O’braien ház

Wilhelm O’braien egyike volt a város első vámpírjainak. Nagy szerepe volt az első házak felújításában. Amikor viszont a hetedik ház is teljesen újjá épült egyszerűen eltűnt és azóta sem látták. A háza azóta is úgy maradt és senki nem nyúlt hozzá.
A ház ódivatú, három szintes, plusz egy kiálló toronyszerű negyedik emelettel és pincével. Viszonylag kis alapterületű, egy szinten két-három szobával, attól függően hogyan osztották fel a teret. Ódivatú bútorok porosodnak mindenhol, többnyire letakarva főleg a fölsőbb szinteken. A pince ajtaja nehezen nyitható, vastag kőből van, akár csak a pince falai, és meglepő módon az a helység teljesen üres.

Nap közben mindent elkövettem, hogy feltérképezzem a várost, és már késő estére járt, mikor figyelmem egy épület keltette fel a ragyogó holdfényben. Nem igazán illett a többi közé. Egészen jó állapotban találtam és különleges hangulatot árasztott. Megfogott és kíváncsivá tett. Nem is tudom milyen reményben sétáltam óvatosan felé. Talán, hogy jól jön a hely ismerete, sosem lehet tudni mikor mire lehet szüksége az embernek. Vagy hátha találok valami használhatót is ebben a városban. Az épület ajtaja előtt megálltam és eltöprengtem. Az ódon kopogtatót figyeltem egy darabig, majd a kilincset. Füleltem.

Voltak igen csak kétségbevonhatatlan jelek arra, hogy egy vámpírkúriában járok. Olyan szemnek, mint az enyémeknek, egyértelműek.
Végig simítottam az egyik bútor nejlontakaró alól kibukkanó karfáján. Kíváncsi lettem volna az előző tulajdonosára. Utána kérdeztem ennek a háznak mielőtt bejöttem volna. Úgy tűnt a helyi vámpírok nagy tiszteletben tartották, és valószínűleg nem vették volna jó néven, ha valami eltűnik. Mindennek úgy kellett maradnia, ahogy volt.
Aztán megálltam. Minden mozdulatom ott dermedt meg, ahol éppen tartott. Az bejárati ajtó előtt álló szívdobogásra lettem figyelmes, vagyis valószínűleg tartozik hozzá valaki, szóval ő rá.
Úgy döntöttem elbújok a házban, és megvárom mi történik. Bejön-e vagy sem...

Nem kopogtattam, a hely teljesen kihaltnak tűnt. Lenyomtam a kilincset és benyitottam. Egy darabig csak álltam és figyeltem odabent a csöndet és a holdfény elől elbújó sötétséget. Beléptem végül a kísértetkastélyba és becsuktam magam mögött az ajtaját. Nem akartam idevonzani senkit sem a hívogató nyitott bejárattal.
Óvatosan lépkedtem és igyekeztem kihasználni jobb érzékeimet. Meglepett, hogy nem csak új volt a ház, be is volt rendezve. Sehol máshol nem láttam ilyet eddig a városban. Megemeltem az egyik kisszekrény takaróját. Volt valami rajta, ami megcsillant az imént. Sok értelme nem volt az egésznek, de ha már itt voltam miért ne engedjek a kíváncsiságomnak. De ekkor megéreztem valamit és mozdulatlanná dermedtem. Volt még itt valaki rajtam kívül.

Ahogy sejtettem, az illető engedett a kíváncsiságának és végül bejött. Becsuktam a szemem, és csak arra figyeltem, amit hallok. Tisztán magam előtt láttam a képet, a mozgását, és azt hogy mit csinál.
A vadászat jutott róla eszembe. Az is ilyen. Ahogy követed a prédát, minden rezdülését, még azt is, hogy hogy vesz levegőt. De most össze kellett szedjem magam. Most nem vadászni jöttem, és nem akartam ilyesmivel bajba sodorni itt magam.
Mindent egybe vetve, viszont kíváncsi lettem volna, a motozáshoz tartozó alakra. Az arcára, a kinézetére. Emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy most nem a ,,nagyvilágban" vagyok. Ez a hely egy külön világ volt. És úgy láttam, itt mindennek egy nyíltabb formáját kell választani, legalábbis egy darabig.
Észre vehetetlenül osontam, de csak egészen a szoba nyitott ajtajáig. Annak a szobának az ajtajáig amiben a másik volt. Csak a hátát láttam, de egyenlőre ez nekem épp elég volt. Érdeklődve figyeltem mit csinál.

