Sóhajok tere

Egy nagy, négyszögletű tér, melyre a nyirkos éjszakákon gomolygó köd telepszik. Körülötte a romos épületek éhes nyugalommal merednek le rá. Mohos, apró, szabályos macskakő borítja talaját, és két sorban, egymással szemben feketére mázolt, szecessziós vaspadok pihennek rajta. Az utca hasonló, díszes lámpái még azokból az időkből valók, mikor lámpagyújtók járták az utcákat, mécsesekkel hozva egy kis fényt az éjszaka sötétjébe.
Róla nyílik a Kocsma is.

Leállítottam a Jeepet valami szögéletes téren. Egyelőre nem láttam konkrét jelét életnek, ha csak nem a pislákoló gyertyafényt némelyik ablakban, vagy egy árnyat egy mellékutcában. Nem egy forgalmas városka ez, azt hiszem. Nem kell majd tömegtől félnem.
Kiszálltam, és az oldalamra szíjaztam a katanámat. Más fegyvert egyelőre nem tartottam szükségesnek. Előhalásztam a pipámat és megtömtem. Régimódi, de hát én is régi vagyok. Rágyújtottam. Aztán, miután kifújtam a füstöt, mély levegőt vettem.
- Hahó! Van itt valaki? - kiabáltam.

Ahogy baktattam fel az erdőben, az egész szinte mesélt nekem. Talán azóta már megszokhattam volna mióta vámpír vagyok, volt már egy bő másfél éve, hogy történt. Mégis... talán a város tette. Ott hamar megtanultam figyelmen kívül hagyni azt, ami nem kell, ami nem érdekel. De itt... csönd volt. A beszédes csönd. A lépteim majdnem hangtalanok voltak mindig, hallottam az állatok neszelését. De aztán felütötte magát bennem egy érzés, még pedig az, hogy közeledek. Hogy mihez? Majd meglátjuk, de úgy éreztem nem leszek egyedül. Valószínűleg a távoli kocsi morgása tette.
Az elhangzó hahóra érdeklődve mentem oda, miután beértem a romok közé. A karomon a kutya majdnem elaludt. Különös érzés volt belegondolni. Nem messze álltam meg a férfitól teljes menetfelszerelésben. Szinte minden vagyonom a hátamon lévő táskában volt.
- Úgy látszik nem sokan - feleltem csendesen, habár ebben egyre kevésbé voltam biztos.

Govrik elkapta a karom, mire rácsaptam a praclijára, és távoztam a kocsma hátsó kijáratán. Kíváncsi voltam miféle szerzetet fújt elénk a szél. Csak nem lehetett ember, ha már itt járt nem? De ezek ott bent nem hittek nekem. No de én majd kiderítem! És amúgy is, potenciális vásárló!
- Hát van itt, van itt drágaságom! - csoszogtam ki földig érő tunikámban a sikátorból. Meglepett, hogy máris szaporodtak a látogatók. Vagyis hát nem úgy, bár még az is megeshet. Főleg, ha Morla segít!
- Hát micsoda szép pár vagytok ti hallode? - vigyorogtam rájuk köszöntésképpen.

Hallottam, hogy közeledik valaki. Ha abból élsz, hogy észrevegyél, elkapj, levadássz másokat, kiélesednek az érzékeid. Kezemet a katana markolatán tartva fordultam felé. Sápadt, fiatal nő volt. Alig láttam valamit belőle.
- Nem, nem sokan-feleltem.
Csoszogás hangja ütötte meg a fülemet. Oda néztem, fél szememet a lányon tartva. Ha ez tényleg olyan város, mint amilyennek mondták, aligha lehet ember. Bár még lehet kiránduló... Ez esetben viszont irgalmazzon neki az istene. Ki tudja, kik járkálnak az éjben, a vérére vagy a testére vágyva...
Meghökkentő, rasztahajú jelenség közeledett. Látszatra szívélyesen fogadott engem. Sosem voltam nagy szószátyár, így csak bólintottam neki üdvözlésképpen, és utána megformáltam egy kérdést.
- Tudnék valahol inni egy sört? Vacsora is kéne.

