O’braien ház

Valahol megnyugtatott, hogy nem okoztam neki kellemetlenséget.
- Nem... - hessegettem el a dolgot a kezemmel. - Jól vagyok... azt hiszem - tettem hozzá kicsit erőtlenebbül. - Csak eszembe jutott egy régi emlék - füllentettem. Ahogy viszont ránéztem, hirtelen kételkedni kezdtem magamban. Mért erőltetem? Nem lenne semmi baja! Nem veszítenék semmit azzal, ha belekóstolnék. Még észre sem venné.
Nem. Most hogy így szemben álltam vele, nem tudtam rávenni magam. De vajon mi állít meg, ha hátat fordít nekem? Ismét nem... uralkodni tudnék magamon. A kérdés viszont az, hogy akarok-e?
Rámosolyogtam.
- Valószínűleg nem lesz rá szükség - indultam lassan tovább,majd hirtelen témát váltottam. - Ezek szerint egyedül vagy a városban? - ,,Egyedül." Nos, egészen sokféleképpen is lehetne ezt az egy szót értelmezni ebben a városban.

-Biztos, hogy minden rendben? Inkább álljunk meg és pihenjen, vagy üljön le! Nekem aztán mindegy, hogy sétálunk vagy csak ülünk. Az egészséged fontosabb.-Nah és most miért aggódom én ennyire? Alig ismerem....És tényleg nem úgy néz ki, mint aki mindjárt össze akarna esni. Nah de jobb a biztosra menni nem?
-Igen egyedül....Teljesen egyedül...Na jó nem teljesen mert már ismerek pár embert.-Vagy kiket. Tényleg ilyenkor mi a helyes megnevezés? Ismerek pár lényt? De ez biztos sértő lehet nekik, vagy legalább is én megsértődnék.
-Főleg este a rossz, amikor a tök üres házban egyedül vagyok. Nem azt mondom, hogy nagy zsibongás legyen, de egy lakótárs jó lenne, vagy egy háziállat.-

Megálltam és kedvesen néztem vissza a nőre, ez úttal viszont nem úgy mint annak előtte. A tekintetem valahogy kissé üres volt. Valami azt mondatta velem, hogy üljek le. Én nem igazán bántam a sétálást se, mindegy volt, de...
- Rendben - mosolyodtam el egy picit. Szembe fordulva a nővel pár lépést arrébb lépve leültem a földre. Bár akkor lehet már érdemesebb lett volna az előbb a tornácon leülni de nem tettem szóvá.
- És... nem félsz? Persze, az ismerősök jók, és egy egy kicsi város jelenleg... Nem tudom, honnan jutott eszembe... de elég veszélyes tud lenni a világ.

Miután leült én is leteszem a popsim mellé, majd elgondolkozom a kérdésén.
-Nos igen hallottam már arról, hogy milyen veszélyes ez a város, és természetesen ahogy minden ember én is félek attól, hogy valami miatt vagy valaki miatt előbb halok meg, mint kéne. De nem lehet úgy leélni az életet, hogy folyton rettegünk....Vagyis le lehet, de az nem nagyon nevezhető életnek. Nah és bízom az ismerőseimben és én sem adom fel egykönnyen a harcot. Kemény fából faragtak engem!-A mosolyom kiszélesedik, majd magam elé bambulok.
-És ti? Ti hogy vagytok ezzel az egésszel?-

Egészen különös érzés fogott meg ahogy a beszédét hallgattam. Valamiért elmosolyodtam rajta, de el is gondolkodtatott. Valami mondjuk még ennyi idő után is tudott motoszkálni bennem, mint ahogy az előbb is, jutottak eszembe olyan gondolatok, amiket nem igazán tartottam... ha nem is helyén valónak, de nem túl kedvesnek.
- Mi tudunk vigyázni magunkra, és persze egymásra is szoktunk. Ha nem így lenne az sem változtatnak túl sokat. Így is úgy is csak egymásra számíthatnánk csak legfőképp, ahogy ezt eddig is tettük. És ahogy te is mondtad, nem ülhetünk csak egy helyben mert úgy gondoljuk az biztonságosabb...
Az egy másik kérdés, hogy nekünk nem is lenne az. Annyi biztonságunk lehet csak amennyit magunknak teremtünk, és ezt nem befolyásolja az hogy egy helyben maradunk vagy sem. Az egy más kérdés hogy hova megyünk, de az is a mi döntésünk.
- Egy csöndes, és érdekes helynek tűnt amikor idejöttünk - hunytam le a szemeimet pár pillanatra. - Valahogy viszont a változás szele ott lebeg a levegőben. Nem tudom tartsak-e tőle vagy sem. És ezt nem is fogom tudni amíg nem tudom mit hoz. Van amikor persze az utolsó pillanatig nem tudhatjuk, aztán meg már mindegy... Én valahogy még azért reménykedem benne, hogy egy darabig így marad.
Kinyitottam a szemeimet és a messzibe néztem. Nem gondoltam igazán bele, de reménykedtem benne, hogy nem merültem el túlságosan a saját gondolataimban az előbb, mivel hangosan mondtam őket.

