Üvegtó

- Nem... érzed? Nem érzed őt? Ha magadra hagyott, biztos nem szeretheted - próbáltam rájátszani erre a végletre. Hiszen hogyan is szerethetné, ha magára hagyta? - Tudod én nem tudnék rábökni a térképre, de ha akarnám megtalálnám a világ bármelyik szegletében...
A kifejezésről az arcán nem tudtam mit gondoljak. A mosolya ellentmondott a szemének.
- Akkor talán éppen ideje, nem gondolod? - húztam el a kezem az arcától. Ha kell elkísérem. De nem tudtam melyik megoldás jobb, ez, vagy a másik eshetőség? Attól nagyon ódzkodtam. Mégis csak egy idegen.

- Nem értelek. Éreznem kéne? - lepődtem meg azon, amit mondott. Aztán valamennyire leesett a dolog a "térkép nélkül is tudom hol van" magyarázatából, hogy ezek szerint van valami különös kapcsolata mindenkinek a "teremtőjével". Kezdtem érteni miért épp így nevezik. Persze ki az, aki mindig kimarad a jóból? Hát persze, hogy Sylas. Miért is nem lep meg? De azért ez érdekes volt. Hirtelen átszaladt az agyamon, hogy egy egész szubkultúra nyílt meg előttem tanulmányozásra.
- Nem érzem. Azt sem tudom, hogy férfi vagy nő volt - vallottam be kelletlenül. Aztán a következő megjegyzésén fájdalmasan grimaszoltam egyet.
- Talán éppen ideje grillpartit tartanom a napon - mondtam flegmán. Nem akartam már megint "majdnem megölni" valakit. Ideje lett volna, de valahogy ilyen körülmények között inkább maradtam annál a megoldásnál, hogy távol tartom magam az élőlényektől, amennyire csak tudom.

Az amit mondott elszomorított. Sajnáltam érte, igazán.
- Talán még mindig, jobb mintha gyűlöletből éreznéd... - mondtam bizonytalanul magam is.
Aztán viszont elkomorult az arcom, és megkeményedett. Letettem magam mellé a kutyámat majd ismét rá figyeltem.
- Miért? - kérdeztem összehúzott szemekkel. - Én meghaltam volna, ha nem változtatnak át, te pedig csak így eldobnád magadtól?! - Kétségeim támadtak magammal szemben. Belül viaskodtam magammal. Kezdtem afelé hajlani, hogy adjon még egy jó okot, és talán tényleg megengedem neki hogy igyon a véremből. Így viszont a saját épp elméjűségemet kezdtem megkérdőjelezni.

- Gondolom - vontam meg a vállam, komolyan nem tudtam milyen lehet, hogy működhet ez a kapcsolat, szóval rá hagytam. A következő kérdése, és az, ahogy megváltozott az arca hozzá, amit mondott, egészen felkavart.
- Nem. R0hadtul nem akarok meghalni. De soha többet nem tudnék a saját szemembe nézni, ha valakit viszont megölnék ezért! - a mondandóm végére kicsit nekem is megemelkedett a hangom a heves érzelmektől. Örültem, hogy ő kapott még egy esélyt, de nekem nem volt szükségem erre. Nem volt semmi alapja, létjogosultsága annak, hogy én itt voltam. Örültem, hogy élek, és nem hagytam ott a fogam akkor az utcán, de ha gyilkolnom kell cserébe, máris megváltozik a dolgok értéke. Így lassan szétmarná a lelkem a jövő, úgy viszont fel sem fogtam volna mi történt. Volt Sylas, nincs Sylas. Semmi fájdalom, semmi gond.
És ekkor értem el újra a mélypontra. Megfogtam finoman a vállait, nem akartam megijeszteni, csak szükségem volt a támaszra szavaim nyomatékosításához.
- Kérlek, segíts - könyörögtek némán szemeim a riadt tehetetlenség poklán át.

