Lidérc liget

Meglepődtem.
- Valóban? - képedtem el teljesen. Ezt nem vártam. És hogy... - Lazítsak? Vagy úgy... Hmm... Nos, hogy is mondjam. Az igazság az, hogy vannak pillanataim, amikor, ezek alapján, olyan dolgokat teszek, amiket talán el sem tudnál képzelni rólam - mosolyodtam el kicsit sokat sejtetően. - Máskor meg... akkor olyan vagyok mint most. De ne hidd azt, hogy nem érzem jól magam.
- Igen... igazi hagyományos kimono. Amikor Yuureivel találkoztam japánban az volt a mindennapi viselet. Nos... lehet hogy nem pont olyan mint az enyém, hanem a kissé szegényesebbek. De valószínűleg egyszerű yukatában is ugyan úgy külföldi démonnak neveztek volna... - merengtem el a dolgon kicsit, aztán hirtelen fel ocsúdtam. - Azt hiszem kicsit eltértem a témától. De akkor lehet legközelebb már azt veszem fel - mosolyogtam Oliviára. - Még egy okkal több.
Rátettem Olivia kezére a másik kezemet is és egy pillanatra lehunytam a kezem. Már ez is olyan sokat jelentett nekem. És hiába a pulzus, a meleg bőr, most nem prédaként tekintettem rá. Csak jól esett megérinteni, amúgy sem adódott túl sok alkalmam ilyesmire az idők során, viszonylag.
- Itt amúgy sem lenne különös ha felvenném, nagyjából senkit nem érdekelne, legalábbis nem tartaná furcsának. Tudod, ez valahol egészen tetszik ebben a városban. Az időt nem lehet visszaforgatni, de ezzel együtt esélyt ad rá, hogy ha akarjuk kicsit úgy érezzük magunkat ahogy régen. ÉS akinek nincs mire visszatekintenie ennyire... végül is annak is több mindenre van lehetősége.

A reakciójára felszökik szemöldököm. Olyan dolgokat tesz, amikre nem is gondolnék. Hmmm kissé kétértelmű ez a mondat, de valahogy nem tudnám őt elképzelni mondjuk feszülős bőrnaciban, ostorral a kezében.
-Nos remélem majd láthatlak akkor is mikor "lazítasz". Kíváncsi vagyok rá nagyon!-Ahogy hallgatom őt magam elé kezdek el bambulni, majd lassan lehajtom a fejem a vállára és úgy hallgatom őt tovább. Kezemet továbbra sem húzom el. Igaz nem olyan meleg, mint az enyém, de ez csöppet sem zavar engem.
-Hát nem tudom! Én még mindig nem tudtam teljesen megszokni és megszeretni ezt a helyet. És a mostani események ebben nem segítenek nekem. Teljesen más életet képzeltem el magamnak. Deee nem panaszkodom! Főleg azért nem mert a legelején majdnem megöltek engem. Szóval inkább örülök annak, hogy életben tartottak.-Közben szemeimet is lehunyom, de nem alszom csak jobban esik. Nah meg amúgy sem látok semmit a sötétben, így végül is tök mindegy a dolog.

- Tényleg? Olyan érdekes lenne, ha dúdolva ugrálok az utcán, vagy unalmamban lombikokkal zsonglőrködöm? - kérdeztem teljesen komolyan. Ilyen hangulatban nem szoktam megkérdőjelezni amit teszek, és utána sem nagyon.
Egy pillanatra elcsöndesedtem, mikor a vállamra hajtotta a fejét. A szemeim is kikerekedtek. Próbáltam rápillantani, anélkül, hogy elfordítottam volna a fejemet.
- Elhiszem - feleltem, és az egyik kezemmel elengedtem az övét és a fejére tettem. - Nem igazán mondható egy embernek való helynek, szinte el is feledkeztem róla. És azért örülök, hogy legalább néhány erősebbnek helyén volt az esze. A mostani helyzet, ha már említetted, lehet hogy más, de nem lehet csak úgy minden embert megölni aki belép a városba. És nem csak azért mondtam mert nem szeretem az ilyesmit.

-Igen nagyon! Mert ezt nem nézném ki belőled. Olyan komolynak látszol, aki sosem szórakozik, vagy legalább is nyilvánosan nem. De félre ne érts ezzel nincs semmi bajom. Ez vagy te!-Ha meg zavarna már rég leráztam volna, és nem üldögélnék itt most kettesben vele megint. Tényleg egy komoly fickó, bár igaz a múltkori összeesése bebizonyította, hogy néha bizony ő is össze tud törni.
Az érintésére csak elmosolyodom, majd hümmögök egyet a szavaira.
-Igen sajnos nem nekem való. De talán elfogadnak majd. Már annak is nagyon örültem, hogy az a másik vámpír nem nézett rám gyilkos tekintettel. Pedig úgy tűnt ő nem kedveli a fajtámat. Úgy vagyok vele, hogy amennyire csak lehet láthatatlan maradok és akkor talán senkit sem fog zavarni, hogy én is itt élek.-Bár azért néha félve alszom el, hisz nem tudhatom, hogy valaki nem tör e be hozzám és folyt meg álmomban.
-De ne is beszéljünk erről!. Inkább mesélj valami vidámabbról!-