-Az jó, ha van valaki mellett olyan ember akiben bízhat és támaszkodhat. Bár gondolom inkább te vigyázol rá, mint fordítva.-Fura is lenne, ha a lánya őrködne felette esténként. Bár biztosan jól tud karatézni, vagy valami hasonló keleti harcművészetet.
-Változás? Ha lesz is remélem csak jó irányba. Igazából már nekem az is nagy változást hozott az életembe, hogy betértem a városba.-De nem is szabadna többet mesélnem erről, hisz az sem biztos, hogy Ők tudnak az itteni dolgokról, "lényekről".
-Egyre hűvösebb kezd lenni. Azt hiszem lassan azért hazaindulok. Bár igaz ott sincs sokkal melegebb. Nem is tudom mikor leszek kész a felújítással. Egyedül nehéz egy munka. De legalább van tető a fejem fölött és a mai világban már az is nagy kincs.-Fel is állok mondatom végén, majd kezet nyújtok felé.
-Örültem, hogy megint találkoztunk! Vigyázz magadra meg a lányodra. Remélem még összefutunk.-Bár ezen a helyen nem lesz túl nehéz elkerülni egymást.
Amint a búcsúzás megvolt el is indulok haza.

//Köszi a játékot és bocsi, hogy csak most írtam//

Csak hallgattam. Hiszen azt nem mondtam volna, hogy csak én vigyáztam ő rá. Bár igaz, Yuureinek nem fizikálisan kellett vigyáznia rám inkább.
- Ahogy mondtam még nem tudhatom - tártam szét a kezeimet. - Bár ha esetleg van valami sejtésed, ezzel kapcsolatban akkor szívesen venném, ha szólnál - kértem kedvesen.
- Nos, ez igazán nagy kár, de természetesen nem tartóztatom. - Tényleg sajnáltam valahol hogy elmegy, de lehet hogy jobb is így - Nem tudom, ha legközelebb esetleg úgy gondolja hogy jól jön egy kis segítség szóljon. Nem ez az szakmám ugyebár, de meglátjuk mennyi segítség tudok lenni.
- Én is - mosolyogtam rá, és elfogadtam a kezét, mármint nem úgy... még ha az igazság az is volt,hogy nekem semmi kedvem nem volt felállni. - Te is vigyázz magadra - néztem utána. És ha már felálltam, elindultam valamerre...
//Régi kórház - Földszint//

Ha őszinte akartam lenni magammal, azt hiszem szerettem ezt a helyet. Egy régi vámpír kúriája, ami csak arra vár hogy a tulajdonosa visszatérjen... Az igaz, hogy az illető eltűnt, ami adhatna okot arra, hogy kissé kényelmetlenül érezzem magam. Nem beszélve arról, hogy nem igazán ismertem az illetőt. Mégis... Ez a hely teljesen megfelelőnek tűnt arra hogy itt ücsörögjek minden egyes alkalommal.
Ezúttal volt egy kis társaságom is. Az oldalán egy szürke kabátocska volt, amit a lányom varrt neki. Mostanában hidegek az éjszakák és a reggelek... másrészről meg védte kicsit az alatta lévő sebet ami az oldalán volt amikor megtaláltam. Most a térteimen gubbasztott, én pedig elgondolkozva túrtam a mutatóujjammal a fején lévő bundába. Néha éreztem ahogy megborzong a kis állat. Lehet hogy a hideg érintésemtől, de lehet hogy nem... sok mindent mondanak a macskákról, melyek merő babonák csupán valószínűleg. De ki tudja, lehet tényleg többet látnak és éreznek a világból az embernél, és ebben valamennyire hasonlítunk, ő és én.

