Utcák

- Jó döntés! Nagyon aggódtam volna magácskáért, ha nem marad itt éjszakára. Meglátja, holnap kerítünk új kerekeket arra a csodára. Addig pedig pihenje ki magát. - magyaráztam miközben szedelőzködött. - Gondolom ismersz már annyira drágám, - feleltem a vámpírnak - hogy a fizető vendégre jobban vigyázok, mint a szemem fényére! - biztosítottam, majd átkaroltam a lánykát. - Gyere kicsi Olivia, mutatom az utat. Vigyázz a macskakövekkel, néhol szabálytalanok és könnyen megbotlik benne az ember. - magyaráztam töretlenül, miközben magunk elé tartottam a fáklyát. - És hát ugye, te is csak egy ember vagy. - tettem hozzá halkan, mintha magam elé motyognék.

//Morla lomboltja//

Egy nagyobb táskában összepakoltam pár fontosabb holmimat, majd ismét alaposan bezártam a kocsit és csak utána mentem oda a nőhöz.
Nem volt sok kedvem ezzel a nővel elmenni, de azt hiszem a jelenlegi helyzetben ez a legjobb döntés. Bár remélem holnapra nem rabolják ki a kocsim tartalmát. Igaz minden fontos nálam van, de no azért annyi pénzem nincs félre téve, hogy mindent a nulláról kezdjek. Nah de ez majd csak holnap fog kiderülni. Remélem tényleg bízhatok benne legalább annyira, hogy nem öl meg.
-Ezt mégis hogy érti?-Pillantok rá érdeklődve.



//Morla lomboltja//

Hamarosan távozott a vámpír férfi, majd Petr is elköszönt. Szó nélkül biccentettem neki a legnagyobb természetességgel, hogy menjen csak. Nem telt el sok idő és a fura páros is elhagyta a helyet, lassan kiürült a kocsma, csak a vámpírok ültek továbbra is az asztaluknál. Eljöttnek láttam a pillanatot, hogy én is hazatérjek. Előtte még váltottam pár szót a kocsmárossal. Biztosított róla, hogy jön nekem eggyel, és ezen kívül szolgált pár érdekes információval is. Megtudtam, hogy a vámpír ismerősöm, Dr. Kalliola orvos. És hogy a kocsmáros inkább rá bízná az életét, mint a helyi vajákosasszonyra, annak ellenére, hogy azzal a nővel egész jó a viszonya. Ezt elkönyveltem magamban.
Nyugodtan sétáltam hazafele és kivételesen egészen könnyednek éreztem magam. Nem fürkésztem a sötétben az utcákat minden sarok után, nem lapultam a falakhoz, ahogy előre haladtam és hallottam valami furcsát és nem aggódtam azon minden pillanatban, hogy valaki megtámad. Egyszerűen csak sétáltam.
Amióta elváltunk, egyedül Petr járt a fejemben...

Futottam, ahogy erőmből tellette. Még hogy én lennék szörnyeteg, és természet ellenes! A könnyeimet úgy fújta ki a menetszél a szememből. Nem akartam sírni, egyszerűen csak kiszökött pár könny, valószínűleg a feszültségtől. Nem akartam mást csak hogy haza érjek, nyugalom legyen és valakit magamhoz szoríthassak, ha mást nem a kutyámat. Nem akartam volna egyedül maradni ezen az estén, sem a nappalon ami követi majd.
Hogy melyikünk volt ügyetlenebb nem tudom... Én már eddig is megbotlottam párszor. Aztán pedig egyenesen bele rohantam valakibe. Én nem estem el. Csak meredtem az illetőre, majd nagy levegőt véve sziszegtem rá a fogaimat is kipattintva mikor észre vettem, hogy ez is farkasember mint a másik. Pedig eddig nem volt gondom velük úgy igazán...

