Túlvilág útja 12. - Alana Balodis

Egy gallyacskát dobtam a tűzre, és haraptam egyet a kenyérből. Megrágtam, lenyeltem, és csak azután emeltem a tekintetem Alana barlangszerű, mégis szép pillantására.
- Még soha senki nem volt veled úgy kedves, hogy nem várt cserébe semmit? - kérdeztem.
Nem akartam bántani, komolyan nem. Csak tudni akartam. Érteni. Talán... Megvédeni? Nem... Arra aligha van szüksége. A farkas falkában él, de ha a farkas egymagában nem erős, nem erősíti a falkáját sem. Mi egyszerű népek vagyunk. Semmi politika, semmi sallang. Csak az erdő, a hold sápadt fénye, a tűz táncoló lángjai, és a szél... Az ágak közt átrohanó szél. Ez az, ami számít nekünk, ez, és a falkánk.
Akkor hát ez volna a válasz? A falka...
Vagy pedig valami más.
Nem tudtam, és csak úgy, ahogy a lány, én is tudni akartam. Miért osztom meg vele az ételem? Ő nem tenné a helyemben.

Kérdésére megvontam a vállam.
- Mindig van valami hátsó szándék. - Ami előbb-utóbb úgyis kiderül. Ahogy a tűzbe dobott gallyat figyeltem eszembe jutott az a vámpír, akivel előző éjszaka találkoztam. Bölcs volt és most felderengtek szavai. Hogy milyen börtönt húzok magam köré a hallgatással. Itt volt egy farkas, végre egy farkas. Akivel igazából egyelőre, vagy pillanatnyilag nem is volt gondom. Ráadásul az alkalom is adott volt. Egy próbát megért az egész. Próbáljunk meg barátkozni. Ha nem megy, hát nem megy, de... nem valami ilyesmiért voltam itt?
- És... - szólaltam meg, de csak kicsit késve folytattam. - honnan jöttél? - kicsit furcsán éreztem magam. Olyan idegen volt az egész. Talán zavarba jöttem, de ezt igyekeztem elrejteni tekintetem mélységében.

Megráztam a fejem.
- Ezúttal nincs. Nem hiszem, hogy volna. Ha csak az, hogy nem akarok egyedül lenni, nem számít hátsó szándéknak.
Felvettem egy ágat, és parázsló végével szórakozottan az Alana szót írtam a levegőbe. Honnan is jöttem...
- Prágában születtem - feleltem végül, hűen az igazsághoz.
Ez volt a dolog könnyebbik része. Ez után már minden bonyolult és borzalmas és nagyszerű volt. Néha mind egyszerre. Végül csak ennyit mondtam:
- Nem jöttem ki jól apámmal. Most utazgatok.

Nem akart egyedül lenni. Most mondhatnám, hogy én igen, sőt, azért voltam itt az isten háta mögött. De nem jöttem még rá ennek az igazságtartalmára. Talán nem is akartam egyedül lenni, de sokkal sokkal jobb volt így, mint... mint máshogy.
- Mi a baj az egyedülléttel? - tettem fel következő kérdésem, és csak figyeltem mit csinál a bottal. Aztán szótlan felajánlottam neki a vizét.
A tömör összefoglalója egészen érdekesnek bizonyult. De értettem a szóból, nem kíváncsiskodtam többet. Már ez is nagy teljesítmény volt tőlem, és elégedett is voltam vele kezdetnek. Felhúztam térdeim és átkaroltam őket. Kicsit hideg volt már, hiába égett a tűz mellettünk. Nem mintha nem szoktam volna már hozzá.
- Értem - mondtam végül, csak hogy kapjon valami visszajelzést is.

