gyorsan. Még mindig azok, de mit tehetnénk? Mit tehetnék? Mindig megtanultam, amit tudtam, ennyit tehettem.
Az első évben úgy éreztem mindent megértettem, már ami Kallikratészt illeti. Azokat a furcsa szikrákat a szemében, amivel rám nézett, melyeket olyan furcsának találtam emberként. Nem tudtam őket mire vélni azelőtt. Az akkori kor emberének valószínűleg elképzelhetetlen is volt, de hogy nekem az volt az biztos. Hogy magyarázta volna el bárki is, hogy egy férfi, legleírhatóbban, anyai érzésekhez hasonlót érezzen valaki felé. De hogy nem tartották volna egészséges dolognak az is biztos.
Valahogy az utazás viszont nem volt ugyan az nélküle. Egyedül... Kínába már nélküle jutottam el. Úgy éreztem, őt senki nem pótolhatja, és nem is terveztem hasonlót. Csak én maradtam és az éjszaka. Valahol gyermekien abban reménykedtem, valószínűleg még mindig, hogy ha istenek nincsenek, ahogy ő hitte, akkor legalább most ő figyel rám valahonnan, ha nem is érzem többet.
Ez az érzés kísért végig a lámpások alatt, az ünnepi forgatagon és az üres utcákon is. Egyik gyógyítótól a másikig, a sötét sikátorokon át, és a kuruzslók trükkjei alatt is. Ha bajba kerültem, és a nyugodt éjszakákon át. A tengeren át és japán hegyein. Az egyetlen, ami maradt belőle nekem a vére volt az ereimben. Szó szerint ez hajtott tovább, viszont megállni akkor sem tudtam, az után is, hogy jóval eljárt a fejem fölött egy ember ideje. Nem hiszem, hogy valamikor is képes leszek rá, és miért is akarnék ilyet?
Felvett név, becenév: Dr. Kalliola
Faj: Vámpír
Születési adatok:1630. december 18.(381); Finnország, Oulu
Rokonok: Nevelt lánya és gyermeke Yuurei (178) ápoló/nővér
Foglalkozás: Orvos
Anyagi javak: A legkülönfélébb orvosi eszközök megtalálhatók a vagyontárgyai között. Általában viszont az elavultnak ítélt, főleg a sebészeti eszközöktől, igyekezett megszabadulni. Volt amelyiket múzeumnak adta el. Mindig igyekszik a legkorszerűbb felszerelést beszerezni. Az ilyesmire a pénzt általában magánrendelésekből teremtette elő.
Megörökölte Kallikratész vagyonát a halála után, így van egy háza is Berlinben. A teljes vagyona mennyiségét ő sem tudja pontosan. Jelenleg 10.000 latnak megfelelő pénz van körül-belül a számláján. Magánál viszont fölöslegesen nem szeret sok pénzt tartani.
Emberi kinézet: Hosszú, váll alá érő, egyenes szálú barna haja van és zöld szemei. Vékony, szálkás alkata van, nem tűnik túl izmosnak. A mozdulatai általában azt sugallják, hogy nem kapkod el semmit.
Öltözködés: Próbálja követni a korok divatjait, de az egyszerű eleganciát, amit főleg az korai vámpír éveiben vett erősen magára, azóta sem tudta igazán levetkőzni. Kivéve persze ha dolgozik.
Átváltozott forma: -
Képességek: -
Egészségi állapot: egészséges
Jellem: Rikhardot erős kettősség jellemzi. Főleg amikor a munkáját végzi, nyugodt, kimért és komoly, máskor pedig vigyorog, láthatóan fel van dobódva és alig lehet vele valamit kezdeni. A hangulatváltásai bármikor bekövetkezhetnek, és nem igazán lehet előre megmondani, hogy mi fogja kiváltani.
Kora ellenére nem unja a vámpírlétet és soha nem tudna önmaga életének véget vetni. Annak ellenére, hogy nem öldököl értelmetlenül egyértelműen valahogy érezhető, hogy a vámpírlét összeforrt a személyiségével.