Nekem rontott valaki és teljes erőből fellökött. Elterültem a földön, és hatalmasat szitkozódtam, hogy hogy lehettem ennyire felelőtlen! Mi ütött belém?! Sosem szoktam ábrándozni! Mondhattam volna, hogy véletlen volt az ütközés a masszív vámpírnővel, de ahogy rám vicsorított fenyegetően és sziszegett, egyértelmű volt, hogy támadás alatt állok. Ideje volt gyorsan magamhoz térnem és védekeznem.
Sebesen talpra ugrottam, s közben a földön hagyott kis táskámból előkaptam az egyik tőröm. Valami hasonló alapállást vettem fel, mint amit Petr mutatott, bár azt hiszem most volt benne valami állatias attitűd is. Talán csak az ő reakcióját tükröztem vissza ösztönösen, amikor az én ajkam is fenyegetően megemelkedett, hogy láthatóvá tegye a fogaim. Amelyek ugyan nem voltak olyan félelmetesek, mint az övéi, de már nem a logikus gondolkodás vezetett, az talán csak lassított volna. Tekintetem az övébe mart, egyértelműen üzente, hogy kész vagyok felelni a fenyegetésére.

Összeakadt a tekintetünk, de csak pár pillanatra. A többit, azt amit tett sem hagyhattam figyelmen kívül. Mikor felállt gondolkodás nélkül hátrébb léptem egyet. Amikor a fegyver is elő került éreztem ahogy gyorsan felkúszik bennem az idegesség egészen a fejem búbjáig. Ez pillanatok alatt lejátszódott, aztán valami elpattant bennem.
Felsikoltottam és eleredtek a könnyeim. Még hátrébb léptem párat és a kezembe temettem az arcom akármennyire is nem volt ésszerű lépés. Miért? Miért? Miért?!?! Csak ez visszhangzott a fejemben, és tényleg zokogásnak eredt a hangom.
Aztán egyszer csak kattant bennem valami.
- Ezt már nem ússzátok meg! - mutogattam az egyik ujjammal a nőre, miközben az egyik kezem még mindig takarta az arcomat. - Az hogy az egyikőtök megtámad... az már... - de én sem tudtam mit akartam mondani. És nem is ilyennek ismertem magam. Én nem voltam ilyen... na igen, és másmilyen sem, ami eddig meg igen.

Hátrált párat. Fájdalmasan felsikoltott és arcát eltakarva zokogott. Nem értettem. Összezavart. Valószínűleg ezt is akarta elérni, és meglepően jól csinálta. Ezért is kapcsoltam ki a gondolkodást. Mozdulatlan maradtam, ugrásra készen feszültek izmaim, őt figyeltem töretlenül és közben csak egy szó visszhangzott az elmémben, egyetlen kiáltás:
Fuss!
Össze-vissza beszélt, szavaiban nem volt kapcsolat, csak fenyegetés. Nem törődtem a táskámmal, egy vámpírral álltam szemben egymagamban egy kihalt utcában, aki egyértelműen veszélyes volt és talán beszámíthatatlan is. Nem volt értelme hősködni. Ha nem muszáj nem is teszem. Úgy döntöttem, hogy elszaladok. De gyorsan végigpörgettem magamban a város feltérképezett részeit amíg beszélt, és tudtam is merre kellett mennem ahhoz hogy le tudjam rázni. Egyébként a gyorsasága miatt esélyem se lett volna lehagyni. Ehhez viszont hátrálnia kellett volna pár lépést a szűk utcában, hogy a mögötte lévő utcasarkon befordulhassak. Így nem nagyon tudtam elmenni mellette. Elszánt tekintettel, bár egyértelműen növekvő adrenalinszinttel léptem közelebb hozzá magabiztosan és suhogtattam meg a levegőben előtte a tőrt. Csak egy kicsit kellett, hogy hátrahőköljön ettől és már itt sem vagyok. Reméltem, hogy beválik.