Lassan felolvadtam a mozdulatlanságomból és megnéztem a csillogó tárgyat. Egy tükör volt. Nem igazán foglalkoztam vele, csak figyeltem a környezetem. Egyre biztosabb voltam benne, hogy van még itt valaki, de nem tudtam többet megállapítani. Hogy miféle szerzet lehet, de a legfontosabb, hol lehet. Visszatakartam a bútort és lassan, csöndesen átsétáltam a szobán. Nem tudhattam, hogy az illető tud-e rólam, úgy mint én róla, ezért igyekeztem lopakodni. Talán távoznom kellett volna. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán a tulaj lehet az, és én rossz helyen járok, de el is vetettem. Nem így nézne akkor ki a hely. De lehet, hogy csak beképzeltem az egészet.
Lassan, finoman kihúztam az ablakon a függönyt, ügyelve, hogy ne keltsek zajt. A hold fénye, ami eddig egy másik helységből szűrődött csak be ide, most beömlött a szobába.

Nem láttam semmi különöset. Nem történt semmi különös, csak egy nő motoszkált a sötétben, mégis az egész látványa lekötött. A mozdulatai óvatosak voltak és csöndesek.
- Gyönyörű, nem? - szólaltam meg nem sokkal azután, hogy elhúzta a függönyt. A hold fénye szinte betódult a szobába, ezüsttel borított be minden, ami csak az útjába került.
- Volt, hogy hosszú órákat töltöttem el fiatalabbként a holdfény által megvilágított tájat csodálva...
A régi szép idők. És olyankor sokszor Kallikratész is utánam jött, miután megelégelte a magányt. Nem kellett semmit mondania, megértettük egymást. Ilyenkor legtöbbször leült mellém.

Összerezzent a hangra ami megtörte a csöndet, megugrottam ijedtemben és azonnal megfordultam. Az ajtóban egy különös férfi állt, arca rettentő sápadtnak tűnt a holdfényben. Elmerengőnek tűnt, és valamiért hátborzongatóan nem eviláginak találtam. Lassan, finom észrevehetetlenséggel csúsztattam le kistáskám pántján a kezem, hogy ki tudjam pattintani a mágnest, mi bezárta. Nem állt szándékomban kimutatni bizalmatlanságom felé, de jobb előre felkészülni a rosszra.
Egyelőre nem szólaltam meg, nem tettem semmit, csak feszülten figyeltem őt, s hallgattam hangját. Ábrándozása arra késztetett, hogy lépjek egyet oldalra, el az ablak elől. Ezzel még több holdfényt engedtem a szobába, hisz alakom már nem fogott fel belőle semmit az ablak melletti félhomályban. És most már, ha akarta, ki is láthatott rajta.

A szemem egyből a kezére ugrott egy pillanatra. Még semmit sem csináltam, már is ellenségesnek mutatkozik.
- Remélem nem terveztél elvinni a házból semmit. Vannak a városban olyanok akik nagyon nem örülnének neki. Nekem is nem rég szóltak - mondtam kis szünet után, majd újból az ablakra néztem, és azon ki. Szomorú felismerés nyílalt rég nem verő szívembe. hirtelen nem is tudtam honnan jött a gondolat. Talán a hangulat tette. Hiányzol Kallikratész...
Még ha jóval tovább is élt, mint amire eredetileg született, akár csak én magam... Úgy sejtettem akkor jött el az ő ideje, és az időkerekét nem is fordíthatom vissza. Talán ezért jöttek ilyen gondolatok ritkán. A másik oka Yuurei volt, ebben biztos voltam.
- Nos, egész este ott fogsz állni, vagy esetleg elszaladsz? - vontam fel a szemöldököm és újból a nőre néztem.

Hangjában nyugalom csendült, semmiféle fenyegető érzetet nem keltett. Külseje sem. És ez bennem is csökkentette a feszültséget. Inkább csak titokzatos volt az egész férfi. Figyelmeztetése is lágyan szólt. Bólintással jeleztem felé csupán, hogy megértettem, amit mondott. Nem is állt szándékomban bármit is elvinni.
Kérdése meglepett, és váratlanul ért, hirtelen nem is tudtam vele mit kezdeni. Azt se tudtam megállapítani, hogy miért kérdezhetett ilyet, milyen szándékok bújhatnak meg mögötte. Nem hittem volna, de kicsit megbénított ez az egyszerű kérdés. Valószínűleg a hely borzongató varázsa és a földöntúli kisugárzással bíró férfi, a különös helyzet is tehetett erről. Egyszerűen nem tudtam megmozdulni, vagy felelni.

