Az erdő

- Ó ez külön kitüntetés nekem? Megtisztelsz - tettem a szabad kezem a mellkasomra.
- Nos, ez egy fogós, kérdés. De ha hajlandó vagy segíteni mások építkezésében, utána talán már az ő dolguk, hogy igénylik-e a segítségedet, vagy sem. Gondolom direkt rosszat nem akarsz nekik, lehetőleg a meglévő dolgaikat ne tedd tönkre, és akkor minden rendben lesz. Előbb utóbb úgy is ki derül miben lehetsz hasznos... még. Gondolom Morlát nem akarod kihívni egy főző párbajra... - grimaszoltam. Renben én már megszoktam az ételek látványát, de akkor is abszurdnak tartottam az elképzelést.
- Hát majd két nevetés között próbálkozhatunk a dolgozással is.
- Jól van, akkor majd megpróbállak kihúzni a romok alól - mosolyogtam rá.
- Hát akkor így jártak. Biztos vagyok benne hogy már rosszabb vevőjük is volt.

//Üvegtó//

- Ha így jobb neked, akkor veheted annak is. *Vigyorodtam el. Ám ennek leginkább az újabb szokatlan gesztus volt az oka.*
- Nos… szívesen segítek, ha a hasznomat tudják venni. De talán nem szívesen engedek az otthonomba idegeneket, míg nem tudom, hogy bízhatok-e bennük. Sőt… biztos. Így erre, kár is több szót pazarolni. *Vontam meg könnyedén a vállaim.*
- Nem ismerem, de valahonnan ismerős a neve. *Kezdet el járni az agyam, hogy hol hallottam.*
- De egyébként már egy ideje nem főzök. Nincs kinek… *Újabb vállvonás, de a névről nem jutott eszembe. Pedig biztos voltam benne, hogy már találkoztam ezzel a furcsa névvel. De mindegy is, ha nem emlékszem, akkor nem olyan fontos.*
- Nálam rosszabb? *Horkantottam fel.*
- Aligha… de mit kér cserébe a hősöm a szolgálataiért és a megmentésemért? *Kérdeztem kíváncsian, miközben oldalra pislogtam, hogy lássam az arcát is.*
//Üvegtó

Nyugodtan, csöndesen osontam az erdőben, mivel éreztem egy farkasembert a közelben. Azért ez nem tántorított el attól, hogy sorra vegyem a kis kézzel készült csapdáimat. Úgy a felénél jártam már, mikor megállapítottam, hogy jobban megy ez nekem farkas alakban, mint emberként ügyeskedve. De azért reménykedtem, szerettem volna ebbe is belejönni. Sosem lehet tudni. Kivételesen nem aggódtam a dolgon, biztosan volt vacsoránk, hiszen ha nem farkasként szerzek valamit, Petr biztosan vesz valamit Vilksben.
Ekkor az egyik csapdámhoz közelítve már messziről láttam, hogy valami mozog benne, elkaptam egy kisállatot. Elindultam lassan a pánikoló kis mókus felé. Hát, lehetett volna jobb is, de a semminél több.

Éppen Khoroshoval játszottam, amikor meghallottam az erdő szélén valami zajt. Farkas volt egyértelműen. Odaszaladtam és felmásztam egy fára, onnan nézelődtem, amikor megláttam őt. Gyönyörű volt, ez egész arcát szeplő borította, s szemét csodaszép feketének láttam. Ám én még nem találkoztam itt senkivel. Megijedtem. Leugrottam és elszaladtam. Közben észrevettem egy szegény kis mókuskát, akit elkapott egy csapda. Az idegen is azt figyelte. Lehet hogy ő építette. A kockázat ellenére odaszaladtam még a nő előtt, és elengedtem.