Általában hangtalanul jár, ez számára a megszokott, és nem is figyel rá. Már arra kéne figyelnie, hogy valami zajt csapjon járás közben, ami egy embernél elfogadható.
Vonzódás: biszexuális
Szeret: életet(ez lehet más élete is, ha látja valaki máson, hogy szeret élni, és mindig nagy jelentőséget tulajdonít neki, ha sikerül megmentenie egy életet); Yuureit; esti csillagos eget; erdőket; havas tájat; ha érzi, hogy senki nem mondhatja meg neki mit csináljon és nem nyomja felelősség a vállát
Nem szeret: az ostobaságot; korlátolt látásmódot és személyeket; az értelmetlen gyilkolást; a hanyag orvosokat, akik nem tesznek meg mindent a betegért
Félelmei: halál, minden formában, bár arra már rájött az évek alatt, hogy nem menthet meg mindenkit; egyszer valaki olyanban tesz kárt, akiben nem akart; nem talál menedéket időben egyszer nappal előtt; elveszít Yuureit
Történet:
Az éjszaka közepén ébredtem fel. Legalábbis erre következtettem a körülöttem égő lámpákból. A lángok fénye lágyan táncolt a falakon körülöttem. Felültem, de szinte azonnal megbántam. A fejem megfájdult és szédültem, majdnem visszaborultam az ágyra. De meleg volt körülöttem, nem úgy mint az előbbi napokban.
A pince még mindig kísértett, ahova be voltam zárva, a vasak emléke is még mindig kellemetlenül szorított.
- Látom felébredtél...
A hang felé néztem, de gyenge voltam. A szememet alig bírtam nyitva tartani. Visszarogytam az ágyra.
- Tessék, igyál.
Vizet adott, aztán ételt. Lassan úgy éreztem, hogy valamennyit visszanyerek az erőmből.
- Ki vagy te, és hogy kerültem ide? Hol vagyok? - kérdeztem végül. Hosszú napok félelmei és fájdalmai bugyogtak fel belőlem.
- Feküdj vissza, és pihenj.
- De... - puha ágy és takaró... túl különösek voltak nekem az örökké valóságnak tűnő hideg és sötét után.
- Kallikratész... így hívnak - tette hozzá az után, hogy valószínűleg értetlenül néztem rá.
- Te mentettél meg?
- Megvettelek.
- Megvettél? Nem vagyok áru, hogy csak így adni venni lehessen! - köhögni kezdtem és úgy valami a mellkasomban szét akar szakadni. - Ha valaki... hát én tudom mi a jószág... - feküdtem vissza. Egy kereskedő fia voltam... mindig is ódzkodtam az ilyesmitől... mindig is voltak erősebbek és gyengébbek, de attól még nem láttam indokoltnak, hogy valaki rosszul bánjon a másikkal. Akkor azt hiszem igazán naivnak éreztem magam.
- Nos a rabszolga-kereskedők, akiktől vettelek nem így gondolták. - Kallikratész közben a körmeit nézegette, mintha csak... a legkisebb témáról beszélgettünk volna.
- Rabszolga... - mondtam ki félhangosan is, és nem is akartam felfogni.
- Mindig is voltak és lesznek a világon rabszolgák... - intett a kezével, ahogy befejezte a körmei vizsgálatát.
- És te megvettél... miért?
- Jobb, hogy ha most alszol.
- Miért? - ismételtem erőtlenül.
Nem válaszolt, csak felállt és oda jött hozzám. Felém nyúlt a kezével, és már csak azt fogtam fel, hogy fura szaga volt, ismerős, de fura szaga volt.
Mikor felébredtem ugyan az a kép fogadott. Ugyan az a szoba, ugyan úgy Kallikratész csontos arca. Hosszú, göndör, fekete haja szöges ellentétben állt sápadt arcával.
- Megvettelek mert így volt a legegyszerűbb - szólalt meg számomra váratlanul. - Megnyugodhatsz, nem fog bántódásod esni, ígérem. Sőt ami azt illeti pár napig folyamatosan aludtál, addig én vigyáztam rád.