Sóhajtottam. Olyan emberi gesztus volt ez, amit az idők során néha újra kellett tanulnom. Egyrészt emberibbnek tűntem tőle, más rész jó feszültség levezető.
- Sejtettem.
Nem tudom mi ütött belém. Valószínűleg a lány volt az oka. Olyasfajta magányt árasztott magából, ami teljesen rám telepedett, pedig ő maga egy rémült tehetetlen vad belső remegésével állt ott. Én pedig ezt meguntam.
Lassan odasétáltam az ablakhoz és kinéztem rajta, fel, egészen a Holdra. Igazából viszont nem akartam hátat fordítani a nőnek mégis megtettem. A figyelmem elől viszont nem voltam hajlandó téveszteni.
- Mond csak - szólaltam meg végül anélkül, hogy hátra fordultam volna, a tekintetemet még mindig a Holdra szegeztem -, örömödet leled a hallgatásban, vagy csak ennyi titkot rejtesz?

Felém sétált, egészen közel az ablakhoz és hozzám, és hátat fordított nekem. Mereven álltam még mindig, mozdulatlanul. Vámpír volt. Most már éreztem. Eddigi életem során egyszer találkoztam vámpírral, de nem testközelből. A faj misztikusságát ez a férfi teljes mértékben alátámasztotta. Erős hatást gyakorolt rám véletlen társasága. Nem a vért, a szörnyet éreztem rajta, melyet sokan vámpírnak neveztek. Hanem az időt. Rengeteg lágyan fojtogató időt. És nem akartam elszaladni.
Kérdésén eltöprengtem egy percre. Sosem gondolkodtam ezen, adott tulajdonság volt. Örömömet biztosan nem leltem benne. És a titkok? Nem hittem ebben a szóban, hogy titok.
- Nincs miért beszélnem - szóltam átvéve az ő hangjának egyedi árnyalatait.

Nem tudom mért ragaszkodtam pont hozzá. Véletlenül találkoztam vele, itt is hagyhattam volna, ha ennyire nem akar beszélni, és talán épp magányra vágyik. Vissza is mehettem volna a többi vámpírhoz, akiknél nem rég kérdezősködtem. De talán épp ez volt az, ennek a kettőnek az összessége. A véletlen találkozás. Honnan tudhatnám, hogy találkozok-e vele még egyszer? Akkor lehet nem akartam elszalasztani az alkalmat, talán az egyetlen alkalmat, hogy megismerjem. És másodsorban most lehet másra vágytam, mint a lassan hömpölygő óvatos beszédre a többiekkel, amikről néha tényleg az az érzésed, hogy az örökkévalóságig is tarthatnának.
- Értem.
Az erdőre esett a tekintetem. Egyetlen kis csücskére, mely látszott innen az ablakból. A végtelen csönd viszont újból merengésre késztetett. Egy népdal pár hangja szökött ki a gondolataim közül, mintha tényleg külön életet éltek volna. Mintha csak börtönből szabadultak volna. Velük együtt egy emlék is megjelent előttem. Pár gyermek énekelte ezt finn földön, miközben a fal másik felén odakint az egyik idősebb nővérük vérét szívtam. Nem tudtam milyen értéket tulajdonítsak hirtelen a felbukkant képnek. Akkor még fiatalabb voltam.
- És olyankor tényleg jobb hallgatnod? Tudod a csend elszigetel. Körbevesz, és rácsot húz köréd...

Egyik karommal átnyúlva magam előtt megfogtam a másik, leengedett kezem úgy könyök magasságában. Alakjáról eddig sem vettem le sötét tekintetem, most is őt figyeltem. Gondolkodtam.
Nem tudtam a kérdésére a választ. Jó, vagy rossz? Fogalmam sincs. Könnyebbnek már talán merném nevezni. Felesleges szócséplés nélkül, kellemetlen magyarázkodások nélkül, üres szóvirágok nélkül. Hazugság, színészkedés, megfelelés, elvárások nélkül.
Folyamatos játszmák nélkül.
Egyszerűen.
- Tudom - szóltam egy ennyit mindössze utolsó felvetésére reagálva.

- Hmm... Úgy érzem minden egyes kérdésemre érkezett válasszal újabb kérdéseket szül... ön vagy a szituáció? Nem tudom. Vajon direkt építed magad köré ezt a falat vagy csak hagyod megtörténni? Valamit megtanultam a hazám fenyvesei közt, már ki tudja mikor. Minden magányos farkas társaságot talál magának végül. Mi több, azért indult útnak egyedül, hogy a sajátjait megtalálja.
- De ez a te döntésed. Az egyetlen ami zavar, hogy ezzel engem is magányra ítélsz jelenleg.
Nem mintha igazán is magányos lehetnék, ameddig velem van Yuurei. Mégis, most kicsit így éreztem. A végén még azt vehetem észre, hogy érte kiáltok újból és újból hangtalanul, a nevét ismételve. De ennek a késztetésnek még ellent kellett állnom. Nem akartam most megtörni, csak így értelmetlenül.