Közvetlenül a mókus mocorgása után kiszúrtam a kis farkaskölyköt is a fán. Meglepett, hogy mit kereshet egy gyerek az erdőben egyedül, megtorpantam, a préda most még várhatott egy kicsit, úgysem szaladt el. Több farkasember nem volt a környéken, de átfutott a fejemben, hogy talán a korábban érzett idegennel együtt jöhetett. Nem tudtam mire vélni a dolgot, a gyereket nem találtam veszélyesnek, mégis óvatosságra intett egy belső hang. Összehúztam magam, izmaim ugrásra készek voltak, figyeltem a környezetem rezdüléseit. Valószínűleg megijeszthettem a kölyköt, mert leugrott és elszelelni készült. Hát jobban is jártam volna, ha így tesz, de erre a kis mocsok lekapta a csapdámat a mókusról, amit azonnal elnyelt a fa lombja.
- Héj! - kiáltottam rá felháborodva, hirtelen tört fel belőlem a szó, pedig egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy feleslegesen zajt csapjak. Nekiiramodtam, hogy elkapjam.

Boldog voltam hogy megmentettem egy ártatlan állatkát, ámde még ott volt a nő. A kiáltásra hátra néztem, és láttam hogy nagyon dühös rám az idegen. Elkezdett felém rohanni. Halálra ijedtem, hogy most mi lesz velem. Lefagytam. Nem volt erőm elszaladni.
- Kérem ne bántson! - kiáltottam el magam már majdnem sírva - Nem bírtam tétlenül nézni, hogy egy kis mókuskát csak úgy megöljenek! - Nem tudtam mit csinálni.

Odaértem hozzá, és tehetetlenül felnéztem a fára a vacsi után. Aztán a lánykát mértem végig még mindig kissé dühösen. Első pillantásra megállapíthattam, hogy nem rég óta bóklászik az erdőben, előtte a civilizált világban nem lehetett rossz sora. Alaposan rá ijesztettem, és épp ezért nem értettem miért is nem futott el. Helyette beszélt. Nem állt szándékomban amúgy sem bántani, de most a hangjától a maradék haragom is elpárolgott. Persze ez azért annyira nem látszott meg rajtam kívülről.
- Ki vagy te és mit keresel itt egyedül?! - dörrentem rá barátságtalanul a kis állatmentőre. Nehezen tettem túl magam azon, hogy az első sikeres csapdám áldozatát ilyen könnyen elvesztettem.

Megkönnyebbültem, hogy nem bántott de még mindig féltem tőle. Olyan barátságtalanul beszélt hozzám. Vettem egy mély levegőt és elkezdtem mondani.
- Nina Heilia Flerko vagyok. A szüleim elutaztak én meg ott ragadtam Vilksben, és nem volt hova mennem, és ezért idejöttem a kutyámmal Khoroshoval az erdőbe. - hadartam el neki - Téged, hogy hívnak? - mondtam már nyugodtabban és barátságosan. - Tudod te egy nagyon szép lány vagy, mondták már? - mondtam neki felnézve rá.

A lányka könnyedén kiadta magát, rögtön megbízott egy idegenben. Ez nagyon felelőtlen volt részéről, de azt hiszem velem még szerencséje volt. Persze ez a tette bennem rögtön felébresztette azt az érzést, hogy nem kéne magára hagynom, mert még talán butaságot csinálna. Mélyet lélegeztem, hogy megnyugodjak és leljek magamban némi türelmet, mielőtt megszólaltam volna. Nem örültem a nyakamba hulló feladatnak.
- Alana - árultam el neki a nevem, a csacsogó bókja meg egyszeriben lesokkolt. Nem is reagáltam rá semmit, igyekeztem felülemelkedni.
- A szüleid keresni fognak. Talán vissza kellene menned Vilksbe - próbáltam kicsit barátságosabb hangot megütni vele szemben, reméltem, hogy sikerült.