Dehogy érted, gondoltam kedvesen. Hogy is érthetnéd.. Vagy mégis?
A lányra néztem. Elveszettnek tűnt, mégis, valahogy... Mintha elveszett is akart volna lenni. Á, biztosan csak a fáradtság teszi, amiatt gondolok ilyen badarságokat...
Elvettem a vizet és ittam egy nagy kortyot, aztán letettem a kulacsot a földre úgy, hogy Alana elérje.
- Sokat voltam egyedül - feleltem egyszerűen - Már nem akarom. Figyelj, van egy tartalék pulóver a táskámban. Hideg lesz az éjszaka. Kéred? Nekem itt a kabátom.

- Nem kérem. - vágtam a kérdésére határozottan. Aztán rájöttem, hogy ez így talán újfent durva volt, enyhíteni kellett az élét. - De köszönöm.
Gyengének tartott. Eddig is túléltem, hosszú éjszakákat töltöttem el az erdőben, és itt vagyok most már egy fedett épületben. Nem voltam egy elesett, gyámoltalan lányka. Ez nem fog megváltozni attól, hogy megjelent.
- Értem nem kell aggódnod. - Tegye csak azt magáért. Igazából megint felkaptam a vizet valamiért, és azért makacsoltam meg magam, ezzel tisztában voltam. Másképp talán belementem volna, hiszen csak növelte volna a túlélési esélyeim, illetve a kényelmem. De a büszkeségem most erősebbnek bizonyult, pedig h#lyeségnek tartottam az egész létét. Csak az számít, hogy életben maradj. De ezek szerint mégsem csak az számít.

- Mi bajod velem? - csattantam fel, de rögtön meg is bántam.
Felálltam, és kirángattam a pulóvert a táskából. A földre dobtam.
- Hideg van. Nekem nem kell. Gondolkodj logikusan.
Elegem volt. Rosszul esett a visszautasítása. Végül is én csak segíteni szerettem volna...
Szívesen elindultam volna, de megint arra vágytam, hogy elkapjon, ne engedjen el. Szánalmas. Tényleg ennyire félnék egyedül lenni?
Magamra dühösen a hátamra vetettem a táskám.
- Sajnálom, hogy kiabáltam - mondtam, és elindultam találomra egy ház felé.
Az sem érdekelt, ha nem pont abba megyek, amelyiket korábban a lánynak mutattam.

Mi bajom volt vele? Fogalmam sincs! Egyszerűen csak állandóan felbosszantott! Viszont a felszólalása a pulóverről hidegzuhanyként ért. Ez a gondolkodj logikusan! Rendben, igaza volt, belátom! Egészen kellemetlenül éreztem magam már megint miatta. Egy borzasztó hárpiát hozott ki belőlem. És még csak azt sem tudtam, hogy vajon jogosan, vagy sem! Pedig nem akartam olyan elviselhetetlen ember lenni, mint... nevelőapám például. Le kellett nyugodnom.
Hátára dobta a táskát és újra elindult. Mit ne mondjak érzékeny lelke volt. Vagy csak jól hozta a szerepet a manipulálásom végett, még nem tudhattam.
- Csak túlzottan lovagias vagy... - mondtam hangosan utána. - Nem vagyok olyan gyenge, mint hiszed! És sajnálom! - kiabáltam utána, közben magamhoz húztam az itt hagyott pulcsit.

Megtorpantam. Aztán megfordultam. A pulóver a kezében volt, és én végre rájöttem, hogy mire van szüksége. Ó, én tökkelütött hü/ye!
Ledobtam a táskámat. Előre fájt, amit tenni készülök, de tudtam azt is, hogy az ő lelke meg fog nyugodni tőle. Majd később elmagyarázom neki. Ha ezen túlesünk, utána majd talán lehetünk falkatársak... Talán barátok is.
Arrébb rúgtam a táskát. Nem voltam messze a lánytól, talán ha öt méterre.
- Nem vagy gyenge? - kérdeztem a tőlem telhető legflegmább hangon - Bizonyítsd.
Farkas vagyok, gondoltam. Farkas! És ő is az. Ez nem olyan... Nem vagyok olyan, mint az apám! Ha kiáll, két farkas fog küzdeni!