A tekintetem a távolba révedt. Ha már itt vagyok, és ha már erre jöttem kedvem lett volna körülnézni.
Szinte robbanásként csörtetett be a világomba a nő a csoszogásával, a hangjával és mindennel együtt. Nem számítottam rá, nagyon nem. Még ha a közeli épületet figyeltem már egy ideje amiből kijött. Nem beszélve... Szilváról, aki szinte kiugrott a kezemből. A fejére tettem a kezem, és néhányszor végig simítottam rajta nyugodtan. Meg akartam nyugtatni. Ha már odalent felvettem, nem akartam, hogy itt fusson világgá.
- Az nekem is - mondtam halkan, és elvigyorodtam, de egyenlőre nem gondoltam komolyan. - Meg talán Szilvának is - tettem a kezem újból a kutya fejére.

- Nos, kedves eltévedt barátaim, az egyedül azon múlik, mennyit pengettek érte. - mondtam - Mennyei italaim vannak, és a főztömet is messziről dicsérik. Áhá! Szóval annak a hírére jöttetek! - vigyorodtam el szélesen.
Közelebb csoszogtam a nőhöz, és megnéztem az állatkáját.
- Hmm... Én mondom, bajok lesznek vele. - néztem rá szomorúan, gondterhelt hangon. Közben azért alaposan megfigyeltem magamnak és róla máris támadt egy tippem. De a másikról még ötletem sem volt. Csak add, hogy ne naga legyen! Elhatároztam, hogy amint lesz rá lehetőségem végigtanulmányozom minden egyes porcikáját. Egyre jobban tetszett az ötlet.

- Nem egészen. Egy barátom beszélt a helyről.
Többet nem mondtam, de hát nem is tudtam. Egyéjszakás kaland volt. Ő elmondta, hogy lidérc, én meg nem mondtam el, mi vagyok, de bemutattam neki, amit tudok. Már persze a természetfeletti erőmet, természetesen. Bizalomért bizalmat, vagy valami ilyesmi. Kicsit részeg voltam.
A nő beszélt nekem erről a helyről és arról, hogy él itt egy lidérc. Gondoltam, jól ellennék vele, mikor rájöttem, hogy bujkálnom kell. Alighanem a nő lesz az. De talán akadnak még mások is errefelé...
Fél szemmel még mindig a kutyás nőt figyelve mondtam az öregasszonynak:
- Vezess. Van pénz.

Most mondtam volna azt, hogy épp csak erre tévedtem? Oké, többnyire már nem vagyok olyan visszahúzódó, és csöndes, mint voltam, de nem akartam egyből bunkó lenni.
- Bajok, hmm? - vontam fel a szemöldökömet. - Majd meglátjuk. - Nekem jelenleg kicsit gyengécskének tűnt, és ráfért volna valami kaja, de egész jól elpihengetett a kezemben. A karmolásokat a fején viszont lehet le kéne fertőtleníteni. Viszont kezdtem úgy érezni, hogy jobban járok, ha fogok neki egy nyulat az erdőben, vagy hasonló.
Gyanakvóan néztem a nőre. Pénz nálam is van, de ezt nem szándékoztam mindenki tudtára adni. Annyim van, amennyi jelenleg nálam van és kész.
- De igazából, most már engem is kíváncsivá tett - mondtam, de kevésbé értettem a főztjére, mint inkább magára a helyre.

A komoly válasz meglepett. Egy barát beszélt neki erről a helyről? Eleve nincs senki, aki beszélhetne Aronáról! Valami nem stimmelt itt. Mindenesetre ez azért arra hagyott következtetni, hogy talán nem egyszerű halandó. De miért is én jöttem ki és nem egy vérfarkas?! Én még csak szagokat sem érzek, mióta véletlenül kiégettem az orrom! Utána hónapokig fekete muszmuszok potyogtak ki belőle.
A lányka kételkedő szavaira nem feleltem most még semmit. Egy jós csak tudja mit mond! Majd ő is meg fogja látni.
- Van pénz, van pénz! Hát akkor tessék kifizetni azt a vezetést legalább! - léptem a férfi elé és felé nyújtottam nyitott tenyerem. Majd a lányka felé is vetettem egy pillantást, hogy ő is készüljön fel erre, vagy itt hagyom az éjszakában, úgyis otthon van a sötétben.

