Az erdő

- Csak... levontam a következtetést abból, amit láttam. Ha meg akarsz ölni valakit... beleértve magadat is, biztosra mész. És nem éltem a te életedet, de több életet éltem mint te.
A szememet közben végig a tárra szegeztem a földön. Annyit problémázott miatta, most, de még el sem kapta.
- Beavatott vagyok... már ha egyáltalán érdekel.
Érdekes dolog volt belegondolni, hogy egyszerre vagyok századokkal öregebb, és valószínűleg jó pár évvel fiatalabb nála. És minden ellenére úgy éreztem igazam volt. Sergiusnak volt a legnagyobb indoka, hogy ilyesmire vetemedjen valószínűleg, de nem tette. AZ egy dolog, hogy valószínűleg Claudius nem engedte volna neki, de még eszébe sem jutott.

- Levontad a következtetést... Ost0ba liba - morogtam.
Megfordultam, és elindultam vissza a kocsim felé. Az Impala fekete fényezése meg-megcsillant a lombok közt átszűrődő fényben. Ma sem halok meg...
- Hagyj engem ezekkel a vallási bar0mságokkal - szóltam hátra sem nézve - Nem hiszem a lélekvándorlásban, sem semmi ilyesmiben... Nincsenek beavatottak, se próféták, se varázslók, és még Jedik sem...
Csak alakváltók és lidércek és vámpírok, tettem hozzá gondolatban. De az más. Azt már megszoktam.
Fogtam a pisztolyt meg a tárat, de nem kezdtem velük semmit, csak bedobtam őket a kocsi nyitott ablakán.

Szíven ütött a sértegetése. Tudom, hogy egy idegen, és nincs is mért magamra vennem, de valahogy mégis.
- A beavatottaknak semmi köze a valláshoz. És nem teljesen lélek vándorlásról van szó... És te még akkor nem láttál tűzlelkűt a puszta akaratával a falhoz csapni valakit. Attól függ kit nevezel varázslónak. - Kicsit arrébb lépdeltem és neki döntöttem a hátamat a fának.
- Claudius vagyok - néztem rá felvont szemöldökkel. Csak beszél és beszél de az egésznek nincs alja.
Claudius, nem mehetnénk? Ki ráz a hideg ettől a pasastól.
Már nem fog bántani... legalábbis egy ideig talán.
De akkor is. - Nem szeretem mikor ezt csinálja; átveszi a testem felett az uralmat teljesen. Főleg, ha nincs is miért...

Vállat vontam és kinyitottam a kocsim ajtaját. Félrelöktem a tárat a vezetőülésről, meg egy kiürült vodkás üveget. Beültem, de még nem fordultam a kormány felé.
- Claudius? - fordultam a nő felé - Az nem férfinév?
Végigmértem még egyszer a kislányt. Elég fiatalka, de talán nem lenne rossz hancúrozni még egy utolsót, mielőtt kiloccsantom az agyvelőmet... Á, de nem vele. Nem az esetem. Azért küldtem felé egy fáradt mosolyt.
- Elvigyelek egy darabon? Nálad lehet a stukker, ha akarod... Elvileg van itt nem messze egy város. Remélem, lehet ott piát kapni...

- De. Az ő neve Lowri... tudod mit, hagyjuk mielőtt belezavarodsz. - Ki tudja, lehet valamikor volt esze, de most biztos nem volt olyan állapotban. Most még a végén túl erőltetné.
- Ám legyen... - löktem el magam a fától.
Talán végre rendes kaját is találunk.
Ne éld bele magad túlságosan.
Mikor beültem a kocsiba, az volt az első, hogy elvettem a pisztolyt, majd a tárat egy mozdulattal a helyére löktem. Aztán még egyszer megnéztem a férfi arcát. Akkor is hasonlít Sergiusra.
- Amúgy, biztos hogy neked vezetni kéne? - esett le végül. - Ha kinyírod Lowrit... nem tudom hogy, de elérem hogy megbánd...