- Mondtam már - szólaltam meg újból, ezúttal kedvesen - nem kell ölnöd ahhoz hogy életben maradj.
Így viszont kezdtem abban, kételkedni, hogy ez megoldható lenne most úgy, hogy én adnék a véremből neki. Nem volt abban a lelki állapotban, sem abban a kondícióban, hogy erre képes lett volna, és én sem voltam az a vámpír aki vissza tudta volna őt fogni. Lehorgasztottam a fejem. Én nem akartam adni a véremből neki. Ő egy idegen!
- Én sem szeretném, ha bárki megölnél - mondtam elkeseredetten. Felnéztem rá, de ez nem segített, sőt! Összeszorultak a fogaim.
- Egyszer! - mondtam keményen. - Megértetted? Egyszer! - bizonytalanul ismét az arca felé nyújtottam a kezem. - És én mondom meg mennyi az elég!

Nem kell ölnöm. Tudtam, már mondta. De így csak még borzalmasabbá vált az egész. Mert mi van, ha ennek ellenére mégis megtenném? Ha kiderülne, hogy ennyire gyenge vagyok? Nem kellett volna, volt választási lehetőségem, és mégis elkövettem. Rettegtem ettől az eshetőségtől.
Az elkeseredett együttérzése megérintett, ha meg nem is nyugtatott és elengedtem, élettelenül magam mellé hullottak karjaim.
A következő kemény megjegyzéseit megint nem tudtam hová tenni. Megfogtam a kezét, mert útban volt és rá néztem.
- Mit egyszer? Mi az elég? - értetlenkedtem. Aztán villámcsapásként ért a felismerés és mintha áramütés ért volna eleresztettem a karját és hátrébb is húzódtam. Meg sem fordult eddig a fejemben, hogy esetleg vámpírtól is vért lehet venni.
- Nem akarlak bántani - néztem rá ijedten. Nem értettem mi vezette abban, hogy ilyesmit egyáltalán felajánljon.

- Nem fogsz. Nem lesz kellemes, de ha bántani akarnál, majd lenyomok még egy pofont, akkorát mit az előbb.
Egy darabig még tartottam magam elé a kezem esetlenül. Így hogy ellépet, nem tudtam mi mást kezdhetnék vele.
- Másképp a te halálod vagy másé. Így talán elég erőd lesz, hogy kezdeni lehessen veled valamit. Ha úgy döntesz, hogy elutasítod, és mégsem végzel magaddal a nappal folyamán, holnapra már veszélyessé válsz. Akkor aztán már mindegy, hogy mit gondoltál, és mit akartál. Nos? - néztem rá kérdően. Ha visszautasítja, valószínűleg nem fogom tovább erőltetni a dolgot. Vagy mégis? Ha nem segítek most rajta... ha segítek most rajta, akár két halálnak is az elejét vehetem. Ez a gondolat juttatott idáig egyáltalán.

Amilyen higgadtan csak tudtam végiggondoltam az érvelését. Logikusnak tűnt. Sőt, egészen az az érzésem támadt, hogy más megoldás, más esélyem nincs is. Visszaléptem elé és megfogtam a kezét. Percekig csak néztem a csuklóját, a finom bőrét. Mélyet sóhajtottam végül megadóan és lehunytam a szemem.
- Számítok arra a pofonra - jegyeztem meg és felemeltem a kezét, közelebb magamhoz. Amint megéreztem a lány édes illatát az elmém sötétségbe borult és attól kezdve valóban nem volt már min gondolkodni. Pontosabban az nem volt, aki képes lett volna gondolkodni. Csak mohón magamhoz vettem azt, amire addig folyamatosan szomjaztam.

Összeszorultak a fogaim, és végül a tekintetem is elfordítottam. Azóta nem harapott meg vámpír... szóval az utolsó Celia volt, azon az estén amikor átváltoztatott. Halkan felnyögtem. Az ujjaim görcsösen megfeszültek. Nem akartam ezt az egészet, és az undor kerülgetett. Azokban a pillanatokban megkérdőjeleztem minden, amit eddig valaha is gondoltam. Próbáltam épp elég ideig tűrni, de nem tudom meddig ment. Valójában elkerülhetetlen volt az a pont, hogy azt mondjam...
- Elég! - ahogy el is jött, de az előtte lévő másodpercekben ez nem tűnt olyan egyértelműnek. Kiáltásnak indult, de aztán a hangom elcsuklott. Erre viszont valami feltámadt bennem. kinyújtottam az ujjaim, amelyik kezemet szorongatta, a másik kezemmel pedig a beígért módon felképeltem. Ösztönös mozdulat volt az egész.
Amit felszabadult a kezem, a csuklómhoz kaptam, és próbáltam minél jobban elszorítani kézzel a vérzést, hogy ne veszítsek sokkal többet. Még jó, hogy nem kellett szakszerűen csinálnom.