Ma este szerettem volna nem egyedül lenni, így elindultam Rikhard házához, de nem találtam őt ott csak Yurieet, aki viszont elárulta nekem, hogy apja kedvenc helyén az O'braien háznál leledzik.
Ezen nem lepődöm meg. Sokat jár oda ezt még én is megtapasztaltam nála. Egyre hidegebbek az esték, így alaposan felöltöztem, amitől kicsit kis gombóc Arthurnak nézek ki, de ez engem csöppet sem zavar. Csak egy embernek akarok tetszeni és az meg tudja, hogy szebben is ki tudok nézni. Szóval ezen nincs miért aggódnom.
Ahogy meglátom őt a ház előtt elmosolyodom és meggyorsítom lépteimet. Mikor mellé érek egy hosszú csókkal ajándékozom meg és csak utána köszönök neki.
-Szép Estét Uram! Már megint itt? Jöhetett volna hozzám is!...És ki ez az édes kis cica?-Lepillantok az ölében heverésző macskára.

Mélázásomból Oilvia ébresztett fel. De még hogy felébresztett! Természetesen viszonoztam azt ahogy megcsókolt, de utána nagy szemekkel csak megbabonázva néztem kicsit rá.
- Szép estét! - mondtam végül kedvesen, lágyan elmosolyodva hozzám. - Bocsánat... néha ilyen vagyok... de hát tudod... - néztem rá reménykedve. - Néha teljesen elkalandozok a saját gondolataim közé. És ez a ház... - pillantottam egy kicsit hátra - valahogy vonzanak a titkai.
- Ő? - néztem az ölemben kuporgó macskára, aki most még kisebbre összehúzta magát. Hiába, Olivia még idegen volt a számára.
- Éjbogár - túrtam bele megint a bundájába kicsit egy ujjal, majd apró köröket írtam le benne. - Az új gyámoltam. Az erdőben találtam, kicsit sérült volt, úgyhogy elláttam a sebét, meg adtunk neki enni... Mostantól velünk lakik úgy látszik.

-Ne kérj bocsánatot. Csöppet sem haragszom rád. Meg így legalább kimozdultam.-Egy puszit nyom az arcára, majd csak a cicusra figyel.
-Milyen kis aranyos és szép a neve. Biztosan elveszítette az édesanyját. Kis szegény. De jó kezekben van. És ez a kis kabát nagyon aranyos.-Fejem a vállára hajtom, majd ha engedi a cicus óvatosan megsimogatom.
-Hiányoztál. Oké tegnap láttuk egymást, de akkor is. Túl hosszúak a nappalok és a házban is egyre kevesebb munkám van. Lassan már unatkozni fogok....Majd kellene keresnem egy munkát, csak nem tudom hol és merre kezdjem.-

Elmosolyodtam. Azért magamban megfogadtam, hogy legközelebb hozzáindulok.
Éreztem ahogy a kis állat megborzong, mikor Olivia megsimogatta. Még jobban összehúzta magát, de aztán valahogy hirtelen más lett, megfeszülten figyelt. Talán a meleg tehette, hogy Oliviának ellentétben az enyémmel meleg a keze.
- Igen, most már bizony velünk marad... - imételtem - ha csak ő másképp nem dönt. - Egy pillantást még vetettem rá, de közben már Olivia jelenléte kezdte átvenni a figyelmem tárgyát. - Yuurei varrta neki.
- Olivia... - szólítottam meg végül, de elakadt a szavam. Aztán kicsit rásandítottam. - Nagyon örülök hogy itt vagy - mondtam végül mint aki megkönnyebbült, és most az ő fején simítottam végig, de természetesen rajta nem csak az ujjaimmal. Majd egy kicsit úgy hagytam a kezem. Olyan jó volt ilyen közel érezni magamhoz.
- Ebben azt hiszem én sem tudok, sokat segíteni. Jelenleg valószínűleg úgy is csak ebben a városban fogok praktizálni, amikor szükség van rá. De ha esetleg, van lehetőséged távolabbra bejárni... mondjuk autóval, vagy nem tudom. Akkor nem a közeli faluban kéne keresned. Szerintem nem is találnál, és nem is örülnének neki az itteniek.