Most azt hiszem rájöttem mért volt jobb úgy ha az ember nem gondolkozott vészhelyzetben, csak tette amit kell. Most nem tudom mi történt, de úgy tűnt mintha az agyam sokkal gyorsabban járt volna mint ahogy futni tudnék. És ez most semmi jót nem ígért.
Ahogy lóbálni kezdte előttem a tőrt megint valami változott. Ugyanolyan hirtelen mint az előbb. Teleszívtam a tüdőmet levegővel, bár nem tudom miért.
Ott termettem előtte, elkaptam a kezét, és úgy ahogy volt a kését a saját combjába vágtam. Megfogtam az állát és fel akartam feszíteni, hogy közelről a szemébe nézhessek.
- Mért nem hagytok békén?! - szinte rárivalltam közben mégis sziszegtem, a hangom pedig már nem hallatszott zokogásnak, kétségbeesettnek viszont igen, nagyon is.

Gyors volt. Váratlanul ért, kiszámíthatatlan volt. Én pedig naiv. A hajszálnyi remény, hogy harc nélkül, épségben megúszom az egészet a becsavarodott vámpírnővel, egy szempillantás alatt elúszott. Innentől kezdve nem volt értelme a terveknek, ötleteknek. Csak a túlélésért folyó küzdelemnek.
Belevágta a tőröm a saját kezemmel a combomba. Fogsorom összeszorítva felnyögtem, de több hangot nem eresztettem ki a börtönéből, inkább lenyeltem. Így viszont összegörnyedtem a fájdalomtól és izmaim megfeszültek, teljes erőmből szorítottam a tőr markolatát, mintha ezzel levezethetném a fájdalmat. Ahogy elmúlt a pillanat egy sarokba szorított ragadozó tekintetével néztem közvetlen közelről a szemébe. Nagyon megijesztett. Hirtelen teljes erőmből lefejeltem. Nem tudtam, hogy mennyire sérülékenyek a vámpírok, de egy embernek azt hiszem betörtem volna az orrát ezzel. Reméltem, hogy legalább megtántorodik és távolabb kerül tőlem. Közben azért én is megszédültem.

Valami válaszban reménykedtem. Akartam, hogy válaszoljon, adjon egy magyarázatot mért történik az ami. A baj csak az volt, hogy közben az én érdeklődésen és éleslátásom is kezdett tompulni. Megéreztem a bőre alatti lüktetést a tenyeremen, először csak az egyiken. Egy pillanatra egészen más gondolatokat terelt át az agyamon, de nagyjából olyan sebességgel, mint ahogy futni tudok. Valahol, talán ösztönösen, próbáltam ezekből a gondolatokból a felszínre úszni újból, a valóság felszínére. Akkor viszont jött a hirtelen ébresztés...
Megtántorodtam, hátrébb léptem, többet is. Viszont egy valami valószínűleg nem úgy jött ki ahogy valószínűleg a másik tervezte. Valószínűleg tényleg valahol mélyen egy ösztön tehetett róla, az ösztön hogy ne engedd el a prédát semmi áron... Nem hogy elengedtem volna a nőt, hanem a kezeim még szorosabbra fonódtak a tagjain, és húztam magammal.
Amit biztosan éreztem magam a talpamon viszont, egyet előre léptem, a nő lábai mögé, és elgáncsoltam. Mindketten a földre zuhantunk, de ellentétben vele, én ne ma földre hanem rá. Ez úttal az alkarommal feszítettem fel az állát, és úgy néztem rá. Már nem úgy mint aki megtámadott, hanem úgy... mintha az étellel játszottam volna. A fogaimat lazán összeszorítottam, és igaz, valamikor az egész kavarodás közepette visszahúzódtak, talán csak egy pillanattal ez előtt, semmi biztosíték nem volt rá, hogy a következő pillanatban nem fognak előbújni.