Kicsit megijesztet ahogy visszafordult, ledobta a táskáját és arrébb rúgta. Megszeppentem, de a világért sem mutattam volna ezt ki. Erősen markoltam a pulóvert, miközben gyorsan reflexszerűen talpra álltam, ha baj lenne legalább ne legyek hátrányban.
De aztán szavai, és mindaz ami csöpögött belőlük feldühítettek és elmúlt az aggodalmam. Be fogom bizonyítani. Fogalmam sem volt hogyan kéne, mit akar most tenni, mit kellene nekem tennem, de bennem is lángnyelvek táncoltak, nem csak mögöttem. Nem voltam még ilyen helyzetben, de éreztem, ahogy már csak a szavaitól elönti ereim az adrenalin. Ledobtam a földre a pulóvert és farkasszemet néztem vele.

A szavaim elérték a várt hatást. Nagyon kellett vigyáznom, hogy a tekintetem semmilyen lágyságot ne tükrözzön, amikor a szemébe néztem. Azt kellett hinnie, hogy bántani akarom, hogy harcolni akarok vele. Ha rájön, hogy ez érte van, csak még mélyebbre lököm abban a mocsárban, amiben most fuldoklik... Senki sem szeret gyenge lenni. Én már csak tudom.
A mozdulatai inkább dühről, mint gyakorlatról árulkodtak. Ez nem feltétlen jó. Elindultam felé, lassan, és levettem a kabátomat, hogy szabadabban tudjak mozogni. Aztán, miközben magamban tőle, az istenemtől, anyámtól és saját magamtól is bocsánatot kértem, ütésre lendítettem a kezem.

Félelmetesen közeledett felém, de nem féltem tőle. Sőt, egyre inkább valami harag és gyűlöletszerűség gyűlt fel bennem, hogy elvakítson. Fájdalmat akartam neki okozni. Ahogy csak tudok, nem érdekelt. Dacosan vártam, hogy elérjen hozzám. Meglendítette kezét. Ösztönösen kaptam fel magam védve a karom. Közben csak az visszhangzott a fejemben, hogy képes lett volna megütni! Ő sem különb semmiben sem. Sőt ugyanaz! Ő az! Elpattant bennem valami és teljes erőmből és lendületemből ütöttem előre jobb kezemmel a férfi felé. Sosem ütöttem még vissza! Sosem ütöttem még vissza...

Meg kell hagyni, nem volt egy ügyes ütés. Mármint egyik sem. De az övé talált... Igaz, ha csak egy kicsit szerencsétlenebb, egy ilyen kéztartás mellet ez az ütés simán eltörhette volna a csuklóját, de ahogy láttam, nem volt szerencsétlen. Én annál inkább. Hiába olyan pici ez a lány, hogy zsebre tudnám rakni, azért nagyot tud ütni.
Hátratáncoltam, és az államhoz nyúltam. Ez bizony be fog lilulni. Farkasvigyort villantottam Alanára.
- Gyerünk! - hergeltem - Gyere! Add ki végre a dühöd!
Még egy vagy két hasonló ütést beengedhetek, ha nem céloz nagyon kényes pontra... Aztán meglátjuk, mi lesz. Ha elpárolog a dühe, békén hagyom. Ha harcolni akar... Harcolni fogok.

Iszonyatosan fájt az ütésem, egy pillanatra úgy éreztem nem fogom többet használni a kezem. De jól esett, nagyon jól esett ez a fajta fájdalom. Ezt én okoztam! Viszont hergelő szavai célba értek, olyan volt, mintha csak játszana velem továbbra is. Nem vett komolyan egy percig sem! Ez az egy ütés nem volt elég. Tól sok minden volt bennem hozzá, hogy elég legyen. A tomboló érzelmek már túlfeszítettek belül, ki akart az egész egyszerre robbanni a külvilágra. Hozzá léptem, de mivel a jobb kezem még mindig szörnyen sajgott, bal kezemmel meg tudtam, hogy nem tudnék megfelelően ütni, hirtelen felindulásból a rúgás mellett maradtam. Különösebben nem érdekelt hol találom el, de igyekeztem mindezt azért úgy irányítani, hogy ettől kezdve kénytelen legyen komolyan venni.