Megmarkoltam a kard markolatát.
- Nem fizetek előre, öreganyám. Mutasd az utat. Ha túlélem, fizetek.
Nem gondoltam ezt egészen komolyan, de az jutott az eszembe, hogy ha már ő így áll a dolgokhoz, miért ne szívathatnám meg egy kicsit? És amúgy is, ez a hely, a gomolygó köd, a romok, a titokzatos, dilis öregasszony... Az egésznek volt egy kicsit szürreális hangulata. De hát ha így van, miért ne élvezzem ki? A színészkedés mindig szórakoztató...
A kocsimra pillantottam. Színészkedés ide vagy oda, azért talán nem ártana valami hatásosabb fegyvert is magammal vinnem. De nem akartam túl bizalmatlannak tűnni. Így is túljátszottam egy kicsit a szerepem.

Csak a férfi mozdulatára figyeltem fel. Eddig nem néztem meg alaposan mert másképp is figyelemmel tudtam kísérni mit csinál. A tekintetemmel követtem a kezét. Egy kard van nála! Kikerekedtek a szemeim, és egyet azonnal arrébb léptem. Nem is tudom mikor éreztem utoljára ilyet. Féltem. Vagy is talán ezt nevezik szorongásnak? A kardja igen is rossz emlékeket ébresztett bennem. HA egyszer keresztül nyomnak egy ilyet rajtad akkor azt megjegyzed.
Viszont örültem annak amit a pasas mondott. Nem tudom én hogy reagáltam volna rá, ha hozzám jön utána kuncsorogni.
- Ajánlom, hogy ne dobja fel a kutyám a pacskert a főztödtől mellesleg - bújt elő belőlem a Célia által belém nevelt jó modor, és úgy sandítottam a nőre. Mellesleg kutyám... milyen érdekes. Még csak most szedtem föl az erdő előtt, máris kezdtem megszokni.

Elkerekedtek a szemeim a reakcióra. Még ilyet! Egyre biztosabb, hogy naga. Azok még ilyen kis smuc/gok!
- Jóég! - kiáltottam fel elsápadva és a férfi keze felé nyúltam. - Hagyja, hogy megnézzem! - kértem aggódva. - Csuklójára szorítottam ujjaim, az ellenkezését elhessegettem pár elkiabált utasítással. - Maradj nyugton! Csöndet! - Így maradtam megdermedve pár pillanatig. - Mélyről jövő... nyugtalan... mint a fahasábok a vizen... - mormogtam behunyt szemekkel. - Neked kakukkfű és gyűszűvirágpor keveréket kellene enned hagymalekvárral. De sürgősen! - Mondtam neki komolyan, miután kitapintottam a pulzusát. - Gyertek gyorsan! - indultam el, de még egyszer megtorpantam és a lányka felé fordultam. - Mellesleg én meg ajánlom bogaram, hogy kifizesd azt a főztöt!

//Morla lomboltja//

Csak pislogni tudtam. Sok fura szerzettel hozott már össze a sors, de ilyet még nem láttam.
- Te figyelj, kutyás lány... Ezt az öregasszonyt te is látod, ugye?
Megfordult a fejemben, hogy hallucinálok. Bár olyasmire aligha vagyok képes, ha a fizikai betegségek nem fognak... És különben is, mit kéne ennem mivel? Hagymalekvár? Az meg mi a f3ne?
Jobb híján követtem az öreg nőt. Öreg... Lehet, hogy öregebb vagyok nála. De ez most nem számít. Csak mentem utána. Lábaim körül kavargott a köd, ahogy átvágtam a téren. Ebből mi lesz?
Egy biztos. Nem eszek meg semmit, aminek a nevében a hagyma és a lekvár szavak szerepelnek.

//Morla lomboltja//

Igen.. kezdtem egyre biztosabb lenni benne, hogy jobban járnék, ha én fognék valamit a kutyának, az úgy is friss hús meg minden. A nő kitörésére viszont kezdtem kételkedni abban, hogy most különben melyiküktől is kéne távol tartanom magam. Bezzeg Celia már rég lerendezte volna az öregasszonyt.
A férfire néztem, ahogy hozzám szólt. A szemeben valószínűleg még látszott az érzés, amit a kardja látványa kiváltott bennem.
- Igen... sajnos - tettem hozzá azt már kicsit halkabban, bár nem voltam benne biztos, hogy eléggé.
Elindultam mellettük közben azon filózva, hogy vajon a nő íze is olyan szörnyű, mint amilyen a főztje ígérkezik? Nem voltam benne biztos, hogy ki merném próbálni.