Mondatai mélyen érintettek. Mintha legrejtettebb érzéseim ültette volna át a szavak semmitmondó világába, és megrendítően érzékletesen. Összevontam a szemöldököm, hátrasimítottam hajam. A hátát néztem.
Hagytam, hogy megtörténjen, de ezzel nem direkt építettem fel a falat? Erre a kérdésre nem volt megoldásom. Mikor hogy.
Sosem tudnám beismerni, még magam előtt is tagadni szoktam. Én csak egyedül akarok lenni, szabadon! De nem, ez nem igaz. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam őket. Akikről beszélt. Érezni, hogy nem, nem vagyok egyedül! Annak ellenére, hogy nem hittem benne, emiatt szaladtam el. Talán az egész csak hiú ábránd, önámítás, a remény utolsó kapaszkodója, ezért is zaklattak fel szavai. Ő kijelentette. Én sosem merném.
Egy idegen vámpír az éjszakában jobban belém látott, némán, szavak nélkül, mint eddig valaha bárki. Anélkül, hogy megkínzott volna kíváncsiskodásával, egy felvállalt, képmutató szereppel. Utolsó őszinte mondata is ezt támasztotta alá bennem. Meglepett.
Nem voltam képes megszólalni. Rossz társaságot talált ma estére.

Újból csak a csend felelt. Sajnáltam. A kezeimet az ablakpárkányra tettem, és még egyszer kipillantottam. Egyetlen szó fogalmazódott meg bennem.
Nem.
Ez volt az eleje és a vége is a gondolatnak. Önmagában egész, mégis értelmezhetetlen.
Megfordultam. Végre szembe fordultam vele. Őt figyeltem. Most én is szótlan voltam egy darabig. Mit mondhattam volna még? Ha a szemeit figyeltem inkább láttam egy riadt őznek, mint egy télen, tundrán, hófúváson magának utat-törő farkasnak.
Elléptem aztán az ablaktól és behúztam a függönyeit. Aztán elindultam kifelé a szobából.
- Gyere - mondtam anélkül hogy megtorpantam volna. Ennek viszont semmi köze nem volt egy vasmarkú parancsnak. Ha nem jön, hát nem jön, azt is elfogadtam volna.
Egészen a bejáratig mentem. Odakint pedig leültem a lépcsőre és ismét a Holdat figyeltem.

Megfordult és hosszú, végeláthatatlan percekig csak egymás szemébe meredtünk. Ez volt az első tekintet, mely erősebbnek bizonyult az enyémnél. És elsétált végül. Hívott.
Egy helyben maradtam még egy keveset, nem követtem rögtön. Kicsit üresnek éreztem magam. És egy idős gyereknek. Szomorúnak találtam ezt az ellentétet.
Végül követtem. A lépcsőn ülve figyelte a Holdat. Egész végig a Holdat figyelte. Én is rá pillantottam, mit láthat vajon benne? Majd visszanéztem rá, továbbra is a hátára. Csak álltam mögötte némán, vártam valamit és mégsem vártam semmit.

Már engem is bántott, hogy nem tudtam elegendő időre elvonni a tekintetem a Hold látványától. Emlékeket idézett bennem. És ha bármelyikbe is úgy igazán belegondoltam volna talán visszafordíthatatlanul magával húzott volna. Azt most nem szerettem volna.
Aztán az egyik kezem magam mellett a földre tettem.
- Idejöhetsz nyugodtan - majd el is vettem egyből, amint ezt kimondtam. - Nem foglak megenni. Ma este nem, ígérem - enyhe derű csengett a hangomból az előbbi melankolikus hangulatom ellenére.
Nem vettem volna sértésnek, ha nem teszi meg. Nem is tudom, mit vártam. Talán semmit. Talán elég volt az, hogy én a lehetőséget felajánlottam.

Rögtön magára vonta tekintetem a kézmozdulata. Ajánlatán eltöprengtem. És nem láttam értelmét, hogy éljek vele. Talán a kettőnk között kialakult hangulat tehetett róla, ami ránk telepedett. Nehéz volt. Mégis itt voltam és hallgattam és elviseltem valamiért. Előrébb léptem és megtámaszkodtam az épület egy tartó pillérének, karjaim keresztbe fontam magam előtt.
Mindenre számítottam ma este, csak épp őrá nem. És arra az érzésre, amit kiváltott bennem. Nem akartam érezni, mégis itt tartott valami, ahelyett, hogy egyszerűen továbbsétáltam volna.