Az a rúgás azért egy kicsit rossz helyre tévedt volna, ha hagyom... Azt a tájékot én még szeretném használni! Félretáncoltam, de éppen csak elkerültem, hogy a lány harcképtelenné tegyen, és a lába a combomat érte. Felszisszentem, és mielőtt átgondoltam volna, elindítottam egy villámgyors ütést a válla felé. Az utolsó pillanatban fogtam vissza az erejét... Nálánál nagyobb embereknek is ugrasztottam már ki a vállát hasonló mozdulattal.
De azért fájni biztos fájt...
Megint hátratáncoltam, de már nem olyan könnyedén. Ezt a nőt komolyan kell venni. Felvettem az alapállást, és már nem volt kedvem vigyorogni.
- Gyere - mondtam - Fejezzük be!

Amint tudatosult, hogy elindult a csapása, melyet esélyem sem volt kivédeni összeszorítottam állkapcsom, hogy véletlenül se szökjön meg egy aprócska fájdalomra utaló hang sem ajkaim fogságából. Közben sajnos a gyors cselekvésnek köszönhetően elharaptam a nyelvem, de az semmi sem volt ahhoz képest a fájdalomhoz képest, ami a vállamban kelt életre. A harag, gyűlölet, csalódottság és a vér íze a számban a maradék józan eszem is elvette és attól kezdve nem érdekelt semmi, nem számított semmi. Csak az szólt bennem, hogy ha itt pusztulok, akkor is magammal viszem ezt az alakot... Nekirontottam és minden erőm beleadva ütöttem vágtam, ahol csak értem, nem törődve a fájó kezemmel sem. Amíg csak volt bennem szufla nem terveztem leállni.

Elvesztette a kontrollt. Záporoztak a csapásai, és pokoli gyorsan. Én tudok verekedni, és ráadásul elég jól. Ő viszont nem tudott, és ez az előnyére vált: nem ismerte azokat a mozdulatokat, védéseket, ilyesmiket, amikhez én szoktam.
Azért persze nem voltam komoly bajban. Lesz holnapra jó pár két és zöld, lila meg hasonlóan szép foltom, de ezt leszámítva semmi gond.
Kivédtem két ütést, és térddel blokkoltam egy igen alattomos térdrúgást, ami alighanem megint nagyon rosszul érintett volna. Aztán, hogy ne okozzak neki újabb sérülést, megböktem a vállát. Kizökkent a fájdalomtól, és nekem csak egyetlen másodperc kellett...
Elkaszáltam a lábait, de elkaptam, hogy ne essen el. Leeresztettem a földre, és a súlyommal szegeztem oda. Mélyen a szemébe néztem. Nem tudott mozdulni.
- Győztem - mondtam halkan - És mindenem fáj. Megmutattad, hogy harcos vagy. Nem próbálok többé kislányként bánni veled.
Nem szálltam le róla, de vigyáztam, hogy csak annyira nehezedjek rá, amennyire muszáj ahhoz, hogy ne mozgolódjon. Közvetlen közelről néztem világűr-mély, fekete szemeibe.
Egy percig maradtam így, aztán sokkal kevésbé fürgén, mint szerettem volna, felpattantam róla, és leporoltam magam. Tényleg mindenem fájt, de legalább sehol sem véreztem.