-Jó kis helye lesz neki!-Bár fura, hogy két vámpír felnevel egy macskát, de aranyos.
-Én is nagyon!-Annak is, hogy itt vagyok, de leginkább annak, hogy Ő vele vagyok itt. Igaz jobb lenne, ha otthon lennék, mert ez az időjárás nem nekem való, de nem panaszkodom. Majd talán Ő is rájön erre idővel.
-Nah igen erre én is gondoltam már, de tudod Natalia megbabonázott, vagy hogy mondjam. És ha elhagyom a várost kitörlődik az emlékezetemből és nem fogok tudni visszatalálni ide, így akarta megmenteni az életemet, hisz akkor nem tudlak titeket elárulni és biztonságban maradtok. Talán egyszer vissza kellene mennem hozzá és megkérni, hogy fordítsa vissza, ha lehetséges. Bár nem tudom mennyi esély van erre.-Ha nem lenne ez a fránya "átok" már rég körülnéztem volna a szomszédos városokban, de így nem merek.

Elmosolyodtam a szavaira. Majd újból megsimogattam a fejét. Jól esett kiélvezni a jelenlétét.
Végig hallgatva a szavait viszont elgondolkodtam.
- Én nem így hallottam. Tudod, nem vagyok ott mindig mindenhol, de azért próbálok lépést tartani, és tudni mindenről ami fontos. Én úgy tudom, hogy csak értesíteni nem tudsz senkit...
Megfogtam Éjbogarat, és lassan felálltam. Mire ő egyből a ruhámba kapaszkodott és felmászott a vállamra. Onnan nézet tovább a világra.
Oliviának nyújtottam a kezem.
- Voltál már odabent? - pillantottam a ház ajtaja felé. - Ha gondolod körbe vezetlek, de csak ha van kedved...

-Nos látod, most nem emlékszem pontosan rá, de majd akkor a napokban megkeresem őt és utána érdeklődöm a dolognak. Bár akkor is örülnék neki, ha levenné rólam. A tudat, h valamilyen szinten irányít engem frusztráló.-Végignézem ahogy feláll, majd a kezébe helyezem az enyémet és felállok.
-Még nem voltam bent és szívesen körbenéznék. Legalább meg fogom tudni, hogy miért is szereted ennyire ezt a helyet.-Hezitálás nélkül belé karolok, majd úgy sétálunk be a házba. Hagyom, hogy ő vezessen, hisz ő tudja az utat.

- Az lehet nem árt... - úgy első kézből tudhatnánk meg mindent a dologról. Hiszen hallottam amit hallottam, de attól még így pontosabb képet kapnánk az egészről biztosan.
Lenyomtam a kilincset, és előre engedtem Oliviát. Nyugodt voltam, az hogy itt volt velem, mégis olyan különleges színezetet adott a dolognak. Talán úgy lehetnem a legjobban leírni, hogy boldog voltam...
- Az elsőre szembe tűnik gondolom, hogy jobban berendezett mint a mi házunk még ebben a városban... - néztem körbe. Bár ez kicsit furán vette ki magát. Oda mentem végül az ablakhoz ebben a szobában és széthúztam a függönyt, hogy legalább a hold fény bejöjjön. Majd vissza kell húzzam.
Visszamentem Oliviához és odatartottam neki a kezem, hogy megint belém karolhasson.
- Nos... Ez a ház itt mondhatni egy múzeum, emlékmű, megemlékezés helye, és egy olyan kúria ami visszavárja a gazdáját. - Jelenleg amúgy egyfajta nappali szobában álltunk. - A város... mondhatni egyik alapítójáé, Wilhelm O'braiené. Az ajtaja nyitva áll, a városból bárki bejöhet, de mindennek úgy kell maradnia ahogy volt.
- Egy igazi vámpírkúria amúgy. Igazából azért érdekel ennyire, mert ha itt vagyok olyan érzésem van, mintha maga a ház titkokat rejtene. Érdekelne O'braien igazából milyen személy is... Meg aztán az ismeretlen ismerős környezet sok mindent eszembe juttat. Vagy éppen leállítja a gondolataim, néha mikor melyik ,,kell".

