Szoborpark

Ez viszont már jobban érdekelt engem is, mint Kevin egyértelmű célzásai. Elvégre itt fogok élni, vagy mi, szóval nem árt tudakozódni.
- Mi baj van voltaképpen a farkasokkal? Ismertem egy falkát, még régen, Görögországban, de ők rendes fazonok voltak.
Még régen, nos, igen... Van annak már húsz éve is. De ezt nem mondtam ki, aligha hitték volna el. Most, hogy így rájuk néztem, még az i lehet, hogy idősebb voltam mindkettejüknél. Mármint együttvéve. Érdekes...
Szélkiáltó megint találhatott valami kis rágcsálót magának, mert vijjogva lecsapott jó húsz méternyire tőlünk, majd pedig újra a levegőbe emelkedett. Erről eszembe jutott, hogy nekem sem ártana ennem valamit, de egyelőre nem akartam itt hagyni a társalgást.

-Oh tényleg? Akkor azért voltál ismerős. Nem is hittem volna, de ez remek hír!-Vagyis remélem, hogy Kevin is olyan rendes mint a húga.
-Amúgy igen nagy hős. Megleckéztette a farkasok vezetőjét igen tréfás módon, meg ahogy mondtam megmentette szó szerint az életemet. A farkasok inkább holtan szerettek volna látni amiért ember vagyok és kikotyoghatom a város titkát. De Natalia elintézte egy kis hipnózissal vagy mivel a dolgot. Szóval már elvileg nincs mitől félnem, bár gondolom ha akarnak úgy is megtámadnak.-Bár nem tudom, hogy itt mennyire tisztelik a másik fajt. De az akkori vita után úgy vettem ki, hogy igen makacs mindegyik.
-Nah de ne is beszéljünk erről. Folyton csak én csevegek. Inkább ti meséljetek valamit.-

- Vérfarkasok... de nem az a baj velük. Csak a hozzáállásukkal... - morfondíroztam el kicsit. Nagyot sóhajtottam. Ha nem akarja, hát nem fűztem fűztem tovább.
Tehát Nana megbabonázta. De az ő érdekében tette. Már nem vigyorogtam annyira, de azért még hízott a májam a dicséretektől amit Nana kapott, meg attól hogy milyen jól helyt állt.
- Tudtok valami szórakozóhelyet a környéken? - kérdeztem rá, mondhatni a lényegre hirtelen. A nélkül nem tudnék meglenni... még ha egy csöpp túlzással is.
- Ennyi feszültség után, biztos jól jönne egy kis feszültség oldás - mosolyogtam újból. - Én még az este találkoztam velük, szóval rám rám férne... - na jó, annak a vámpírlánykának a társasága is épp üdítő volt. DE a pörgésből sosem elég, nem igaz?

Elraktároztam magamban az információt. Szóval a vérfarkasokkal is vigyázni kell, oké, megjegyeztem... Vérfarkasok, vámpírok, és hát a nagákról is fogok még rosszat hallani, ebben biztos voltam, bár hogy adok-e a pletykákra, azt még nem döntöttem el. Végül is ez a híres-neves Natalia megmentette Oliv életét, és Kevin is legfeljebb annyi bűnt követett el ellenem, hogy nálam is furábban öltözködik...
Szélkiáltó felvijjogott a magasban, majd elrepült... Hát, talán észak van arra, így hirtelen nem tudom. Megláthatott valamit.
- Elnézést - mondtam, és máris hátráltam tőlük - Ne ijedjetek meg. A sólymom valamit furát látott, nem szokott így viselkedni. Csak ritkán megy messzire tőlem, és jó okkal.
És már el is kezdtem a változást. Jött az ismerős, szúró-égető fájdalom, amit már-már megszerettem az idők során, de ez rövid ideig tartott: alig egy perc múlva már magam mögött hagytam új ismerőseimet, és Szélkiáltó után szárnyaltam.

//...//

-Oh én csak egy kocsmát ismerek, de nem nagyon tudom, hogy merre kell menni.-Bár benne lennék abba, hogy üljük be oda, de ki tudja mennyit kell ahhoz sétálni.
Kasparas tolatása meglep engem, de hamar kapunk is magyarázatot. Valami nincs rendben? Ez nem jó jel! És te jó ég! Ez most itt át fog változni? Miért kell mindenkinek előttem?
De milyen nagy állat lett! És tényleg szép, már értem miért is olyan büszke a griffjére.
-Hu ez nem volt semmi! De kérlek te ne tedd meg! Elég volt látni a tesódat átváltozni!-Nah de fel is álltam helyemről, jelezve, hogy akár indulhatunk is a kocsma keresésére.