- Azt hiszem én ehhez túl öreg vagyok... hogy mindig ugyan olyan legyek. Megunnám. - És hogy ilyen vagyok? Igazából egyáltalán, nem vettem sértésnek amit mondott, csak az keltette fel a figyelmemet, hogy bocsánatot akart kérni. - Vagyok amilyen vagyok, és talán teljesen még nekem is nehezemre esne szavakba foglalni.
- Ki? Jean-Claud? Nem hinném, hogy bármi oka lenne bántani téged, de azért nem árt vele vigyázni.
- Vidámabb... hmm... - tekintettem magam elé elgondolkozva. - Igazad lehet, tényleg túl komoly vagyok... általában. Bár lehet látnod kellett volna mikor németül kezdtem megtanulni. Az első nyelv volt, amit úgy kellett megtanulnom, hogy beszélni is kellett tudnom. Valahogy nem igazán illett össze a finn akcentusommal. Kaptam pár fura pillantást akkor, az már biztos. Csoda, hogy nem kerültem bajba miatta - engedtem el teljesen magam nosztalgiázás közbe. - Bár volt olyan, hogy az utolsó pillanatban Kallikratész húzott arrébb - mosolyodtam el. Hihetetlen... szinte mintha egy másik életben történt volna már. Ügyetlenül csetlettem botlottam még ezzel az új... léttel is amiben vagyok, vagy éppen azért.

Szemeim továbbra is csukva vannak, de kezdem érezni, hogy szép lassan el fog nyomni az álom, ha nem teszek ellene valamit.
Ahogy hallgatom őt elmosolyodom és megpróbálom elképzelni német tanulás közben. Tényleg egy vicces jelenet lehetett.
-Aranyos lehettél! Én az angollal is sokat küszködtem, bár azt hallottam az sokkal könnyebb egy nyelv. De gondolom azóta tökéletesen megy a német!-Elég kitartó egy fickónak tudom elképzelni és hiába a sok szenvedés ő biztosan végigcsinálta.
-És milyen nyelveken tudsz még? Ha érdekel és még nem ismered spanyolból adhatok neked pár órát. Bár az is lehet, hogy már nagyon unod a nyelveket. Egy idő után én is megunnám szerintem, de igaz szívesen megtanulnék még párat.-Sajnos csak kettőt tudok és a második sem tökéletes, de no majd fejlesztem azt is.

Elmosolyodtam. Örültem, hogy tetszett neki az amúgy nem túl érdekes történetem. Mármint lehet, hogy attól függ honnan nézzük. Nem mondanám esemény mentesnek ezeket az emlékeket, egy friss vámpír tapasztataival fűszerezve.
- Nos, ezt tőled bóknak veszem - bazsalyogtam és megpróbáltam kicsit az arcára nézni anélkül hogy elrontottam volna az idillt.
- Mondhatjuk... minden esetre már biztos nem nevetnének rajtam, és meg is értenék amit mondok.
- Azt hiszem a legtöbb dolgom a kínaival volt, de valamennyire muszáj volt megtanulnom. Akkoriban nem igazán tanították más nyelven a kínai orvoslást - sóhajtottam lemondóan. A japán utána sokkal kellemesebb elfoglaltságnak tűnt. Azonkívül még franciául és angolul muszáj volt megtanulnom. És valószínűleg felszedtem pár szót másból is amerre jártam... de azokat már nem használnám olyan biztosan...
- Meglátjuk - mosolyogtam. - Lehet majd nem mondok rá nemet... - minden már csak a motivációtól függ... azt hiszem.

-Szóval kínaiul is tudsz? Ez nem semmi...Egyszer szívesen meghallgatnálak!...-Szerintem aki a kínait, vagy japánt meg tudja tanulni az már mindenre képes. Annyival eltér az európai, amerikai nyelvektől, hogy ahhoz már egy külön tudás kell, nah meg jó sok türelem.
Miközben hallgatom őt néha ásítok egyet diszkréten, majd szép lassan el is bóbiskolok. Nem azért mert unalmas lenne a téma, csak elfáradtam, aminek igazából nagyon örülök, mert mostanában alig bírtam elaludni. De mellette nagyon is nyugodt vagyok és nem félek. Talán ezért is tudok ilyen könnyen elaludni.

- Nem hinném, hogy túl sokat értenél belőle... - mosolyogtam. Bár lehet nem is ez lenne a lényeg. Elcsendesedtem, ahogy ő is elcsendesedett. Meglepetten tapasztaltam, hogy Olivia elaludt. Nézzenek oda... én aztán tudom hogy kell egy hölgyet szórakoztatni... Mégis, nem emésztettem magam sokat azt hiszem, olyan kedves kifejezés ült az arcán.
Óvatosan felálltam, úgy hogy ne ébresszem fel őt, majd felvettem. Megszokott csendes lépteimmel indultam el, anélkül hogy bármi zötykölődés érte volna ami felébresztette volna. Hozzánk vittem, és óvatosan az ágyamba fektettem, és leültem az ágy mellett, úgy figyeltem őt csendesen...
//Lakóházak - Kopjafa utca 2//