Ahogy belépek vele együtt a házba azonnal körbenézek. Igaz nem látok túl sok mindent mert már sötét van és a függönyöket is behúzták, de azért nem teljes a sötétség. Szerencsémre Rikhard is gondol erre, így elhúzz a függönyöket. Jobban belátom így a szobát, de egyszer, majd napközben is megnézem magamnak.
-Gyönyörű egy hely...Igaz kicsit rideg, de ezek a bútorok! Fantasztikusak!-Igaz antik bútorok. Imádom az ilyeneket. Bár igaz otthonomba nem ilyet vennék, de szeretek bennük gyönyörködni.
-Kezdem érteni, hogy miért jársz ide ilyen sűrűn. Engem is kíváncsivá tett a hely. Majd ha meg tudsz valamit kérlek meséld el!-

- Igen az... bár én már láttam hasonlókat, sőt olyanokat is amelyek legalább ilyen fényűzőek csak másképp. Lehet talán arra is emlékeztet, ahogy eredetileg a berlini házunk kinézett. Azonban azt hiszem, az itteni házunk sosem lesz ilyen. Nem érzem szükségét.
Ahogy beszéltem közben Éjbogár úgy döntött, hogy elterpeszkedik a vállamon. Egy kicsit kapaszkodott a körmeivel a kabátomba, de nem érdekelt. Direkt azért vettem fel ezt, mert ennek annyira nem baj. A fejét a nyakamnak döntötte és dorombolni kezdett. Ami elsőre meglepett.
- Nézelődj nyugodtan amúgy. Majd szólj ha esetleg átmenjünk egy másik szobába.
- Ahogy halottam egy részben O'braien pénzelte, és szervezte az első házak felújítását. Azon kívül nem túl sokat tudni róla. Egyszer csak eltűnt. Itt kicsit néha olyan, mintha az ő szelleme is próbálna mondani valamit... bár remélem nem igaz... vannak vagy nincsenek szellemek, az már azt jelentené... - megráztam a fejem. - Bocsánat, néha túlkomplikálom a dolgokat tudod... - mosolyogtam Oliviára.

-Szépek lehettek...És a modern bútorok ezekhez képest semmik. Nem tudom miért szeretik az emberek a sima négyszögletes bútorokat. Ezeknek az antik darabok megmunkálásához tényleg kellet tudás, türelem. Ezt megbecsülték. Ugyan így vélekedek az épületekről is. Olyan szépek a régiek...De a mostaniak...Borzalmasan néznek ki.-Miután kinézelődtem magam visszasétálok mellé és ismét belé karolok.
-Mehetünk Uram! De remélem utána átjön hozzám! Tudod a szobámat, már vámpír baráttá alakítottam át direkt neked!-

- A divat jön és megy minden korban Olivia. Előbb utóbb ez is változni fog. Mint látod... láthattad, én néha elnosztalgiázom. Felveszem az egyik kimonomat, mert valamiért ahhoz a korhoz talán különösen kötődöm, de nem ragadok le lényegesen egyiknél sem, legalábbis próbálok. Nem is tesz jót, meg hát a kinti világ is erre késztet.
- Persze attól még szeretheti valaki a szépet - mosolyogtam végül ismét Oliviára.
- Természetesen drága hölgyem! - simogattam meg a kezét miután belém karolt. Aztán gondoltam egyet, és megcsókoltam a kézfejét. - Kérése számomra parancs - mondtam kedvesen, és ha lehet még jobban közelebb húzódtam hozzá. A fejemet az övének döntöttem egy kicsit.

-Igen tudom. Nem is ez a bajom...Csak többre tartom a régi építészeket, mint a mostaniakat. Oké én nem tudnék megépíteni egy modern házat sem...De érted, hogy értem...De jobb is lesz, ha túllépünk ezen a témán. Lassan én is belekeveredek.-Elmosolyodom, majd a házat kémlelem tovább.
-Azért ne legyen parancs. Természetesen nekem az is számít, hogy te mit szeretnél!-Mikor közelebb húzódik hozzám felé pillantok és egy puszit nyomok fehér arcára, majd a fülébe suttogok.
-Szeretlek!-Nem tudom mi ütött belém, de most furán nagyon boldog voltam. Igaz eddig is az voltam, de nem ennyire...Talán a ház, de az is lehet, hogy csak a közelsége miatt.