Rángatott magával, mint valami rongybabát, közben pedig szinte égetett a lüktető fájdalom a lábamban. Aztán váratlanul elgáncsolt és a földre zuhantunk. Felnyögtem mikor rám érkezett, azért fájt. Főleg a lábam, hiszen még mindig fogta a kezem és vele együtt a tőrt, ami így még mélyebbre fúródott, amellett, hogy tovább hasította a húst. Legszívesebben üvöltöttem volna. Ahogy felfeszítette az állam, és teljesen kiszolgáltatottá váltam vele szemben eluralkodott rajtam a pánik. Már az előző kérdése is borzongató volt, főleg amilyen hangsúllyal feltette, hát még ez a helyzet! Rájöttem, hogy most akár könnyen meg is halhatok. Ez volt az, ami hirtelen bekapcsolt, vagy kikapcsolt valamit. Ösztönösen szorítottam rá torkára a szabad kezemmel, hüvelykujjam körme a kulcscsontjainak találkozása fölötti puha részbe nyomtam, s vártam, hogy a köröm karommá változzon. Vártam, hogy emberi vicsorgásom egy farkasévá változzon, s hallottam az anyag szakadásának félreismerhetetlen hangját.

Nem bírtam magammal. Valamiféle köd lepte be a tudatom. Valósággal húzott magához. Annak ellenére, hogy ma már ettem lassan a nyaka felé hajoltam. És itt hibáztam. Gyorsnak kellett volna lennem, kíméletlennek, nem pedig arra várni, hogy a vágyaim teljesen ellepjenek.
Csak tovább folytattam, még az után, is hogy megéreztem az érintését. A kezének feszültem, és úgy erőltettem magam tovább a nyaka felé. Aztán... aztán csak egy hörgés szakadt fel a torkomból. Odakaptam a kezemmel, és hátra hajoltam, kihúztam magam annak a reményében, hogy így a karom is távozik a húsomból. Újból könnyek szöktek ki a szememből. Teljes meglepettség ült ki az arcomra ugyan úgy, ahogy rám is telepedett. Abban pillanatban nem értettem semmit, aztán pedig csak a fájdalom maradt.

Megsebesítettem, és elhúzódott tőlem. Kihasználtam a helyzetet és durván lelöktem magamról. Karmaim végigszántották a mellkasát közben. Elengedtem a tőrt, ott hagytam a helyén, és így kaptam a nő után a fogaimmal. Az volt bennem, hogy a túlélésemért cserébe végeznem kell vele. Nincs helye semmi érzelgősségnek, csak cselekedni kell. Átharapni a torkát, felszakítani a légcsövét, amíg még lehet. De valahogy hatott rám az a rémült, fájdalomittas tekintet, mellyel pár pillanattal ezelőtt rám nézett. Az a hang, ahogy feltette legutóbbi kérdését. Pedig nem lett volna szabad teketóriázni, az a gyengeség jele. És ennek ellenére a torka helyett a lábát vettem célba. Inkább azt tépem le, hogy túléljek. Minden igyekezetem ellenére még mindig gyenge voltam.

Nem is tudom mi vett rá, hogy tétlen maradjak. Egyszerűen arrébb dobott mint egy zsák krumplit. Ha nem veti rám magát csak ültem volna ott, pityeregve, és minél kisebbre összehúzva magam.
Azonban akkor magam alá húztam az általa kiszemelt lábamat, és úgy ahogy voltam behúztam neki egyet a szeme alá. A helyzet teljesen eloszlatta az előbbi önmarcangoló hangulatomat. Úgy ahogy ő ugrott az előbb felém, most én ugrottam felé, hogy a pofájánál fogva leszorítsam, és szőrös vagy nem, a nyakába harapjak. Most nem volt a mozdulataimban az a várakozó, vágyakozó lassúság. Gyors voltam mint a villám, vagy legalábbis annyira, amennyire tőlem tellett.