Hamarosan a semmiből egy jókora csapás ért, s mivel újfent nem számítottam rá, hiszen elfoglalt voltam, ez is a padlóra küldött. De már vissza is tértem volna a prédámhoz, rá vetettem volna magam, mikor egy pillanatra magamra leltem a bódulatban. Ahogy épp ugrásra készen álltam ujjaim tövig a talajba vájtam és szinte megkapaszkodtam benne. Mintha ezek a láncok megbéklyózhatták volna a szörnyet.
Még mindig éreztem a vére ízét, az illatát, és oly kínzó volt a vágy utána, hogy kis híján újra elvette az eszem. Egy gyenge nő volt, akivel azt tehettem volna, amit csak akarok. Hiába kiabálta volna, hogy elég, hiába rúgkapál, annyit vehettem volna el tőle, amennyit csak akarok.
Leszegtem a fejem és igyekeztem a felszínen tartani magam. Undorodtam a saját gondolataimtól. Párat beleöklöztem a földbe teljes erőmből kínomban és a végére úgy éreztem, hogy talán a nagyját levezettem a feszültségemnek, talán nem fogok rátámadni a lányra. De azért még nem kockáztattam volna meg ezt, csak kapaszkodtam a földbe és a helyemen maradtam mozdulatlanul továbbra is.

A kezem hamarosan gyógyulni kezdett, még pár perc viszont még kellett neki. Viszont minden tagom megfeszült, és én is ugrásra készen álltam. Nem tetszett, hogy meg akart támadni. Végül aztán összeszedte magát, de így sem tetszett. Akkor már nem magam miatt, hanem az egész miatt, miatta. Nem voltam biztos benne, hogy én erre képes leszek, hogy képes leszek neki segíteni.
- Ehhez ne, hogy azt hidd, hogy ehhez hozzászokhatsz - jegyeztem meg, csak úgy mellesleg. Viszont most igazán úgy éreztem, hogy szükségem lenne Celiára.
- Nem is bírnád ki végig vámpír véren. Valamit ki kéne találni, hogy máshoz is hozzájuthass, anélkül hogy... szóval anélkül hogy baj lenne.

Lassan kezdtem úgy érezni, hogy nem lesz már gond, én uralkodom magamon és nem ez az új vágy. Főleg, ha Ameli is a helyén marad még egy darabig, hacsak nem épp távolabb sétál. Lerogytam végül törökülésben a földre és kócos hajamba túrtam. Nagy levegőt vettem és kifújtam, tényleg megnyugodtam.
- Nem is szokhatnék hozzá, hiszen csak egyszeri alkalomról volt szó - vigyorogtam rá. Büszke voltam magamra, hogy nem támadtam rá az imént, bár azt hiszem cserébe összezúztam az öklöm. De úgy vettem észre sokkolóan gyorsan gyógyulok, szóval hősiesen kibírtam.
- Valahogy te is el tudod intézni ezeket a dolgaidat anélkül, hogy baj legyen belőle, nem? - kérdeztem meg nem zavartatva magam a tudatlanságom miatt. Elvégre most már van ki megmagyarázza amit kell.