A vállamban fellobbanó fájdalom teljesen kizökkentett, és csak zuhantam. Az viszont már nem fájt, bár úgysem éreztem volna meg, az egész testem sajgott, olyan érzésem volt, mintha nem is az enyém lenne. A földhöz szegezett. Vesztettem. Vesztettem, de még küzdöttem, megpróbáltam eltolni magamtól, de azt hiszem alig maradt erőm, talán meg sem érezte már ezt az ellenállásom. Jéghideg, kék szemébe néztem és mozdulni sem tudtam. Mély levegőt vettem, hátha az segít még többet beleadni, de hiába használtam fel minden erőm, meg sem mozdult. Legyőzött. De már ahhoz sem volt erőm, hogy bármit is kezdjek ezzel, azon kívül, hogy tudomásul veszem. Töretlenül a szemébe néztem dacosan, érzelemmentesen, üresen. Valójában egy vulkán mélyéről, de azt elrejtettem, túlságosan elfáradtam hozzá. De aztán felemelkedett rólam és ott hagyott a földön. Egyszerűen csak ennyi volt. Nem tudom mit éreztem akkor. Megkönnyebbülést? Vagy épp, hogy nem? Lehunytam inkább a szemem, kiürítettem a fejem és csak zaklatott, szapora légvételeimre figyeltem, ahogy megemeli mellkasom. Ezen kívül nem mozdultam.

Figyeltem őt vagy egy percig. Láttam, hogy fáradt. De büszke voltam rá. Valahogy... Nem tudom, miért.
Lezuttyantam mellé a földre, és elnyúltam mellette. Én is szaporábban vettem a levegőt, de közel sem annyira, mint ő.
- Jól harcoltál - mondtam a csillagoknak - Erős vagy. Igazi farkas.
Bármit tehet, gondoltam. Bármit. Megüthet, válaszolhat vagy nem, ide gördülhet, megcsókolhat... Fáradt voltam és magányos. Nem érdekelt, mi fog történni.
- Ha akarod, megtanítalak mindenre, amit tudok - még mindig a csillagoknak beszéltem - Nem sok, de hasznos lehet.

A hangokból ítélve ő is eldőlt mellettem. Felé fordítottam fejem, arcomba lógott pár tincsem, ami mindig bosszantott, de most arra is lusta voltam, hogy megmozduljak. Rettentően fárasztó napom volt és ez a kirohanásom sem segített. Az egész napi fáradtság egyszerre zuhant most rám. Elképzelni sem tudtam pillanatnyilag, hogy hogy fogok ma még én felmászni a házam emeletére, hiszen a földszint lakhatatlan. Direkt ezért választottam.
Nem hittem el amit mondott, de azért jól esett. Könyököm a földön hagyva felemeltem a felé eső kezem és hagytam, hogy oldalra essen. "Csapásom" elérte őt, s kezem rajta is hagytam, erőtartalékaimnak ennyi elég volt. Bele sem gondoltam, hogy lehet zavarhatja ez, nekem csak úgy jó volt és kész. Megnyugtatott az érzés, hogy ott van mellettem. Kiszolgáltatottnak éreztem magam jelen állapotomban, és így nem akartam egyedül maradni. Viszont nem tudtam megmagyarázni miért is jobb ő, mint bárki más. Talán a fáradtság tehetett róla, talán az adrenalin, az izgalom, talán a védtelenség érzése, talán az, hogy gyenge voltam... de hirtelen sírni szerettem volna.
Újra megszólalt és kicsit összezavarodtam. Talán elaludhattam egy kis időre, lehet csak egy pillanatra. Nem tudtam, hogy lemaradtam-e már valamiről, vagy első megszólalására vissza is tértem az álom határáról. Nehezen megmozgattam a fájós vállam, hogy kicsit magamhoz térjek, nem volt ez így jó. Szedd össze magad! Azt hiszem grimaszolni is sikerült a művelethez. Kisöpörtem az arcomból tincseim és nagy küzdelmek árán kinyitottam a szemem, hogy rá nézzek.
- Az jó lenne - mondtam barátságosan, s közben még éreztem a vér ízét a számban.