A sebes ütése váratlanul ért, és nagyon durván eltalált. Egy pillanatra azt se tudtam hol vagyok. Az biztos, hogy a nyoma megmarad. Amíg ellökött magától már támadásba is lendült. Soha többet! Soha többet nem kegyelmezek senkinek sem! Az maga a halál! Nincs könyörület, számomra se lenne!
Leszorította a fejem, ez csak még jobban feldühített, szét akartam tépni, hogy végre véget vessünk ennek az egésznek, és már ott tartottam, hogy elindítok egy kegyetlen csapást felé, mellyel cafatokban lökhetem le magamról.
...
Talán csak egy szempillantásnyit teketóriáztam, mielőtt cselekedtem volna. Csapkodni kezdtem, hogy lerázzam magamról, és hogy fájdalmat okozzak neki, aztán megcéloztam valahol a dereka környékén, hogy belemélyesszem karmaim és felszántsam az oldalát.

Nem mondanám, hogy nem ittam még jobbat, meg azért zavart is hogy olyan szőrös, ahogy a fogaimat belemélyesztettem a nyakába. Majd aztán piszkálhatom ki a fogaim közül...
Valahogy az élmény mégis egészen más volt. Az izgatottság szinte végig rezgett rajtam a fejem búbjától a talpamig, újból és újból, minden korttyal. Éreztem már hasonlót, de teljesen ilyet nem. Még ha volt az a fura mellékíze is...

Mikor elengedtem a nyakát, ismét kihúztam magam. Egy pillanatra talán le is hunytam volna a szemem, de mocorogni kezdett alattam.
Lefogtam a karját és előre húztam mielőtt még teljesen belém mélyesztette volna őket. De még így is felszaggatta ruhám és megkarcolta a bőröm. Rendesen fel is szisszentem. A másik kezét is megfogtam és előre húztam, majd kicsit rátehénkedtem.
- Így már nem vagy olyan virgonc, nem igaz? - csillant fel a szemem, és elmosolyodtam. - Tudod mit, mondok neked valamit. Ha nyugton maradsz, és nem próbálsz meg többet nekem támadni, elengedlek.

Meglepett, hogy milyen könnyedén irányítgatta a karjaim. Egyszerűen lefogott. Mintha csöppnyi erő sem lett volna bennem. Összezavarodtam. Ahogy tehetetlenül kínlódtam alatta, nagy levegőt véve minden erőm bevetettem, rájöttem, hogy szörnyen gyengének érzem magam. Mintha leszívták volna minden energiám. Émelyegtem. Sőt, szédültem. Nem értettem mi történt. Megrémültem.
De akkor magamhoz térítettek a szavai. Amint tudatosultak azonnal elöntötte az agyam a méreg, a tehetetlen harag és gyilkos düh. Ez a feltétel, ez a lenézés, ami áradt belőle elviselhetetlen volt. Megalázó. Alana megszűnt és a farkas maradt. Amit nem érdekelt, hogy minden egyes csapással egyre rosszabbul lesz, fel-fel emelte a fejét, hogy egyre csak a nő felé harapjon, hátra belemélyesztheti a húsába a fogait, hogy aztán el se eressze.

Hátrébb húztam a fejem, és elhúztam a szám.
- Mert túl nehéz lenne megszólalnod igaz? - próbáltam épp elég erővel túlzengeni az acsargását, de még úgy hogy ne legyek felesleges nagyobb hangerővel. - Pont mint a másik, csak nekem rontasz ok nélkül, aztán még te vagy megsértődve! - Mérges voltam, és közben nem értettem, honnan jött az előbbi arrogáns kirohanásom. De az ő hisztije sokkal jobban lekötött.
- Húzd vissza a bundád és szólalj már meg! - rivalltam rá és közben a kezeit rángattam. Közben pedig tudtam, ha nem teszi meg az lesz a legkisebb, hogy belerúgok. És valahol a tudatom egy kis hátsó szegletében ez a gondolat nagyon zavart.