- Akkor végképp nem értem az egészet azt hiszem. Nem mintha nem lennék érte hálás, hogy kihoztál onnan, de...
- Orvos tanonc voltál a Svéd Királyságban, ha jól tudom.
- Igen, de honnan...? És mi az hogy a Svéd Királyságban? Hol vagyunk most? - a hangom egyre ingerültebb lett. Ami azt illeti még engem is meglepett.
- Nyugalom Erkki - a hangja valahogy tényleg azt sugározta, hogy nincs mitől tartanom, ha ismertem volna rendesen akkor, talán még el is hittem volna, és ez még jobban összezavart.
- Honnan tudja a nevem?
- Láttalak. Mi több... felkeltetted az érdeklődésemet. Viszont mire észrevettem már megtörtént a baj - ezen az utolsó mondatán úgy tűnt nagyon elgondolkozott.
- Hol... hova hozott engem? - jutott eszembe újból a kérdés, pedig közben ezernyi másik kezdett sokasodni a fejemben.
- Ó nem csak én hoztalak... de most attól tartok, hogy Berlinben a Porosz királyságban.
- De...
- Majd egyszer talán elmondom...
- De...
- Mostantól egy jó darabig viszont jobb ha nem mész haza.
- De...
- Sajnálom. Ha kiderülne mi történt valószínűleg megölnének, és a családodat is.
Ami azt illeti nem lehetett panaszom Kallisztratész vendéglátására. Lassan akart minden erőm visszatérni. Volt egy szokása azonban Kallisztratésznak, amit nem tudtam megszokni, és egy idő után egészen félelmet ébresztett bennem. Mindig közel jött hozzám, éreztem azt a szagot, amit először is. Ő szabályozta mikor alszom el.
Ennek ellenére nem gondoltam volna, hogy bármi baj lehet abból, hogy egyszer előbb aludtam el. Ez viszont azt jelentette, hogy előbb is keltem fel, méghozzá napközben. És nem igazán volt túl jó hangulatban, hogy felkeltettem. Nekem esett, a falnak lökött. Nem harapott meg, de valószínűleg az utolsó pillanatban jött rá mit csinált. Hátrébb lépett, és úgy tűnt mintha gondolkozott volna, de csak pár pillanatig. Végül visszaült az ágyára.
- Nem kellett volna a szobámba jönnöd... De! - emelte fel a kezét mielőtt bármit is szólhattam volna. - Most már megtörtént, és előbb-utóbb úgy is elmondtam volna.
Én magam viszont nem értettem akkor, hogy mi is történt, csak azt hogy jelenleg nagyon féltem ettől az embertől.
- Mielőtt viszont még bármit mondanék, mondd, Erkki, hiszel Istenben? A keresztény istenben.
Értetlenül néztem rá, ez meg milyen kérdés?
- Igen... azt hiszem. Nem szoktam rajta sokat gondolkozni.
Bólogatott.
- Ez így még mindig jobb. Én nem hiszek benne. Sőt valószínűleg semmilyen istenben nem hiszek.
- Ne mondj ilyet... ezért...
- Ugyan Erkki, már azért is máglyára tennének ami vagyok, de legalább kimondhatom amit gondolok.
- Hogy érted, hogy azt ami vagy?
- Elmondjam miért nem hiszek benne? Valamikor 1230 előtt ismertem egy lányt. - Megrázta a fejét. - Nem, egy gyönyörű nőt. - Ismét felemelte a kezét. - Ne szakíts félbe. Gyógyító volt. A faluszélén lakott, egyedül volt, egy öregasszony vigyázott rá. És hogy ne húzzam el a dolgot, beleszerettem, ő is belém, aztán őt meg elégették máglyán boszorkányság miatt. A legkedvesebb, és legjobb-indulatúbb ember volt, akit valaha ismertem. - Beszéd közben elrévedt a tekintete pár pillanatra, majd visszanézett rám. Valószínűleg láthatta az értetlenséget az arcomon. - Vámpír vagyok, nagyjából tíz évvel ezután váltam azzá. És most azt szeretném, ha a gyermekemmé válnál. Nem most rögtön, de talán nem sokára. Ezért mentettelek meg.