Én magam is reménykedtem abban, hogy a szüleim visszajönnek értem, de tudtam, hogy egyenlőre úgyse tudnak semmit sem csinálni.
- Nem tudnának értem jönni, mert nagyon elfoglaltak és tudják hogy fel tudom találni magam, itt van a kutyusom is és nem lesz semmi bajom - mondtam neki ugyancsak elhadarva, és egy kicsit szomorkásan. - Nem éri meg nekem visszamenni oda, mert ott nem tudnék semmit sem csinálni. Itt legalább szabad lehetek és nem kell akkor parancsokat teljesítenem a Községházán. Mert gondolom oda vinnél - mondtam neki szomorúan.

Végignéztem rajta, és be kellett látnom, volt abban valami, amit mondott. Én a helyében foggal-körömmel ellenkeznék, ha valaki vissza akarna vinni a társadalom berkeibe. Ez szimpatikus vonás volt a lánykában, tetszett, hogy nem aggódik, nem idegenkedik a természettől. Persze, farkasember volt, ez valahol alap, de akkor is. Igazából még az ő kedvéért se mentem volna be szívesen Vilksbe, szóval számomra kényelmes volt a válasza. Nyugodtnak tűnt, a szülei majd úgyis keresik és megkerítik, nem az én gondom volt. Legfeljebb ideiglenesen falkatag lesz. Talán ha őt is etetni kell majd nem fogja ilyen könnyedén elengedni a vacsorát. Megvontam a vállam és ráhagytam az egészet a gyerekre. Ki voltam én, hogy helyette döntsek?
- Na és hogy tervezel megélni egyedül az erdőben? - kérdeztem meg tőle barátságosan, aprócska, enyhén gúnyos mosollyal.

Amikor kérdezett tőlem valamit, akkor jelent meg Khorosho.
- Nem leszek egyedül, itt van ő - mutattam rá a kutyámra. - Majd keresek gyümölcsöket, esténként egy nagy fán alszok, hogy biztonságban legyek a farkasoktól - mondtam neki mosolyogva. - Alana, falkatag vagy? És ha igen, akkor milyen helyen állsz a hierarchiában? - érdeklődtem tőle - Van barátod? Mi a vezeték neved? - kérdezősködtem folyamatosan.

Feltűnt egy golden retriever, egyértelműen a lányka társa lehetett. Leguggoltam hozzá és megsimogattam jó alaposan, barátságos jószág volt. Most már egészen feloldódtam és könnyedén mosolyogtam az állatra, miközben hallgattam Nina terveit.
- Igen, és valahol középtájt - feleltem neki nemtörődöm hangon. Úgy gondoltam ez elég diplomatikus és kis ferdítéssel talán még igaz válasz a részemről. - Szóval, ha úgy döntenél, hogy kényelmetlen a fa éjszakára, akár csatlakozhatsz is hozzánk - ajánlottam fel neki.
A következő két elhadart kérdésére az állam is leesett, és teljes mértékben zavarba ejtett, talán még jobban is, mint Petr. Kiszáradt a torkom és megugrott a pulzusom, mintha csak feleltetésen álltam volna. Hát... kellett nekem gyerekszáj...
- Balodis - mondtam végül, de arra, hogy van-e barátom nem reagáltam. Amúgy is csak hebegtem-habogtam volna. A kislánynak szinte rögtön sikerült elérnie, hogy kis híján elpiruljak.

Úgy láttam tetszik neki Khorosho.
- Középtájt? Az nem tudom mit jelent - mondtam neki kicsit zavarodottan.- Kösz a meghívást, de én félek az alfáktól, úgyhogy egyelőre nem - feleltem egy kicsit elpirultan. - Észrevettem Alanán azt ahogy elakad a szava, és talán egy kicsit el is pirult. Még vártam egy kicsit és nem tettem szóvá.
- Alana Balodis, nem rossz név, de az enyém sokkal jobb - állapítottam meg neki barátságosan, és egy kicsit gúnyolódva.
Már nem bírtam vissza tartani a mosolygást, muszáj volt kimondanom.
- Neked van egy barátod. Tudom ám. Csak eltitkolod - nagy vigyorral mosolyogtam rá.