Az egyik mondata eljutott a tudatomig, de az még mindig nagyon távol járt. Valami másikról beszélt, aki megtámadta. De milyen másik? Nem voltunk sokan. Ki lehetett az? De hiába próbáltam választ keresni, ez jelen állapotomban lehetetlennek tűnt.
Viszont félelmetesen gyorsan fogyott az erőm. Az jutott eszembe, hogy talán a tőr tehet róla. Vagyis a sérülés. Lehet, hogy sok vért vesztettem. Nem tudtam, csak azt, hogy még mindig pokolian fájt. De már nem bírtam többet mocorogni, talán nem is voltam olyan messze az ájulástól, az viszont veszélyes egy luxus lett volna. Ezért inkább erőt gyűjtöttem. Nyugton maradtam, mozdulatlanul és csak fenevadhoz méltó torokhangon vicsorogtam rá. Már csak azért sem fogom azt tenni, amit ő akar. Nem fog kedve szerint ugráltatni. Azt már nem!

Nagyot sóhajtottam. Csak nem szólalt meg, és ez bosszantott, de legalább már nem mocorgott annyit. Ez egy kicsit lejjebb vitte az ideget bennem. Csak néztem rá egy darabig, hogy a fejem megfelelő távolságban legyen tőle. És amikor már azt hittem hogy teljesen megnyugszom, összeszorultak a fogaim.
- És még én vagyok természet ellenes szörnyeteg - néztem rá undorodva, majd a nyelvemmel szöszöltem utána a számban. Szó szerint szöszöltem. Aztán egy pillanatra oldalra fordultam és kiköptem pár szőrszálat a földre. Kérdően néztem rá, azt akartam megszólaljon, de azért még egy bunyót nem akartam vele megkockáztatni, hiába éreztem magam most annyira nyeregben.

Amennyire csak tudtam, hasonló undorral és megvetéssel néztem vissza rá, mint ő rám. Most kifejezetten gyűlöltem azért, amit velem tett. Ha lett volna erőm hozzá lelkiismeret furdalás nélkül darabokra szedtem volna. Pedig még sosem tettem ilyet és nem is állt szándékomban.
És akkor a semmiből támadt egy ötletem, mely még engem is meglepett. Hiszen nem voltam egyedül! Volt egy falkám! Ha mást nem is tehetek, és talán itt pusztulok, még teljesíthettem a vámpír kívánságát, hátha elijesztem vele. Megszólaltam.
Nagy levegőt vettem és hangosan, hosszasan vonyítottam az éjszakában fájdalmasan. Majd még egyszer és még egyszer. De talán többre már nem is volt erőm, reméltem ennyi is megtette a hatását.

Kezdtem feladni. Talán a fajtájától is megundorodni? Úgy éreztem értelmetlen volt az egész, az egész este.
Aztán mikor... énekelni kezdett, megijedtem. Éreztem ahogy belém hasít a félelem. Tudtam hogy mit jelent. Sosem láttam vagy hallottam ilyet, de tudtam. Elég rendesen bántam, hogy így elbántam vele, talán még abban is segítettem volna ha megszólal. Így viszont felpattantam és már ott sem voltam. Az utca végéről még visszapillantottam, nem tudom miért, de aztán tovább futottam.

[url=//Erdős területek - Üvegtó//]https://arona.hungarianforum.com/t122-uvegto[/url]