- Különben a sorsomra hagytál volna? - száz másikat kérdezhettem volna, mégis ez jött előbb.
- Nem lehetek ott mindenhol, Erkki, senki sem lehet.
Most, hogy így mondta, egy ideje tényleg úgy éreztem magam, mintha apáskodna felettem. A hangja is elég volt rá, de ezen felül még gondoskodott is rólam. Nem voltam benne biztos, hogy mit értett azzal, hogy a gyermeke legyek, de volt egy halvány sejtésem a dolog felől.
- Higgyem el, hogy vámpír vagy? Csak így?
- Talán bizonyítsam be? - szinte az orrom előtt termett, hogy észre sem vettem. Ismét a falnak lapultam. - Vagy talán a véredet is vegyem? - olyan tekintettel nézett rám, amilyent még sosem láttam tőle. A szemfogai is hosszabbak lettek. Nem is vettem észre mikor kapta el a csuklómat.
- Ne! - próbáltam kirántani a kezemet, ő pedig elengedett. A arcáról ismét eltűnt az a kifejezés, ami úgy megrémített. A vállamra tette a kezét, és kedvesség ült ki az arcára. Aztán elfordult tőlem.
- Kérlek most hagyj magamra, pihenni szeretnék.
Berlin... Sosem hagytam el Kallikratész házát, ameddig ember voltam. Egyedül nem mertem, de ha magamhoz őszinte akarok lenni, őt megkérni is féltem. Nem, valószínűleg mellette is féltem volna, még ha tőle nem is.
Így viszont, mikor minden újnak hatott, azt hiszem egyszerűen letaglózott.
Finn föld ritkás hó és erdő fedte tájai után, nem csak a város lepett meg nagyon, pedig máskor az is elég lett volna. Úgy éreztem magam, mint aki most tanul újból járni. Volt amit úgy láttam a kezdeti sokkhatás szerű állapotok után, ahogy előtte azt még sosem.
Azt például mindig is tudtam, hogy hentesek vagyunk. Az orvosok. Főleg abban a korban, amelyben születtem. Ezt már emberként is tudtam. A látásom pedig csak tisztult utána. A dolgok változtak, de nem eléggé, és nem elég gyorsan. Még mindig azok, de mit tehetnénk? Mit tehetnék? Mindig megtanultam, amit tudtam, ennyit tehettem.
Az első évben úgy éreztem mindent megértettem, már ami Kallikratészt illeti. Azokat a furcsa szikrákat a szemében, amivel rám nézett, melyeket olyan furcsának találtam emberként. Nem tudtam őket mire vélni azelőtt. Az akkori kor emberének valószínűleg elképzelhetetlen is volt, de hogy nekem az volt az biztos. Hogy magyarázta volna el bárki is, hogy egy férfi, legleírhatóbban, anyai érzésekhez hasonlót érezzen valaki felé. De hogy nem tartották volna egészséges dolognak az is biztos.
Valahogy az utazás viszont nem volt ugyan az nélküle. Egyedül... Kínába már nélküle jutottam el. Úgy éreztem, őt senki nem pótolhatja, és nem is terveztem hasonlót. Csak én maradtam és az éjszaka. Valahol gyermekien abban reménykedtem, valószínűleg még mindig, hogy ha istenek nincsenek, ahogy ő hitte, akkor legalább most ő figyel rám valahonnan, ha nem is érzem többet.
Ez az érzés kísért végig a lámpások alatt, az ünnepi forgatagon és az üres utcákon is. Egyik gyógyítótól a másikig, a sötét sikátorokon át, és a kuruzslók trükkjei alatt is. Ha bajba kerültem, és a nyugodt éjszakákon át. A tengeren át és japán hegyein. Az egyetlen, ami maradt belőle nekem a vére volt az ereimben. Szó szerint ez hajtott tovább, viszont megállni akkor sem tudtam, az után is, hogy jóval eljárt a fejem fölött egy ember ideje. Nem hiszem, hogy valamikor is képes leszek rá, és miért is akarnék ilyet?