//Belváros/A kocsma//

Felnevettem.
- Elég sok mindent megbántam már, kislány. Több mindent nem fogok... Biztos, hogy nem vagy tudathasadásos? Á, mindegy... Én is elég beteg vagyok, jó leszel te is.
A gyújtáskapcsolóhoz nyúltam, de nem volt benne a kulcs.
- Pics@'ba... - morogtam.
Körülnéztem, de nem találtam.
- Na kislány, emeld fel a s3gged... Ja nemn, hagyd.
A kulcs a műszerfalon volt, épp csak a szemem nem szúrta ki.
- Na indulás... Lassuk azt a híres-neves Aronát...

//Arona/Belváros/A kocsma//

*Hosszú farmer nadrág volt rajtam és egy tornacipő, ami nem igazán megszokott, de hát kit érdekel ez, itt az isten háta mögött. Fekete, nyakba akasztós felsőmnek nem volt háta, csak két masnira kötött szalag fogta össze, melynek hossza még így is leért a fenekemig. Hosszú hajam, egy copfba volt összefogva, az mp4-em a zsebembe és a füles a fülembe. A zenének köszönhetően kiürültem belül és végre önfeledt voltam. Lassan jártam keresztül az erdőt, miközben a teljes szabadság érzésének köszönhetően néha énekeltem és egy fa törzsébe kapaszkodva jártam körbe a törzsét mielőtt tovább álltam volna. Mikor ezt meguntam csendbe maradtam és figyeltem a vadon apró teremtményeit egy ideig követve őket. Most egy mókusra vetettem szemet, hogy elkaphassam. Nem akartam bántani, mindössze csak megfogni és egy kicsit megsimogatni majd utána útjára ereszteni.*

Néha talán tényleg ezt éreztem az egyik legjobb dolognak...
Jean-Claude és én csendesen szeltük át oda-és vissza is az erdőt. Nyikoláj a kocsmában maradt, Márton meg ki tudja hol a f#nében volt. Most kicsit komolyabb is volt a helyzet, hiszem úgy tűnt egy vadász is erre tévedt. Mondhatnánk, hogy nem árt néha egy kis plusz izgalom, de csak reménykedhetünk, hogy az elföldelésével nem vonzunk ide mégtöbbet.
Épp elsuhantam Jessyca mellett, hogy a nem messze lévő újabb tökkelütöttet eltegyem láb alól. Jessyca... mit keres egyáltalán pont most itt? Ha csak nem ő is vadászni szeretne de kéltem...
Szóval ráugrottam az emberre, és egy szép ütéssel beszakítottam a bordáit, és összezúztam a szívét. Igazából még kicsit ellettem volna vele. De inkább hagytam az egészet. Pár pillanatig még élveztem hogy fröcsköl az ipse vére minden felé... Na nem mintha eddig nem lettem volna így is beborítva vérrel...
De végül nem szaggattam ketté a testét amíg látszott benne valami utolsó szikrája az életnek. Az már úgysem lesz soká.
Felálltam, és megfordultam. Nyugodtan visszasétáltam Jessycához.
- Remélem jól szórakozol ma este - szólítottam meg végül kedvesen. - Mert én mindenképpen.
Megálltam előtte, talán reménykedve abban, hogy kicsit elcseveghetünk. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, még úgy is hogy az arcom is rendesen véres volt, és még a hajam is. A ruháimról ne is beszéljünk. Inkább talán azt mondhatnánk, hogy volt rajtam bár tiszta folt...

*Hol érdekelt engem, hogy valaki elrohant mellettem? Sehol. Az Ő dolga, hogy miért rohangál, amíg nem jelent rám veszélyt. Már pedig ez nem állt meg, így csak tovább szemeztem a mókusommal. De nem sokkal ezután, valami elijesztette és a zenétől nem hallottam, hogy van itt még valaki. Összevont szemöldökkel pislogtam a borzas után, hogy ezt meg mi lelte. De persze, az orromba nem dugtam semmit és hamar megéreztem, hogy mi baja lett. Kissé elkenődve emelkedtem fel és pásztáztam körbe, hogy honnan jön. No persze, már jött is Frank felém. Apropó Frank? Hát mi a f$nét keres itt? Ráadásul véresen, am nem mellesleg még meleg volt. Ahogy közeledet kihúztam a fülemből a dugókat és kedvesen mosolyogtam szavaira.*
- Szia Frank. Egész jól ment, míg el nem ijesztetted a kis borzast, akit épp meg akartam kicsit dögönyözni. De azt látom, hogy jó estéd van. Mit vétet a szerencsétlen? *Billentettem oldalra a fejem mosolyogva. Az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg nem egyedül jött.*
- De azért örülök, hogy csak most jöttél. *No igen. Ha egy kicsivel korábban jön, lehet, hogy épp énekelgetve kap el, miközben egy fa körül táncikálok. Az kellett volna még… Bár nincs kizárva, hogy már korábban is elhaladt mellettem vagy kiszúrt. Elvégre nem fogtam vissza a hangom…*