Felvont szemöldökkel néztem a pasasra. Aztán arra amit előadott még jobban kikerekedtek a szemeim. Oké, én is át tudok változni, de akkor is érdekes látvány volt. Mellesleg ez az alakja is egészen dekoratív... bár a másik jobban tetszett. Azért még integettem neki, ahogy elröppent. Utána visszapillantottam az emberkénkre.
- Csak egy kocsmát, hm? Talán fel kéne dobni ezt a helyet valamivel... - gondolkoztam hangosan.
- Hát csúnyának nem mondható az biztos... - mondtam félhangosan.
- Nocsak! Bár ez annyira nem is lep meg, ő is büszke mindkét alakjára. De akkor nem teszem, és ezt meg próbálom nem sértésnek venni... - tartottam egy kis hatás szünetet, majd rá mosolyogtam. - Nyugi, csak viccnek szántam.
- Szóval akkor mi legyen? Ücsörgünk még itt egy darabig, vagy körbenézzünk? Bár lehet te már unod a körutakat?

-Oh félre ne érts nem a kinézettel van a gond, csak az első napom volt mikor átváltozott és hát nos vártam volna még vele!-Bár lehet, hogy most nem ijednék meg Kevin kígyójától, de most elég volt a griff is mára.
-Öhm nos a körutat nem unom, de kezdek fázni és tudom, hogy nem valami vastag ruha van rajtam, így talán jobb lenne valami melegebb helyet keresni. Tőlem a kocsmát is megkereshetjük. Nekem tényleg mindegy, csak meleg legyen.-És semmi hátsószándékom sincs a szavaim mögött. Egy két pohárka sört vagy akár bort szívesen megiszom főleg, ha kellemes a társaság és legalább még meleg is van, vagyis melegebb mint itt kint.

- Nos.. akkor ahhoz képest még egész jól bírod szerintem - mosolyogtam rá biztatóan. - Csak fel a fejjel! Legalább unatkozni nem fogsz. Így az eddigiek alapján még nekem is érdekesnek tűnik a hely - morfondíroztam el picit a dolgon, de gyorsan észbe kaptam.
- Akkor azt hiszem rád hagyatkozom. Mert attól, még hogy Nana beköltözött, nálunk még nincs hideg. A kocsmában viszont, hogy őszinte legyek, még nem jártam. Nagyjából az erdőt kerültem körbe eddig... - vakartam meg a tarkómat. - Tegnap este inkább úgy gondoltam, jobb a békesség... - mondjuk a kerülőutat egyáltalán nem bántam, ha már olyan szépséggel találkoztam, mint a vámpír nővérkénk...

-Nos igaz nem lehet itt unatkozni, de azért remélem nem mindennap lesz akciódús. Azért néha jól jön a kis nyugalom is.-Nah meg a házfelújítás mellett nem lehet unatkozni.
-Öhm akkor próbáljuk meg megkeresi azt a kocsmát. Maximum egy jót sétáltunk a városban, ha nem fagyok meg útközben.-El is indulok az egyik irányba. Valahonnan erről jöttem...Csak nem olyan nagy ez a város. Biztos hamar megtaláljuk. Csak tudnám merre induljak...Na jó legyen ez az irány.
-És amúgy mióta vagytok ebben a városban?-Legalább többet megtudok róluk, és a keresgélés sem lesz olyan unalmas.

- Attól függ milyen akció... - jegyeztem meg félhangosan. - Ha gondolod beugorhatunk hozzánk, és kölcsön adhatok valamit. Azt hiszem én már nem tudnék levenni valamit hogy oda adjam... Vagyis hát.. érted.
Talán felajánlhattam volna, hogy addig is összebújhatnánk, mint a verebek mikor melegítik egymást, de nem tudtam hogy reagált volna. Nem akartam neki kellemetlenséget okozni.
- Tegnap óta. Kicsit összekaptunk az úton, és Nana kirakott a kocsiból, úgy hogy én később érkeztem. De akkor máris megszerette magát a helyiekkel, amíg nem voltam itt - vigyorogtam. Ebben volt egy kis testvéries gúny, de hát ezt csak ő értette volna rajtam kívül. - Ezt jó tudni.