Elégedettség öntött el, mikor rémülten kapkodta a lábát és gyorsan lelépett. És azért, mert van egy falkám. Talán épp emiatt mégsem vagyok gyenge. Csak épp annyira, hogy szánakozzam magamon. Egy darabig nem bírtam mozdulni, forgott körülöttem a világ. Aztán viszont lassan, óvatosan elvonszoltam magam a közeli falig, hogy neki támasszam a hátam. Már ez erőt ad, és nem hagy olyan kiszolgáltatottan, mintha a kis utca közepén hevertem volna. Lehunytam a szemem és megpróbáltam legyűrni az émelygésem. Komolyan nem értettem mi történt, hogy ennyire borzalmasan érzem magam. Megvizsgáltam a combom és ez csak tovább növelte a rejtélyt. Ugyanis nem vesztettem annyi vért, ami ezt a szintű gyengeséget megmagyarázta volna. Abban viszont biztos voltam, hogy ha kihúzom a tőrt, azzal többet ártok most magamnak, mint segítek. Különben is, amint hozzáértem a remegő kezemmel végigszaladt rajtam a fájdalom. Elhalasztottam a kérdést. Végignéztem magamon, a cipőm és szűk farmerem cafatokban hevert valahol pár méterre, a kabátom fullasztóan szűk volt és mivel akadályozott a heves mozgásban jócskán szakadt mindenfelé. Letépkedtem magamról a maradékát, hogy legalább levegőt kapjak és még kevésbé ájuljak el. Így egyedül combközépig érő piszkos kis ujjatlan felsőm maradt épen, hála annak, hogy kellően kinyújtott és elnyűtt darab volt. De nem csak az öltözékem hiányossága miatt nem változtam vissza. Úgy gondoltam, hogy bárki is közelítsen felém ilyen állapotomban, ezzel az alakommal egészen fenyegetően el tudnám riasztani. Mert most senkit sem tudtam volna megtűrni a közelemben. Gyenge voltam hozzá. Így hát lehunytam a szemem és vártam, hogy összegyűljön bennem egy kis erő. Közben megtapogattam a szemem környékét, erősen sajgott, valószínűleg szereztem egy randa monoklit is. Nevetségesen nézhetek majd ki emberként. Nem mintha nem szoktam volna már hozzá a látványhoz.

A házam felé tartottam, mikor meghallottam a vonítást. A segélykérő nem messze innen lehetett, talán egy párhuzamos utcában. Tudtam, ki az. Alana...
Kerestem egy sarkot, és épp akkor léptem be az utcába, mikor a másik végén eltűnt az idegesítő vámpírnő. A R0hadt...
Az utolsó métereket már futva tettem meg. Térden csúszva érkeztem Alana mellé. A combjából egy kés vagy tőr állt ki, és az arcán is volt egy jókora zúzódás. F3nébe! Hát így védem én meg a falkámat?
- Alana! Válaszolj bólintással... Figyelj rám... Vissza tudsz változni?
Aztán rájöttem, hogy jobb, ha nem teszi. A válasz, hogy ki tette ezt vele, ráér addig, míg ellátom a sebét.
- Várj.
Levettem a pulóverem és a pólómat. Utóbbit széttéptem, és egy szorítókötést rögtönöztem vele Alana combjára. Aztán visszahúztam a pulóverem.

Valaki közeledett felém, sőt, már mellettem is termett. Túl gyors volt. Fenyegetően vicsorítottam rá. Sőt, a ténykedése közben már-már kis híja volt, hogy a morgásból nem lett harapás. De épp időben felismertem az alakot.
Petr volt az. Hirtelen, a semmiből, a legnagyobb biztonságban éreztem magam.
Egyetlen korábbi mondata jutott el a tudatomig, hogy változzak vissza. Nem gondolkodtam ezen, csak engedelmeskedtem, és szép lassan visszatértem emberi formámhoz. Ettől viszont valahogy még gyengébbnek éreztem magam. Lepillantottam a lábamra, és hirtelen elborzadtam a látványtól. Most láttam csak, hogy a tőr hegye az egyik oldalon kikandikált a húsomból. Nem, nem volt ez olyan durva, csak az tette azzá, hogy az én lábamról volt szó. Viszont rájöttem, hogy most ezzel a visszaváltozásommal tönkretettem a munkáját, egy kicsit meglazult a szorító kötés, ezzel elvesztve a lényegét.
- Bocsánat - mondtam erőtlenül és hátra hajtottam a fejem.