- Ó... - kezdtem bele ráérősen. - Bocsánatáért esedezem, kisasszony, hogy megzavartam a szórakozásában, nem volt szándékos - meg is hajoltam kissé.
- Ezek az őrültek és félőrültek jelentik jelenleg a legnagyobb veszélyt a városra - pillantottam hátra, miközben még mindig ráérős tempóban magyaráztam, mintha minden egyes szót megrágnék előtte magamban. - Azt hiszik, valamiféle isten lakik a környéken, a jelenések miatt. Azokat akik a város körül ólálkodnak mindig elkapjuk, de újak jönnek. Valószínűleg az lenne a legjobb ha a vezetőjük a kezünkre kerülne, de eddig - tártam szét a karjaimat - még nem láttuk. A legtöbbjükön amúgy tényleg észre vehető valamilyen mentális zavar enélkül az elvakult hülyeség nélkül is - fintorodtam el. - Ma még egy vadász is ide dugta az orrát kíváncsiskodni... ami nagy baj.

*Szavaira csak pislogtam, mint egy partra vetet hal. De a meghajlása… Ó mamám… ezer éve nem láttam ilyen gesztust és hát mi tagadás, nyomban fülig ért a szám a vigyortól. Kevés hiányzott, ahhoz, hogy ne nevessem el magam.*
- Bocsánatom elnyeri, ha kárpótol a veszteségért Uram. * Szegtem fel a fejem dacosan, pont úgy, ahogy azokban a régi filmekben a ki-ha-én-nem, gőgős előkellőségek. De szemeimben ott csillogott a jó kedv és a szórakoztatottság. Így talán még sem volt teljes a kép, de azért igyekeztem hűen hozni. De nem tartott sokáig, hisz ahogy bele kezdet a monológjába, már csak felvont szemöldökkel figyeltem. Nem tetszett, amit hallottam, de még ez sem tudta teljesen elrontani a kedvem.*
- Hát az úgy pech… hisz jelenleg Te jobb vadásznak bizonyultál. De majd ezek után igyekszem nem üvöltő zenével a fülemben császkálni az erdőbe. *Vontam meg könnyedén a vállaim. De aztán igyekeztem valami komolyat is hozzá fűzni.*
- Ha istennek hiszik, akkor talán el kéne terjeszteni, hogy valaki látta és egyáltalán nem isten, hanem szellemek járják a környéket. Az istenhívők félnek a szellemektől ezt már több történelmi tanulmány is bizonyítja. Ergo, ha elterjesztitek, hogy sírokra bukkantatok és szent meggyőződésetek, hogy a holtak valami boszorkányság áldozatai lettek és bosszúból a várost kísértik, hogy a természetfeletti lényeken bosszút álljanak, akkor gond megoldva. Az isten féle szentfazekak nem jönnek erre szellemet üldözni és miattunk sem jönnek, mert úgy vannak vele, hogy ezt majd a szellemek elintézik. *Amikor végeztem, összevontam a szemöldököm és a fejem ingatva gyorsan hozzá tettem.*
- Oké, ennek több értelme volt mikor még csak egy gondolat volt. Így hangosan elég hßlyén hangzik. *Húztam el a számat. Pedig fejben még tényleg jó ötletnek tűnt, de így kimondva… nos, anyám már diliházba utaltatott volna.*

A reakciója kissé meglepett.
- Kárpótoljam? - folytattam tovább a játékot. - És mondja, mit óhajt tőlem, ez ügyben?
- Hát ebben igazad van. Abban reménykedünk, hogy nem szólt másnak, hogy ide jön... Egy egy vadász rendben van... mondhatjuk, de minél többen tűnnek el ebben a térségben annál feltűnőbb lehet a dolog.
- És lehet igazad van, de nem akarom a kedvedet szegni. A zenehallgatás ügyét döntsd el te magad.
- Annyira nem lenne h#lyeség - sóhajtottam. - Ha biztosan mondhatnák, hogy A keresztény istent vélték itt felfedezni. De azt hiszem nem ez a helyzet. Akkor viszont mondhatunk akármit. A fanatikusok, azok fanatikusok.