//Morla lomboltja//

Kinyitottam a Jeep ajtaját. Leoldottam a kardomat. A csomagot és a kardot a hátsó ülésre tettem, és beültem.
Elgurultam egy kis mellékutcába, hogy ne legyek útban senkinek. A csomagtartóból előszedtem egy régi takarót, vízszintesbe állítottam a az ülést, és elnyúltam. Magamra rángatta a takarót. Sokszor éjszakáztam már a kocsiban. Rég megbütyköltem, hogy ne csak akkor menjen a fűtése, amikor jár a motor. Egy órán belül kellemes meleg lesz a kocsiban.
Holnap pedig neki kell állnom a házkeresésnek.

Arona létrejötte óta csöndes város volt. S bár lélekszáma még alig haladta meg az egy tucatot, holt épületeiből áradt a különleges jelenlét. Ki tudja mit rejthetett múltja? Nem a lassan ide tévedők tették várossá, már néptelenül is az volt. És az olyan különleges estéken, mint amilyen a mai is volt, a kósza vándor egyenesen úgy érezhette, hogy önálló identitással rendelkezik. Önálló szellemmel, mely mindent lát, mindenről tud, s talán maga is aktívan részt vesz sorsának alakításában.
A Sóhajok terén lassan különös köd ült meg, belepte a padok lábait, ezzel fekete vascsónakoknak tűntek a szecessziós lócák. Mint Charon lélekvesztője. A tér lehelete betört a róla sugárirányban szétfutó kisutcákba, és párát lehelt az ott csöndben pihenő Jeep ablakaira is. Utastere viszont még fel sem melegedhetett igazán, mikor valaki megkocogtatta jéghideg ablakát.
- Elnézést Uram, jól van? - a természetellenes csönd lassan visszakúszott rejtekébe, a járműbe tompán behallatszó férfihang elijesztette.

Hallottam a közeledő lépteket, de reménykedtem benne, hogy az idegen tovább megy. Idegen... Itt én vagyok az idegen.
De persze nem ment tovább. Kinyitottam a szemem, és felültem. Először le akartam húzni az ablakot, de aztán eszembe jutott, hogy ha az ismeretlen sokáig akarna beszélgetni, teljesen kihűlne a kocsi. Így inkább fogtam a katanát, biztos, ami biztos, és kiszálltam a kocsiból.
A teret alacsony, fehér köd ülte meg. Egy babonás ember akár még baljósnak is nevezhette volna. Ránéztem az érdeklődőre.
- Megvagyok, kösz. Rossz helyre parkoltam?

Jackkel szemben egy több, mint két méter magas szikár férfi állt, sárgás bőrének árnyalata még ilyen távoli, halovány fényben is látszott. Apró, mélyen ülő, kissé bedagadt véreres szemeivel bámult maga elé, vékony száját összeszorította. Kifejezetten balgatag képet vágott, mintha valami nagyon megterhelte volna gondolatait.
- Igen. - mondta végül, s ezzel egy időben valami hangosan csapódott a Jeep tetején.
- Egyenesen rossz városba. - károgta egy bagógőzös női hang az autó felől. Valószínűleg ő landolhatott rajta valahonnan. Alakját a sötétben nem lehetett kivenni. - Ez nem vámpír és nem is farkas! - állapította meg az indokoltnál talán nagyobb hangerővel. - Mi vagy te? - az éjszakába olvadó nő hangja fenyegető volt és agresszív.

Mintha hallottam volna valamit magam mögött, de nem foglalkoztam vele. Aztán amikor két talp dobbant a kocsim tetejére, egyetlen másodpercre megdermedtem. Ez baj. Ez nagyon nagy baj.
Még be sem fejezte, amit mondott, mikor oldalra léptem, és teljes erőmből kicsaptam a kocsim ajtaját., Ez remélhetőleg letarolja majd a magas férfit. Aztán még egyet léptem oldalra, és felemeltem a kezemet. Egy löketnyi levegővel akartam letaszítani a kocsitetőről a nőt, hogy utána én magam ugorhassak fel oda. Két ellenfél ellen könnyen védhető lehet egy ilyen magaslat, főleg karddal. Mély sajnálatomra nem a pisztolyomat kaptam kézbe, mikor kiszálltam.