- Persze ebben nincs semmi... Nem kell hogy minden tetsszen, és nem kell hogy az új legyen az... - nagyot sóhajtottam, majd megsimogattam az arcán. Drága Olivia, pedig valószínűleg sikerült kifognod azt, akivel még jó sokszor fogsz ilyenekbe belebonyolódni.
- Ne legyen parancs? Ó pedig, még annak is szívesen venném... - ilyesmire mért többször is utaltam, de akkor nem vette jó néven. - De jól van, ne legyen parancs. Akkor magamtól megyek.
Lehunytam erre a pillanatra a szemem. A szó minden egyes kis halk hangját ki akartam élvezni.
Aztán félig szembe fordultam Oliviával, és újból megsimogattam az arcát. Egy kicsit gyönyörködtem benne. Megfogtam végül finoman az állát és megcsókoltam.
Már az előbb is eszembe jutott, csak azt hiszem a ház volt az oka, hogy nem mertem. Talán illetlen dolognak tartottam, ide nem illőnek. De végül az érzelmeim győztek Olivia iránt.
Ki tudja meddig lettem volna a pillanat hatása alatt. Kissé bódulatszerű volt. Halk dorombolás ébresztett fel belőle, és Éjbogár lassan csapkodta a farkát a vállamon. Csak elmosolyodtam a helyzetre.
Adtam még egy apró csókot Oliviának, miközben végig simítva az arcán eltűrtem a haját az arcából az egyik oldalon.
- Én is szeretlek - mondtam végül mosolyogva.

-Tudom Rik, de én nem örülnék neki, mert nem az Úrnőd vagyok, hanem a barátnőd. Én sem viselném el, ha parancsolgatnál nekem, így tőled sem várom el ezt.-Egyre meghittebb ez a pillanat. Ha nem itt lennénk lehet, hogy már rég rá másztam volna. De visszafogom magam már csak miatta is. Tudom, hogy ő még szerény e téren és érdemes rá várni ezt már bebizonyította nekem.
A csókokat viszonozom ez nem kérdés, de miután ő is kimondja a bűvös szót egy újat lopok tőle.
-Nah de folytassuk utunkat, mert a végén nem érünk haza. De persze, ha a macska miatt inkább hozzátok mennél szóljál. Nekem igazából mindegy hol vagyok, csak veled legyek.-

- Pedig az vagy, egy bizonyos fajta módon - fogtam meg mindkét kezét. - Legalábbis az lehetnél, ha akarnál - adtam egy újabb csókot mindkét kezére egyszerre -, de igazad van. Bár nem tudom... igaz az előbb mondtam, hogy divatok jönnek mennek, de a barátnő szó nekem olyan... durván és üresen hangzik. Én inkább azt mondanám, hogy kedvesem, szerelmem.
Igazából valószínűleg csak egy lényegtelen dolog volt mit mondunk, hogyan nevezzük. A lényeg inkább maga a dolog volt, az amit éreztem, és az amit ő.
- Rendben. De Éjbogarat lehet hogy csak haza viszem, ha elkísérsz akkor utána mehetünk hozzád, ha nem akkor nálad találkozhatunk.
Lassan már majdnem körbe értük a szintet Oliviával, mikor eljutottunk a lépcsőig.
- Még három szint van felfelé - mondtam. - A harmadik amolyan kilátó féleség, vagy nem is tudok minek mondjam - közöltem, bár afféle célból is, hogy tudjam mennyire van kedve felmenni.

-Ebben egyetértünk Drágám. A kedvesem, vagy szerelmem tényleg szebben hangzik! De semmiképpen sem lennék az Úrnőd. Te nem vagy szolga, hanem a kedvesem. Szóval jegyzed meg, hogy nekem nagyon is számít a te véleményed is!-Úgy tűnik ezt többször is el kell majd neki mondani. Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen "eladja" magát. Értem én, hogy szerelmes, de akkor sem nézhet rám úgy, mint az Úrnőjére.
-Rendben, akkor majd haza kísérlek. Báár az is lehet, hogy inkább haza megyek és megleplek egy kis kedvességgel.-Tudom vacsorával nem lephetem meg, de kicsit feldobhatom a házat és teremthetek romantikus hangulatot. Meg talán annak is örülne, ha kicsit kicsípném magam.
-Nos melyik legyen?-Teszem fel a kérdést, majd a lépcsőre pillantok.
-Oké nos akkor menjünk! Érdekel mi van odafent. De nem kell sokáig elidőzni. Csak ha már bejöttem akkor minden emeletet megnézek.

//Bocsi, h csak most írtam! Holnap elutazom, de vasárnap este megint leszek! Légy jó!//