-Nem kell félreértened a szavaim. Mellesleg meg még bírom, max ha már úgy érzem, hogy a lábujjaim teljesen lefagytak akkor feladjuk a keresést és majd egyszer, ha Natalia is velünk lesz akkor majd elvisz minket. Elvileg ő tudja, hogy hol van.-Összekaptak? Azt hiszem testvérek között ez már csak normális. Az meg nagyon is tetszik, hogy magára hagyta Kevit. Tudom gonosz dolog, de valamilyen szinten vicces!
-Hát nem irigyellek. Legalább jó messze voltatok még a várostól?-Idő közben a házakat is elkezdtem figyelni és mintha ismerősek lennének nekem.
-Azt hiszem jó helyen járunk, vagy legalább is ismerős a környék. De aztán lehet, hogy más van errefelé.-Mindenesetre nem állok meg, hanem folytatom utunkat egyenes irányba. Hátha kilyukadunk valami ismerős helyen.

kocsma

- Ugyan már - legyintettem. - Mért fagyoskodnál, ha másképp is lehet. De ahogy gondolod - mosolyogtam rá.
- Hát a legközelebbi városban. És valószínűleg gyalog jöttem idáig... de virradatra már itt voltam. - Kicsit elgondolkoztam. Talán ezt nem kellett volna elmondanom neki. Én nyitott vagyok, meg csak okkal szoktam titkolózni, viszont vannak olyan dolgok, amikre néhány ember már azt mondhatja, és jogosan, hogy ez túl sok információ volt.
- Majd ha nem itt lesz, kitalálunk valamit - néztem rá biztatóan. - Olyan nincs, hogy nincs. Valami mindig van - mosolyogtam.
//A Kocsma//

Már az boldogsággal töltött el, hogy együtt tölthettem egy kis időt Yuureivel. Egy jó ideje már itt vagyunk egymás társaságának, de ez valami olyasmi ami sosem lesz túl régi, és sosem lesz unalmas. Ahogy ő mondta; mindig az én csöpp lánykám marad.
Szét néztem a parkban amibe érkeztünk.
- Te jó ég... Szerinted ezek a szobrok vannak idősebbek mint mi vagyunk? - vetettem fel a kérdést jobban megszemlélve őket. Aztán hirtelen elengedtem Yuurei kezét. - Ezt nézd! - mosolyodtam el, és már be is álltam egy szobor mögé, ami eredetileg egy nőt ábrázolt. A feje és az egyik karja viszont hiányzott. Valamiféle fordos ruhája lehetett. - Mondd csak kedves, szerinted jól áll nekem ez a ruha? - kérdeztem meg komoly fejjel a hajamat igazgatva.

- Sosem fogom megunni, és szívesen meglátogatnám valamikor a hazádat. Viszont - kezdtem bizonytalanul - én még maradnék itt egy ideig. Tetszik ez a város - vallottam be és lesütöttem szemeim. Talán azért is, mert megint eszembe jutott a kígyófiú. - De valami vicces anekdotát meghallgatnék - mosolyogtam rá.
Szép lassan nyugodt csevegésünk közben elértünk a parkba.
- Könnyen lehet, hogy vannak közöttük olyan is, melyek idősebbek, mint mi. De hát az nem is lenne meglepő - gondolkodtam el az alkotásokon és felvettem egy letört kézfejet a földről. Amint eltűnt mellőlem meglepetten rá pillantottam és egy ideig csöndben maradtam és csak néztem. Aztán orbitális erővel tört fel belőlem a röhögés. Na ez nem volt finom és nőies, apám viszont annál inkább. Csak fogtam a hasam és nevettem, olyannyira, hogy a válaszra már nem is maradt levegőm. Bizarr volt a látvány és hihetetlen vicces. Mit szólnának a páciensek, ha így látnák a doktorukat?

- Hmm... nem is tudom... de ha ilyen attitűddel viseltetsz felém, még az is lehet, hogy most rögtön indulunk - játszottam a durcás... úriasszonyt? Nem is tudom... Viszont amint kimondtam az utolsó szót, rátámaszkodtam a szobor feje helyére, és kecsesen felnyomtam magam, majd a szobor tetejére ültem.
- Természetesen maradhatunk, ha jól érzed itt magad - tártam szét a karjaimat és mosolyogtam rá.
- Azért nem tudom... remélem nálam sokkal idősebb szobrok nincsenek itt. Az olyan... furcsa lenne - könyököltem óvatosan az egyik térdemre, nehogy az egyensúlyomat veszítsem.