Jogos volt a megjegyzése, túlbonyolítottam a dolgot, de annyiban hagytam aztán.
- Pedig általában nem harapnak... nagyot - jegyeztem meg neki mosolyogva az alfákra, mondván, nincs miért félni tőlük. - De ahogy gondolod. Azért, ha épp éhen akarsz halni, szólj előtte - ajánlottam fel a segítséget. Nem értettem magam, miért teszek ilyen ajánlatokat, miért ilyen könnyed a hangulatom, és főleg miért beszélek ilyen sokat?! Rossz hatással volt rám ez a kiskölyök... Valahogy olyan tiszta, ártatlan és őszinte teremtés volt, rögtön új oldalát hozta ki az embernek. Keveset foglalkoztam gyerekekkel, valahogy sosem volt türelmem hozzájuk, de most nem esett nehezemre, pedig nem volt olyan nyugodt és csöndes teremtés Nina, mint Roxana.
A neveink összehasonlítására tett kritikus, és kegyetlenül őszinte megjegyzésére hatalmasat nevettem. Azért még egyszer durván zavarba hozott, de jót tett a jóízű nevetés, feloldott bennem valamit.
- Neked meg nem kell mindenbe beleütnöd az orrod! - mondtam viccelődve és kapott egy fricskát az orrára.

Nagyon kedves és barátságos lánynak tűnt, olyan volt mint anyukám.
- Még átgondolom ezt a falkás ügyet - mondtam neki, ezt már komolyabb kinézettel. Amikor elnevette magát én is vele együtt röhögtem. És mikor megfricskázta az orrom egy nagyot mosolyogtam rá. Most már biztos voltam benne, hogy ő olyan, mintha a szülőm lenne.
- Nem kéne már menned? - kérdeztem barátságosan - Amúgy bocsi hogy elengedtem a vacsidat, csak tudod én vegetáriánus vagyok - feleltem neki egy kicsit szégyenlősen.

- Csak gondolkozz rajta nyugodtan - hagytam rá, még egyszer lehajoltam a kutyushoz, hiszen olyan lelkesen várta, hogy végre vele is foglalkozzanak.
- Arra van egy kisváros, - mutattam meg az irányt Arona felé - nem olyan, mint Vilks - jegyeztem meg, hogy ne aggódjon ezen - ott élünk - gondoltam nem árt, ha tudja.
- De igen, megyek már - értettem egyet, és kicsit azért lelki ismeret furdalásom támadt, hogy itt hagyom. De ügyes lány volt, nem féltettem, és ha megemlítem majd Petrnek úgyis intéz majd valamit az ügyében, biztos voltam benne, hogy nem tudná megállni.
- Semmi baj - bocsátottam meg neki. A vega étrenden azért eléggé meglepődtem, nem is tudtam mit mondjak. Soha eszembe nem jutott volna ilyesmi.
- Vigyázz magadra, hamarosan rád nézek még - köszöntem el tőle.

//Túlvilág útja 11.//

- Jól van - szorgalmasan minden szavára odafigyeltem. - Rendben - és már folytatta is tovább. - Köszi. Ok. Szia - csak így tudtam válaszolni neki az utolsó mondataira. Lehajoltam és megsimogattam Khoroshot, közben integettem neki. Végignéztem, ahogy szép kecses léptekkel egyre távolabb került. Éreztem, hogy benne megbízhatok, hogy ő igaz barátom lehet, és gondoskodna rólam, ha arról lenne szó. Ahogy beszélgettem vele éreztem a biztonságot, a meleget a közelében, amit nyújtott nekem. Tudtam hogy szeretni fog, és én is őt.