- Még ezt is én mondjam meg? Hát mivé lett ez a világ? *Sóhajtottam színpadiasan, miközben kezeimet szét tártam.*
- De talán egy másik mókus megteszi, ha csak nincs jobb ötlete. * ~ Vagy csak egy; ” Jó újra látni Jessy, örülök, hogy visszajöttél” ~ Tettem mellé, de ezt már csak gondolatban. Ez igazán nem illet volna a játékba és semmi pénzért nem vallottam volna be. Bár nem voltak magas elvárásaim, mint példának okáért, hogy; „hiányoztál” vagy ilyesmi, de legalább ennyi jól eset volna. Hisz egyáltalán nem magam miatt jöttem vissza.*
- Tudod Frank, ha az ember meg akar tudni valamit, akkor kérdez és válaszolnak rá. Ha nem kapásból kinyírod az ipsét, hanem mondjuk, megkérdezed, lehet, hogy válaszolt volna. Ha meg nem… nos, a „kínvallatás” fogalma nem hiszem, hogy ismeretlen számodra. *Vontam meg a vállaim, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.*

- Mivé, mivé mivé... - ráztam meg a fejem. - De meglehetősen felelőtlen lenne tőlem, ha csak úgy kérdezés nélkül cselekednék... még a végén teljesen az ellenkezőét váltaná ki.
- És mond csak sütve vagy főzve kéred... - bevallom ez rossz vicc volt még én is éreztem.
- Ugyan kérlek - húztam össze a szemöldökömet. - A kinézetem az oka? - tártam szét a karjaimat. - Valakit kettétépni, és órákig... napokig vallatni egészen más dolog. Az ilyet Jean-Claudera szoktam hagyni. Sőt ami azt illeti a kérdezés részén már túl estünk. Jó persze néha azért még próbálkozunk vele újból, de hááát...
- De őszintén, erről szeretnél beszélgetni egész este? Jó, igazából ha igen, akkor nem szóltam.

- Tudja Uram, a nők nagy része értékeli a leleményességet, még ha nem is épp a jó eszközt választotta. *Ingattam meg most Én fejem, de mosolyogtam és a következő kérdésére el nevettem magam. No félre értés ne essék, nem a viccen, hisz az pocsék volt.*
- Hmm… érdekesen mutatna a konyhába egy fordító csipesszel a kezébe. Egy szál köténykébe. *Játszottam el a gondolattal, miközben beszéltem. Na igen, érdekes mutatvány lenne.*
- De azt hiszem élve is megteszi. *Bólintottam határozottan. Hisz nem enni akartam én, hanem csak kicsit megdögönyözni… úgy, mint mondjuk más a macskákat.*
- Nem. Megy a szemed színéhez a vörös. *Ugrattam a másikat, ám a kérdésére csak összevontam a szemöldököm.*
- Mért, egész este velem akarsz társalogni? *Kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Nem mondom, hogy nem örültem volna neki. De eddig ennek a jelét sem mutatta.*

- Ebben talán nem vitatkozhatok. De akár még jól is állhat...
- Attól tartok ezt a kérésed viszont meg kell tagadnom. Ha nem akarod kinyuvasztani szegényt, akkor nem túl sok értelme van taperolni. Talán még oly érdekesebben hangozhat ez tőlem, főleg most, de ha ismered a halálra ijesztették kifejezést... a vadállatoknál előfordulhat.
- Nos, köszönöm a bókot - mosolyogtam. Az igazság az, hogy magamban tényleg jót mosolyogtam rajta.
- Akár... a többit majd Jean-Claude majd elintézi.. vagy ha nem hívja Nyikoájt.