Nem túlságosan, de valamennyire elmosolyodtam, még mindig fáj a csuklóm, de nem sokáig.
- Igen - bólintottam. Örültem, hogy emlékezett rá. - Meg amúgy is, nem tenne jót az egészségednek, ha más vámpíroknál is próbálkoznál.
- De igen. Viszont engem volt aki visszafogjon az elején. ÉS most is csak azért nincs itt mert dolga akadt. Különben azt hiszem... lehet a végén én is kifeküdtem volna napozni... - fintorodtam el. Arra meg most nem akartam gondolni, hogy kezdett az utóbbi időben néhány dolog kicsúszni a lábam alól, és pár késztetésem visszatért, meg újak is lettek.
- Minden esetre nem reménytelen a dolog, ha ezt akartad tudni - tettem még hozzá biztatásképp, miközben a csuklómat szemléltem már. Lassan az ujjaimat mozgattam, nem sokára begyógyul teljesen.

- Abban aztán biztos vagyok - értettem egyet vele a többi vámpírt illetően. Az eszembe véstem a köszöntő fenyegetésüket a kocsmában.
- Örülök, hogy vigyázott rád valaki - mosolyogtam rá barátságosan. Szomorú lett volna, ha neki is egyedül kellett volna mindezzel szembe néznie. Talán nem is lenne az, akit most megismerhettem. Ha egyáltalán létezne még. Ki tudja én hol leszek pár nap múlva... De értelmetlen volt ilyesmin filozofálgatni.
- Nem reménytelen, csak majdnem reménytelen - grimaszoltam, aztán észrevettem, ahogy a csuklóját vizsgálgatja, és megint rám tört a kedvetlenség.
- Sajnálom - kértem tőle bocsánatot a fájdalomért.

A csuklómról átsiklott a tekintetem rá, ahogy azt mondta örül, hogy valaki vigyázott rám. Érdeklődve figyeltem az arcát pár pillanatig. Valahogy jól esett, hogy ezt mondta, pedig viszonylag még mindig csak egy idegen számomra. Talán azért, mert lassan el tudtam hinni, hogy ezt is gondolja.
Aztán megráztam a fejem.
- Nem a te hibád. Megengedtem, és nem sokára begyógyul. Csak furcsa... azóta nem sokszor sebeztem meg magam. Annak ellenére, hogy tudom, begyógyul, mégis tartottam, tartok a sérülésektől.
Még alig több mint egy percig vártam, majd kinyújtottam az ujjaim. Aztán pedig Sylas felé fordítottam a csuklómat.
- Látod?
Ahogy viszont újból az arcát néztem, elgondolkodtam. Kifejezetten a helyzetén. Ha ő nem is tudta, én igen, hogy ennyi nem volt számára elég. Ideig-óráig igen, de holnapig...
- Figyelj... talán tényleg az a legjobb... ha nem éhezteted magad, persze egyedül elég... rizikós, de az is az ha nem teszed. Ha gondolod... most elkísérlek.

- Úgy vettem észre, attól, hogy begyógyul, még nem fájdalommentes. Egyébként van ennek a regenerációnak valami korlátja, van mitől tartanom? - érdeklődtem meg, de akkor megmutatta az ép csuklóját.
- Látom - mosolyogtam rá. Ez kicsit megnyugtatott.
- Nem tudom, lehet, hogy nagyobb veszélyt jelent, ha sanyargatom magam, akkor meg jobb lenne tenni valamit. Válasszuk a kisebbik rosszat - fancsalodtam el. - És főleg, úgy, hogy elkísérsz, erre egyszerűen nem mondhatok nemet. Nem hiszem, hogy szűkös időn belül találnék még egy segítőkész vámpírt - Na meg a kedves vámpírhölgyet sem szívesen cseréltem volna le egy kocsmai b$nkóra.

- A fejed nem fog visszanőni... - vetettem oda, mintha csak úgy mellékes dolog lenne. - Ha a szívedet átszúrják, akkor meg bénulsz... szóval nagyjából ugyanolyan. Akkor valószínűleg már nem éled túl. A nővérem nem említette, hogy hallott volna valakiről, aki közülünk úgy elvérzett volna, hogy belehalt. De... az éhségbe belehalhatsz...
Leengedtem a kezem miután megmutattam neki.
- Hogy őszinte legyek, én nem szeretek közösködni más vámpírokkal a nővéremen kívül, ha nem muszáj - bár lehet hogy most muszáj lesz, vagy holnap, mielőtt az az eszelő megint megtalálna.
- Na gyere. Nem messze a várostól, lent van egy falu, nézzük meg akad-e egy éjjeli bagoly, vagy egy korai madár közöttük. De előtte beugrunk hozzám - jutott eszembe. - Felöltözöm ha már az a vén kéjenc szatyor lenyúlta a ruháim.
Elindultam, Szilva pedig szinte azonnal felzárkózott mellém. Ő majd meg kell várjon nálam minket azt hiszem.
//Vilks - Főutca - Főutca//