Kellemesen telt a reggel, igyekeztem törölni a fejemből az este emlékeit. Könnyed reggeli után elváltak Petrrel az útjaink, ő a falkavezérhez ment, én pedig úgy döntöttem felkeresem Ninát és megnézem meg van-e még mindene.
Sétáltam egyet tehát, utam végigvezetett a csapdáim mellett is: megint nem fogtam semmit. Közben már ahogy közeledtem igyekeztem figyelni az érzésekre is, hogy megleljem a lányt. Igazából nem volt nehéz dolgom, nemsokára kiszúrtam, ő viszont nem vett észre rögtön.

Éppen leveleket gyűjtögettem amikor éreztem egy farkasember közellétét, így hát körbenéztem. Itt volt ő.
- Alana! - vidáman ordítottam oda neki - Szia!
Boldog voltam. Újra itt volt. Eljött hozzám. Nem messze állt előttem. Még mindig gyönyörű volt, de most valahogy vidámabb a kisugárzása. Persze a hangomra megjelent Khorosho is, és egyből hozzá futott. Nem bírta elfelejteni ő sem.

Leguggoltam a szinte hiperaktív örömmel üdvözlő kutyához és alaposan megsimogattam, csöppet sem kíméltem. A végére lehemperedett a földre és a hasát mutatta nekem. Közben Ninát sem felejtettem el, neki is köszöntem. Máris mosolyt csalt az arcomra a lelkes fogadtatásával.
- Szia! Hogy telt az este? Minden rendben volt? - érdeklődtem meg. - Ettél ma már valamit? Na és nem voltál nagyon egyedül? Meséltem rólad a falkának - említettem meg neki kedvesen, hátha ezzel elcsábíthatom erdei életétől hozzánk. Ha minden jól ment ma Petrnek, akkor jobban jár ezzel, mint egyedül. Ha nem, akkor... békén hagyom itt.

Odasétáltam hozzá és adtam neki hirtelen felindulásból egy ölelést.
-Jó volt, és igen - válaszolgattam lelkesen. - Aha. Nem, dehogyis - mondtam neki mintha semmiség volna. - Tényleg, és mit mondtak? - érdeklődtem kíváncsian. Lehet, hogy ennek a falkának láttam verekedni az alfáját tegnap este? Vajon érdemes ezt megkérdeznem? Talán Alanát láttam akkor ott? Nem tudhatom biztosan, hisz messziről láttam.

Felemelkedtem a kutyustól és felé indultam volna, de ő gyorsabban behozta a távot és megölelt. Egészen lefagytam a gesztustól, fogalmam sem volt mit kezdjek vele. De azt a következtetést vontam le belőle, hogy nem kéne többet egyedül hagyni, ha egy ismeretlen ismerősnek ennyire tud örülni. Megveregettem finoman a vállát, miközben hallgattam a válaszolgatását.
- Azt, hogy mindenki szívesen látna nálunk - feleltem végül a kérdésére. Ő volt olyan fura, hogy megoldotta a beszélőkém, de ez az ölelkezős gesztusa kissé visszaváltoztatott.

- Ez remek - feleltem neki vidáman. - Úgy értem, gondolkoztam a dolgon, és be szeretnék lépni a falkába - ezt komolyabban említettem meg. Nem tudtam mit kezdeni a tegnap esti információval ezért, hát megkérdeztem tőle.
- Alana... láttam tegnap naplemente körül két farkast harcolni, és nem lehet, hogy téged láttalak a falkával együtt ott? - mondtam neki már egy csepp vigyorral se az arcomon. - Merthogy messziről néztem és nem vagyok biztos benne - mintha mentegetőznöm kellett volna.

Megnéztem magamnak alaposan az elkomolyodó arckifejezését. Érdekes módon ez rám is hatással volt, az én mosolyom is eltűnt akaratlanul.
- Igen, valószínűleg a falkát láttad - feleltem neki. - Nem mindennaposak ezek, kivételes alkalom volt - valahogy úgy éreztem, hogy erről biztosítanom kell. - De ha már így döntöttél, akár most velem is jöhetsz vissza. Megmutatom a helyet... - mondtam zavartan, hirtelen nem tudtam mit mondjak.