Nem is tudom miért, de ez a reakció megmosolyogtatott. Nem fogadta el a meghívásomat, de nem is utasította vissza. Aranyközépút.
Valahogy mégis jobban örültem volna annak, ha nincs csönd. A csönd hagy gondolkozni. Olyan dolgokról, amik beszélgetés közben nem merülnének fel bennem. Ismét Yuurei jutott eszembe. Viszont most gyermekként. Mindig érezni lehetett a félelmet azok között, akiknek odaadtam, hogy vigyázzanak rá. Ő ennek ellenére mindig örömmel fogadott. Fittyet hányva a körülötte lévőkre akár kézen fogva maga után húzott, és nem volt hajlandó elengedni ameddig el nem aludt. A démon gyermeke... vajon a falusiak tényleg azt hitték, hogy egyikünk sem tud róla, hogy így hívják a háta mögött?
- Tudod néha elgondolkozom azon: vajon meddig fejlődik a világ? Talán egyszer mi sem leszünk misztikus lények, hanem találnak ránk valami logikus magyarázatot. Akár még a rendszertanba is besorolnak minket. Na az még számomra is furcsa lenne azt hiszem...

Gondolatfelvetése teljesen váratlanul ért és meglepetten néztem rá. Ilyesmi nekem eddig eszembe sem jutott. Pedig jártam pár évig az állatorvosira, gyakori téma volt az életemben. És közben mennyire igaza volt. Érdekes lenne, ha a világ ott tartana. El is méláztam a kérdésen, milyen lenne így a világ, és lefuttatva a családokat, nemzetségeket, megpróbáltam csak így belőni, vajon én hová tenném magam a rendszerben. De nem jutottam előrébb. Gondolatelterelésnek, a különös hangulat eltörléséhez remek felvetés volt. Úgy éreztem kezdek megint önmagam lenni.

- Amikor még fiatal voltam, azt hitték a föld körül kering a nap, meg minden más is. Vajon pár évszázad múlva ennyire butának fogom látni a mostani magunkat, mint az akkoriakat most? Mondjuk már akkor éreztem, hogy nincs minden rendben a világgal.
- De mit érdekel ez téged, igaz? - néztem rá. - Itt van neked az erdő és ennyi elég - vontam fel a szemöldököm. Csupán abból következtettem, amit rajta láttam, és abból, hogy nem igazán követi a mai divatot...
- A te fajtádban mindig is voltak ilyenek, úgy láttam. Akiket nem érdekel semmi, visszavonulnak a természetbe és az úgy jó nekik. Ki hibáztatná őket? - fordultam el tőle újból.

Így belegondolva érdekes lehetett megélni a különböző nagy paradigmaváltásokat. Nehéz tartani a tempót az egyre gyorsuló világgal, az idősek nagy hányada sem tudja, hogy bírják ezt akkor a vámpírok? Nem kínzó? Nem lehet belefáradni?
- Ennyi elég. - erősítettem meg és hirtelen késztetést éreztem arra, hogy elmosolyodjak. Nem engedtem meg magamnak, csak belül. Olyan jó volt ezt kimondani. Megint tökéletesen igaza volt, nem érdekelt semmi, csak a természet, a szabadság. Én hátrahagytam a nagyvilági harcot, amiben csak két évtizedet töltöttem el. Ezt mindenki úgy ítéli meg, ahogy akarja. Különösebben nem érdekelt.
- És a te fajtádnak mi a jó? - kérdeztem meg, bár nem annyira a faja, hanem ő maga érdekelt.

Bólintottam. A kérdése viszont talán így, ennyi idő után is fogós volt.
- Mi... különbözünk. Mármint nem tőletek, vagy nem csak. Egymástól is. Én úgy hiszem mindenkit más hajt tovább. Mindenki kell találjon valamit, különben... könnyen vége az egésznek. Ha valami feladja benned, akkor könnyen maradsz ott magad is. Én úgy döntöttem, hogy nekem elég csak maga az élet is. Sosem vetnék például véget saját kezűleg az életemnek. De valószínűleg sokan nem így vannak ezzel.
Újból elmerengtem egy kicsit. Majd úgy döntöttem arrébb ülök. Nem sokkal. A hátamat a legközelebbi tartóoszlopnak döntöttem. Így nem teljesen, de félig a nő felé fordultam, és félig nem is. Többnyire inkább a tájat figyeltem, de rá is oda pillantottam néha.