- Ezt jó tudni - hagytam ennyiben a dolgot, barátkoznom kellett még vele.
- Ha gondolod erre is hangsúlyozhatjuk, hogy csak egyszeri alkalom - ajánlottam fel neki a megerősítés lehetőséget, bár nem örültem volna annak, ha él vele. Közben feltápászkodtam a földről.
- Lenyúlták a ruháid? - vigyorogtam rá élvezettel. Bár h$lye kérdés volt, csak nekem esett le nehezen. Mert hát tök természetes, hogy egy szál rongyban rohangásznak errefelé... Áh, biztos kajás voltam én már a gondolkodáshoz.
- Kérdezhetek valamit? - hozakodtam elő, miközben már sétáltunk. - Említetted, hogy van egy nővéred... És, ha jól sejtem ő is vámpír lehet - vártam, hogy kijavítson. - Vér szerinti tesók vagytok, vagy ez is olyan "teremtő"-dolog? -az ujjaimmal hangsúlyoztam az idézőjeleket. - Mármint ez is ilyen belső jelentéssel bír, hogy így nevezed, hogy "nővéred", vagy hát érted... - belegabalyodtam a kérdésembe.

//Vilks - Főutca - Főutca//

Petrrel töltöttem az egész napot. Valahogy furcsa volt most ezt tudatosítani, ugyanakkor felettébb kellemes. És ezt nem tudtam hová tenni, ugyanakkor talán nem is kellett csak élvezni. Épp a pillanat élvezetéért, a nyugodt gondolkodás, hát inkább ábrándozások kedvéért tettem egy esti sétát. A tónál kötöttem ki, ahol korábban fürödtem. Jó lett volna pancsolni egyet most is, de ahhoz már túlzottan lehűlt az idő. Leültem egy közeli fa alá és megmasszíroztam a korábban megsérült lábam. Már egészen rendbe jött. Elnézegettem a tavon tükröződő holdat és gyémántszerű csillagokat, melyek az egész eget belepték.

Ha valaki megkérdezné, nem lenne értelme letagadnom; kezdtem megszeretni ezt helyet. De ahogy közeledni kezdtem a tóhoz, kezdett egy érzés elfogni. Mintha valami hideg, kemény és éles kezdett volna el szorongatni kívülről. Szinte éreztem a választ a kérdésre. Sylasszal találkoztam itt. És hogy most nem volt itt, úgy éreztem nem teljes a kép nélküle.
De úgy tűnt ma mégsem leszek egyedül. Valahogy ismerősnek tűnt az illető messziről.
Felugrottam a legközelebbi fára ahogy megláttam, majd szép csendben próbáltam közelebb menni. Jó nem volt tökéletes a dolog. Még nem lopakodtam egyik fáról a másikra, és néha le kellett ugranom a földre.
El akartam jutni egészen közel az illetőhöz, hogy fölüle nézzek le rá. Elnézegettem egy darabig. Majd végül...
- Ahha... tudtam ám hogy ismerős vagy - vigyorodtam el, miközben már teljesen elfeküdtem az ágon.