A férfi halkan nyögött egyet, ahogy hozzá csapódott az ajtó, de egyensúlyát megtartotta, csupán megtántorodott. Viszont a Jeep szélvédőjén hangosan legurult valami, a nő valószínűleg nem számított a láthatatlan támadásra. Viszont mielőtt Jack célba vehette volna a tetőt vasmarok szorult hátul a nyakára, eltépte az autótól, hátra rántotta és a kisutca másik falához lökte.
- A fegyverét Ivars, a fegyverét! - kiáltotta valahonnan a nő, s ezzel a nagydarab férfi nekilendült.

Patthelyzet. Nem is, rosszabb. Vert helyzet.
A nő mögé pillantottam. Lángok csaptak fel, és a vasmarok eltűnt rólam.
Az épp tápászkodó nő mögött jelentem meg. Kardot rántottam és a torkához nyomtam a pengét.
- Senki nem mozdul!
Persze ez sem volt jó megoldás. Ha a nő történetesen valami erősebb faj tagja, könnyedén leráz magáról, és akkor megint ott vagyunk, ahol a part szakad...
Ez egy hosszú éjszaka, gondoltam.

A magas, fekete hajú nő recsegő hangján felnevetett.
- Most véged. - szakadt félbe ezzel hirtelen a nevetés. Váratlanul nyúlt hátra, hogy kifejezetten élesre és hegyesre reszelt körmeit támadója arcába vájja, s véres csíkot húzzon maga után. Ez a kevéske vér is elegendő volt ahhoz, hogy a félhomályos sikátorban megváltozzanak az árnyak. Hátborzongató, fájdalmakkal és kegyetlenséggel telt üvöltés tört fel mindkét támadóból, fokozatosan leszakadt róluk a ruha, beborította őket a csimbókos szőr. Az alakját váltó nő elszabadult a szorításból, s lassan Jack arcával egy magasságban, két hatalmas, nyáladzó farkaspofával nézhetett szembe.

Felkiáltottam fájdalmamban, és éreztem, hogy valami meleg folyik végig az arcomon. Aztán már szinte nem is maradt időm lerázni a fájdalom okozta bénultságot. Farkasok...
Nos, ez problémát jelent. Nem olyan veszélyesen nagyot, de azért mégiscsak
problémát. Most már bántam, hogy nem a pisztollyal a kezemben szálltam ki. Talán beteleportálhatnék a kocsiba a pisztolyért, de ha elég gyorsan reagálnak, beszorítanak, és biztosan elérnek a karmaikkal vagy a fogaikkal, míg indítok vagy lövök... Nem. Ez nem megoldás.
Két marokra fogtam a katana markolatát. Kezdőállást vettem fel, és biccentettem az ellenfeleimnek a tiszteletem jeléül. Aztán vártam. Ha megtámadom az egyiküket, a másik megsebezhet. De ha megvárom, míg támadnak, egymást akadályozni fogják. Ez pedig nekem jó.

Őszintén megmondom, eddig nem volt kedvem bejönni a városba. Az erdőben lézengtem, talán több mint egy hétig. Valószínűleg tudtak rólam, csak nem foglalkoztak velem, vagy ha mégis este le tudtam őket rázni. Egy idő után pedig békén hagytak. Hagyták hogy földet túrjak. Kavicsokat kerestem, na meg férgeket is. Elvoltam...
A hangokat viszont nem tudtam nem észre venni. Igazából érdekelt is mi folyik a romok között, csak egyenlőre nem akartam közösködni velük. Szinte végig láttam a jelenetet. Legalábbis a fontosabb részét.
Ezek az idióták... Láttam már őket néhányszor, és eddig sem tűntek valami túl eszesnek, de ez már több volt a soknál.
A fa tompán csattant az szőrön, húson és csonton, és jól arrébb taszította az állatot. Állat... hát kívül belül az volt, és nem csak jelen helyzetére lehetett érteni azt hiszem. A röptét kiadós vinnyogás is kísérte, én meg szinte úgy éreztem magam, mint aki golfozik. Eléggé groteszk...
Nem érdekelt mint mond a pasas a kinézetemre. Egyértelmű volt, hogy nem ember. Biztos, hogy látott már egy átváltozott tűzlelkűnél cifrábbat is. Vagy ha nem... akkor ideje lesz.
- Remélem nem zavar, ha csatlakozom - sandítottam hátra a férfira.