- Szívesen szolgálataidra bocsájtok egy kötényt, ha kész lesz a konyhám. *Kaptam az alkalmon, hogy a feltételezése után tudjunk járni. Persze addig életben kell maradni mire kész lesz a konyhám. *
- Jogos. Akkor maradok nálad… *Céloztam itt a dögönyözésre, de ennek aligha örülne a másik és ennek tudatában egy mosolyra szaladtak az ajkaim.*
- Niki, aki mindenhol ott van, és még sincs sose sehol. *Forgattam a szemeim, miközben elindultam Frankhoz.*
- Nos, akkor vezess… gondolom, nem egyhelyben állva szeretnél társalogni a semmi közepén. *És ha hagyta, akkor bizony belé karoltam.*

- Nos, ha ez tenne boldoggá... - talán tényleg fel is venném azt a kötényt...
- Ez esetben csak helyeselni tudok. Én bizonyosan nem fogok belehalni.
- Igen... - gondolkoztam el a dolgon. - Ez egész jól leírja őt. - Mindig ott van ha szükség van rá, úgy igazán, de máskor... bár igaz, inkább valamiért Jean-Claudera hallgat.
Meglepett hogy belém karolt tekintve a ruháim állapotát. Felvontam a szemöldökömet, de végül nem szóltam.
- Nem tudom. Eddig ebbe még nem gondoltam bele. De merre szeretnél menni? Maradjunk itt az erdőben vagy menjünk be a városba?

- Az, hogy mi tenne boldoggá, az maradjon az Én titkom. *Kacsintottam a férfire*
- Micsoda önbizalom uram. De lehet, hogy nem örülnél neki még ha túl is éled. *Szélesedet ki a vigyorom. Nem feledkeztem meg a ruhájáról, csak épp nem érdekelt.*
- Ne nézz így… nem csak neked áll jól a vörös. *Kuncogtam fel, miközben eltakartam a számat a szabad kezemmel.*
- A városba? Így? *Néztem rajta végig jelentőség teljesen. Oké, hogy erre felé nem kell titkolózni, de na… ez azért túlzás.*
- Először talán le kéne mosakodnod… ha, gondolod segíthetek. *Vontam meg a vállam kissé. De hát mi tagadás, valóban szívesen láttam volna ruha nélkül. Csak épp nem a városban.*
- Aztán ha gondolod, mehetünk oda is, úgy se nagyon ismerem a helyet. De otthon is vár némi elfoglaltság… *Jegyeztem meg mintegy mellékes ként.*

Ez a kifejezés... csak egy nő képes ilyesmire. Amiért aztán férfiak számos része tudná a lába elé vetni magát.
Rámosolyogtam.
- Ebben igazad lehet - értettem egyet vele a vörös színt illetően.
- Hiszen épp most mondtad, hogy az öltözékemen semmi kifogásolni valót nem látsz - somolyogtam tovább. - Mellesleg igen, azt hiszem nem túl sokan ütköznének meg rajta. Vagy ha mégis... Talán egy valakit tudok akinek nem tetszene - sötétült el a tekintetem. - De mindegy is... - ráztam meg a fejem.
- Viszont az ajánlatod egész... csábító.
- Az meg vár... majdnem teljesen biztos vagyok benne.

- Ott a pont. *Biccentettem elismerően a férfinek. Hisz Én valóban nem láttam benne semmit, még ha Én magam nem is szerettem sokáig vértől lucskos göncbe rohangálni. De Frankot tiszta ruhában látni… furcsa és meglepő volna.*
- Ki? *Tekintettem rá kíváncsian. Talán nekem is jobb, ha tudom, hogy kivel vigyázzak. Már pedig Frank tekintete nem jelentet sok jót.*
- Valóban? Annyira csábító, hogy akár el is fogadd? *Kérdeztem felvont szemöldökkel. Ám a csábítás másik része nem vált be. De talán nem is baj.*
- Mivel nem hozhatok ide munkásokat, így ebben Én is biztos vagyok. *Húztam el keserűen a számat. *
- Pedig annyival könnyebb lenne… *Ingattam meg a fejem lemondóan. *

- Van egy farkas ember, állítólag meg támadta az egyik vámpírt és megakarta ölni. Nem volt valami túl okos tőle. De úgy látszik nem is érdekelte. Azt hiszem nem örülne neki, ha egy vértől csatakos vámpírt látna! - került egy kis gúnyos él a hangomba.
- Igen, úgy tűnik annyira csábító. Természetesen csak akkor, ha még mindig áll az ajánlat.
Nagyot sóhajtottam.
- Ha mindenképp így látod... mellesleg vannak páran akiket megkérhetsz hogy segítsenek neked.