Ahogy rá, ejtette a kezét, halványan elmosolyodtam. Egész ismeretségünk alatt ez volt talán az első őszintén barátságos gesztusa. Nem húzódtam el ás nem is vettem le magamról a kezét, de azért nem is fogtam meg.
Láttam rajta, hogy fáradt, de ezúttal nem akartam felajánlani a segítségemet. Talán megint azt hinné, gyengének tartom, talán nem, de nem volt kedvem emiatt kockáztatni, amit elértem.
Mélyet sóhajtottam. Sokkal jobban éreztem magam, mint a verekedés előtt. Erre nem számítottam. Érte csináltam, nem magamért.
Felé fordítottam a fejem és bólintottam, hogy jó. Még soha senkinek nem tanítottam semmit. Érdekes lesz.
- Kőműves vagyok - mondtam hirtelen - Ha akarod, segítek rendbe hozni a házad. Nem ingyen, de semmi rosszat nem fogok kérni cserébe, ígérem.

A bólintása után lassan felültem, újra és újra átmozgattam a vállam. Félelmetes ereje volt, azt meg kell hagyni. És tudtam, hogy nem adott bele mindent. Valamiért egyszerre bosszantott és örömmel töltött el ennek a tudata. Nem éreztem magam annyira szörnyen ez után a viaskodás után, mint gondoltam volna. Olyan újdonság volt. Azért még mindig képes lettem volna sírni, de ezt már csak a büszkeségem sem engedte volna meg nekem.
Mikor újra megszólalt leplezetlen meglepetéssel fordultam felé. Amilyen hirtelen megszólalt, olyan hirtelen nyújtottam felé a kezem.
- Kezet rá - mondtam határozottan. Harcos és kőműves? Ez felettébb érdekes párosítás volt. És mindezen tudását fel is ajánlotta. Valami itt túl szép volt, hogy igaz legyen. Ha a viselkedése kiszámíthatóbb lett volna, talán nem aggódtam volna annyira. De majd megpróbálom kiismerni mielőtt még megfogalmazná magában azt a nem rossz kérését cserébe. Nem vagyok hajlandó tartani tőle. Egyszer le fogom győzni.

Elmosolyodtam. Én is felültem, és megráztam a lány apró kezét.
- Kezet rá - ismételtem.
Nem hittem, hogy megbízna bennem, de már nem pattogott és nem csapkodott, és a segítséget is elfogadta. Persze, ha nem jöttem volna már rá, hogy erre nagyon is érzékeny, biztosan felajánlottam volna ingyen is a segítségemet. De annyira azért nem voltam jól, hogy bevállaljak még egy bunyót.
- Használni fogod a pulóvert? - kérdeztem a parázzsá omlott tűz mellett hagyott ruhadarabra pillantva - Kérlek. Nem ajándék. Kölcsön. Cserébe holnap segítesz nekem beköltözni. A kocsim Vilksben maradt. Így korrekt?

Valamiért kis híján megmosolyogtatott az óvatossága. Hogy mindent szájbarágósan kimondott és elmagyarázott. Mintha nehéz felfogású lennék. Jó, hát megérdemeltem. De ez most úgy éreztem, hogy aranyos volt tőle. A szemébe néztem, és rájöttem, hogy nem értem ezt az embert.
- Furcsa vagy - állapítottam meg a szünet után, amit tartottam. Hangomban kíváncsiság csengett.
- Használni fogom - éreztem, hogy tekintetem, egész arckifejezésem megenyhült felé. A csudába is biztos fáradt voltam. - Korrekt, és logikus - mondtam aztán kis színnel a hangomban.
- Szóval holnap le tervezel gyalogolni Vilksig? - érdeklődtem meg hirtelen.

Meghökkentem. Én vagyok furcsa? Aztán elmosolyodtam. Végül is... Mindenki furcsa. Valahogy, valamiben.
- Az vagyok - bólintottam - Ha csak nincs kocsid, amivel levihetnél, kénytelen leszek. Velem is jöhetsz, de megvárhatsz itt is. Csak a kipakolásnál kell segítség.
Azért reméltem, hogy velem jön. Vilksig hosszú az út, és nem volt kedvem egyedül megtenni. Meg aztán, ő is farkas: miért volna ellenére egy erdei séta?
Más volt a hangja. Mintha... Már nem lett volna olyan színtelen, vagy élettelen, vagy micsoda. És ennek is örültem.