- Jajj nee! - kiáltottam fel játékosan, de még mindig nevettem. Egy percig se vettem komolyan. - Köszönöm, én tényleg jól megvagyok itt, fel akarom fedezni a várost és a lakóit. Izgalmas, hogy valahol igazából most születik meg ez a közösség. Nem? - kérdeztem meg erről az ő véleményét is, közben figyeltem, ahogy feltornázza magát a szoborra.
- Á! - kiáltottam fel és mint aki rosszban sántikál rá mosolyogtam. - Most adtál egy nagyszerű ötletet - csüccsentem le egy oszloprönkre. - Küldetésemnek fogom tekinteni, hogy találjak itt egy nálad idősebb szobrot - mutattam rá játékosan a kőkézzel.

Teljesen elvigyorodtam.
- Egy tanult színész sem játszotta volna el élvezetesebben a hattyú halálát. Bravo! Bravo! Bravissimo! - tapsoltam halkan. - De ha most megbocsájtasz, tekintsünk el attól, hogy felálljak.
- Most hogy így mondod... tényleg lehet benne valami. Főleg így... hogy az emberi lakosság igen... csekély. Úgy érzem kár lenne kihagyni.
- Nahát - szontyolodtam el, és megráztam magam. - Hátborzongató ötlet. Ilyen régi szobrokkal nem tudhatod... mi van, ha valamelyik életre kell? Vagy ha figyel minket? - néztem a hátam mögé előbb az egyik, majd a másik oldalon is.

Ha ő nem is, én megtettem és felálltam, és meghajoltam egy kecses pukedlivel előtte. Bár ebben igencsak ügyetlen voltam, de azért rám ragadt az idők során.
- Ugye? Igazi kis egzotikus hely ez az Arona. Vajon mi történhetett itt korábban? - töprengtem el hangosan.
- Épp ez benne a kaland! Annyira furcsa ez a hely, hogy könnyen el is tudom képzelni, hogy itt olyasmi is meghúzta magát, amiről még mi sem tudunk - hangomból kicsengett a gyermeki kalandvágy és lelkesedés a varázslatok iránt. Sokat tudtunk a világról, többet, mint a halandók, de még mennyi mindent nem!
- Könnyen lehet, hogy most is épp figyelnek minket - mondtam holt nyugodtan. Végül is tényleg halott voltam...

Csak még szélesebbre húzódott a mosolyom, ahogy meghajolt. Aztán viszont megráztam a fejem.
- Nem, nem kedves, velem ez megtörtént. Igaz csak egyszer - emeltem fel az ujjamat. - De az az izé eltörte az egyik karom, és bezúzta pár bordám. Bár igaz, attól még lehetnek más dolgok is. Rejtélyek amikre annyira szomjazol. Például, hogy mi történt itt azelőtt, vagy hogy mi fog történni a jövőben.
Kihúztam magam és újból körbe kémleltem a környéket.
- Akárhogy is nézem, én ebben nem tudom osztani az izgalmad, legalábbis ilyen módon nem. Nem szeretem ha olyan figyel akit nem szeretném, hogy figyeljen.

A mai napon ismét jó sokat dolgoztam és ez meg is érződik. A kezemet alig bírom már használni a sok dörzsöléstől, de legalább haladtam a munkákkal na meg ez nem akadályozz meg abban, hogy pihenésül egy jó nagyot sétáljak. Mivel a szoborpark felé vezető utat ismerem, így úgy gondoltam arra indulok el. Igaz már kezdett sötétedni és nagyon mondogatják, hogy este ne menjek el egyedül sétálni, de ennyi erővel a házba is simán bejöhet egy vámpír. Nah meg eddig nem is találkoztam velük, hátha most sem fogok.
A parkhoz érve meghallom két ember beszélgetését. Nagyon nem is törődöm velük, bár ahogy megpillantom őket az egyik mintha ismerős lenne nekem valahonnan. Talán már láttam őt a kocsmában a legutóbb.