- Hát az ősi ellentétek még itt is követnek minket? Most komolyan, ki a fene emlékszik már arra, hogy miért kell gyűlölnie egymásnak a két fajt? *Forgattam a szemeim. Reméltem, hogy itt azért erre nem lesz sor. De hát tévedtem… *
- Ó hát az majd kiderül, ha oda érünk… kitudja, hogy addig nem-e gondolom meg magam. Elég szeszélyes természetem van… * Egy frászt fogom meggondolni magam, de nem volt kedvem véget vetni a játéknak és a jó kedvemnek. Na meg, tényleg szeszélyes vagyok.*
- Frank, mégis ki segítene egy idegen vámpírnak, akiről semmit nem tudnak? Nem tartom valószínűnek, hogy rajtad kívül bárki megtenné. Téged meg lekötne az, hogy ki nevess, miközben igyekszem a falat festeni. Még egy csecsemő is jobban áll a kezembe, mint az ecset. *Ingattam meg a fejem.*
- Már mikor vásároltam is furcsán néztek rám, és három eladót idegeltem ki a kérdéseimmel mire végeztem. A negyediknél meg a pénz döntött, amit felajánlottam mikor ott akart hagyni.

- Ugye? Eddig még nem volt ilyen. De ennek pont ide kellett jönni - fintorodtam el. - De nyugodj meg... vagyis ha találkoznál vele akkor lehet nem lenne megnyugtató. Az általános bunyók mások... de figyelni fogunk rá, az már biztos.
Újabbat sóhajtottam.
- Ezzel a szeszélyetekkel teszitek tönkre azt a milliónyi férfit a világon - megráztam a fejem, de aztán ránéztem, hogy lássa nem komolyan gondoltam.
- Ez egy ilyen város, Jess. Az a pár ház ami mondhatni már kész van, ugyan így épült fel. Vagyis újjá. Csak is magunkra számíthatunk, vagyis egymásra. És senki nem vár el mást tőled cserébe csak ugyan ezt.
- És mért nevetnélek ki? Mármint jó, lehet nevetnék, de nem komolyan. Én sem vagyok gyakorlott szobafestő.
- Nos erre nem tudok mit mondani. Mellesleg meg ez a feladatuk.

- Nem vagyok ideges… *Próbáltam meg elviccelni a helyzetet annak ellenére, hogy semmi vicces nem volt benne. *
- Hééé… én csak Téged készüllek. Nem kell nekem millió, bőven elég egy… *Mosolyodtam el.*
- És eddig még nem készítettem ki senkit. *Húztam ki magam büszkén, mintha ez legalább egy dicséretre vallana, hogy idegileg mindig túléltek. Már annak a kevésnek, aki eljutott odáig, hogy szóra bírjon.*
- Ezt értem. De hogy várjam el, hogy cserélje ki valaki az ablakot ha ugyan ezt nem tudnám megtenni? És hidd el, kevés dolog az, amihez értek. Olvasni, főzni, játszadozni, másokat ki idegelni, takarítani… semmi hasznosat. Korán kerültem… *Akadt meg bennem a mondat, és megingattam a fejem.*
- Szóval korán lettem vámpír. De egyébként a zárat már kicseréltem. *Villanyozódott fel az arcom. Hisz még csak el sem törtem a keretet vagy bármi mást. Ez azért már haladás… *
- Látod… de aki nevet, az nem tud dolgozni. *Öltöttem a másikra a nyelvem.*
- Szóval… szerintem magam fogok szenvedni vele. Ha arra jársz, és a ház helyén egy rom áll. Az azt jelenti, hogy fordítva sült el. *Kuncogtam el magam.*
- Nos, biztos nem egy "hisztis, kötekedő libára" szakosították Őket. *Idéztem az egyik eladó szavait.*