Összerándultam a hangra. Újra megtörtént! Ugyan azzal a vámpírnővel! Hirtelen rettentő harag fogott el. Dühös voltam magamra, hogy ennyire elkalandoztam, dühös voltam Petrre, hogy... mert... túl sokat gondoltam rá, és dühös voltam erre a nőre is a korábbiak miatt. Nekilapultam a fának miközben reflexből az oldalamhoz kaptam. De felesleges volt a mozdulat, a táskám, és benne a tőröm múltkor éppen miatta hagytam el. Lassan felhúztam a lábam, hogy legalább ugrásra kész lehessek. A vámpír jelenléte önmagában már fenyegetés volt. A múltkori verekedés élményét csak fokozta az utána történt beszélgetés az alfával. Vadul csillámló tekintettel meredtem a szemébe, közben nyugalmat erőltettem magamra, de éreztem, hogy szinte minden hajszálam képzeletben felborzolódik.

Szélesre húzódott a vigyorom. Nem tudom mi ütött belém. De valahogy tetszett az tűz amit láttam felcsillanni a szemében. És valahogy egyből a vére íze jutott eszembe. Szinte beleborzongtam. Aztán szinte szibériai télkén vonult végig rajtam a félelem visszhangja ami átjárta azt az emléket.
- Na mi a helyzet? Talán újra akarod játszani a meccset? Komolyan... undorítóak vagytok - húztam el a számat.
Ha valaki hát én tudtam, mennyire különböző lehet valaki attól még hogy valaki ugyan abba a fajba tartozik igen is más lehet. Elég engem példának venni.
- Szóóval... talán van kedved elmondani miért is támadtál rám a múltkor? - vigyorodtam el ismét mindennek ellenére.

Kis híján rá vicsorítottam, miután elhagyta a száját a megjegyzése. De türtőztettem magam. Nem akartam balhét. Főleg nem úgy, hogy tudtam Petrt talán ezzel nehéz helyzetbe hoznám. Bár az elsődleges indíték egyértelműen a saját irhám mentése volt. Egyet tudtam ugyanis biztosan: Semmiképp sem kerülhet a közelembe! Egy pillanatra sem veszíthetem szem elől. Akkor végem van, mint múltkor. ÉS egyelőre fogalmam sem volt, hogy csinálta.
Óvatosan kihátráltam a fa alól és csak akkor emelkedtem fel.
- Nincs - préseltem ki a fogaim között a választ, gondoltam egy ennyit talán megtehetek, hátha figyelemelterelésnek megteszi, vagy akármi. Nála biztosan nem futottam gyorsabban.

- Hmph - fintorodtam el. - Nos ha nem nekem, de valakinek egyszer majd felelnetek kell... Ó-o-ó... ott állj meg ahogy vagy aranyom. Ezt már ismerem. Talán te is le akarod szaggatni alattam a fát? - bár lehet nem kellett volna, ötleteket adnom. Összeszorultak a fogaim. A vérem szinte álltában is dübörgött, válaszokat akartam, akár vérben. Le nem vettem a szemem a nőről. Megbabonázott, pillanatokon keresztül nem láttam mást benne mint prédát.
A fa ágába markoltam, és egyre csak szorítottam, szinte élveztem ahogy lassan recsegni kezd.
- Meg tartod az összes mocskos titkod akkor magadnak? - vontam fel a szemöldököm.

- Ahogy neked is - mondtam egészen halkan, de rezdületlen hangon. De a faszaggató megjegyzése megütötte a fülem. Bizonyosságra lelt, hogy Petr vele kapott össze. Nem értettem miért jó neki, hogy kelti a feszültséget, hogy balhét akar. Egyértelműen rám támadt, s mindezt most rajtam kérte számon. Ezért is utáltam ezt az egészet. Hagyjon békén mindenki. Haragvóan és undorral villant rá tekintetem és most már tényleg rá vicsorogtam. A faág recsegett alatta és szinte éreztem, hogy azt latolgathatja melyik szögből lenne érdemes támadnia.
Végigfutott a hátamon a borzongás. Élénk volt még az élmény vele. Túlságosan élénk. Féltem tőle. Legszívesebben azonnal elszaladtam volna, de ezzel csak ronthattam volna a helyzetemen. Inkább egyetlen szó nélkül, folytatva a vicsort átváltoztam. Több esélyem volt így túlélni. Talán abban is bíztam, hogy így kellően fenyegető lehetek én is neki, legalább egy annyira, hogy ne próbálkozzon ostobaságokkal.