- Mesélj róla! Mi történt még? Hogy-hogy eltörte a karod? Nem értem! - fakadtam ki izgatottan és felpattantam, hogy elé lépkedjek és megfogjam a térdét. Közben körbenézett és figyelt. Én nem tettem, ennek ellenére hamarosan megéreztem az ember jelenlétét.
- És ő szeretnéd, hogy figyeljen, vagy sem? - kérdeztem titokzatosan és hátrébb léptem párat. Letettem a kőkezet oda, ahol az imént ültem és várakozóan apámra pillantottam, hogy megtudjam mik a tervei.

- Semmi különös... - kezdtem bele. - Vagyis... azért nem mindennapi ha egy kőszobor megmozdul mögötted - gondolkoztam el a dolgon. - Talán akkora volt mint ez itt - paskoltam meg óvatosan a szobor oldalát amin ültem. - Vagy talán egy kicsit kisebb. Annak is kőből kellett lennie. Egyszerűen csak megmozdult, és sutty, eltörte a karom - fintorodtam el a gondolatra. Ennek ellenére az a mosolyommal viaskodott. Yuurei közelsége egyszerűen nem hagyta, hogy rossz kedvem legyen. Igen, még annak is örültem, hogy közelebb jött pár lépést. - Meg mondom őszintén, megijedtem tőle és elmenekültem. Kínában történt, még azelőtt hogy találkoztam volna veled jó pár évvel.
Én is az érkező nőre néztem mikor rákérdezett.
- Nem tudom - feleltem őszintén. Jól ismert érzés mozdult bennem. Ma még nem ettem, de visszafogtam magam. - Nem akarok semmi jónak az elrontója lenni - tártam szét a karjaimat és megvontam a vállam.

Valamiért annyira elbambultam, hogy észre sem vettem a földön heverő nagyobbacska szobor darabot, amibe sikerese belerúgtam és meg is botlottam, amihez egy hangosabb sikoltás is párosult. Komolya mondom ez hiányzott erre az estére. Ha a bokám, vagy térdem nem fájt volna akkor most már az is. Feladóan sóhajtok egy nagyot, majd el is dőlök a fűben. Milyen szépek a csillagok. Eddig nem is figyeltem meg őket. Szívesen lennék csillag. Azok olyan sokáig élnek és semmit nem kell csinálniuk, csak ragyognak. Bár igaz egész életedben a Földet bámulni sem lehet valami vidám dolog.
Miközben a csillagokat fürkésztem eszembe jutott egy dal, amit anyukám tanított nekem, így el is kezdtem azt igen halkan dúdolászni, mit sem törődve azzal, hogy a közelemben mások is vannak.

- Megmozdult?! - hüledeztem és rögtön körbe kémleltem azt a rengeteg szoborcsonkot, mely körülöttünk volt. Nem messze tőlünk egy szépen megmunkált hölgyet megformázó alkotás meredt az ég felé. Deréktól lefelé már nem volt meg a többi része. Hirtelen kísértetiesnek tűnt ez a hely. Karjaimmal szinte átöleltem magam, ahogy hallgattam rémtörténetét. Rengeteg varázslat volt a világunkban. Jók és rosszak egyaránt.
Amint meghallottam a sikolyt apámra pillantottam és sebesen, de halkan máris a fekvő lány közelében teremtem.
- Szia! - köszöntem neki már távolabbról, és lassan, óvatosan, mintha csak egy őzgidát közelítenék meg lépdeltem felé. Nem akartam megijeszteni. - Jól vagy? Minden rendben? Megütötted magad? - kérdeztem aggódva. Bár a gyönyörű dallam, amit dudolászott nem arra utalt, hogy súlyos sérülést szerzett, de az én dolgom az volt, hogy aggódjak érte és igyekezzek segíteni. És fekve maradt a kis balesete után, ez pedig nyugtalanított.

- Meg bizony - bólogattam a kérdésre, aztán minden egyes rezdülését figyeltem, ahogy körbe kémlelt hiába tettem ugyan ezt én is pár pillanattal ezelőtt.
A sikolyra én is felkaptam a fejem, a lányom mégis előbb akcióba lendült, mint én. Még ha nem is siette el a dolgot. Édes volt.
Leugrottam a szoborról és úgy érkeztem, mintha súlyom sem lenne. Megvártam míg a lányom oda ér hozzá, és csak utána mentem én is oda.
- Jó estét - köszöntem lágy hangon, de inkább őket szerettem volna figyelni.