Főutca

- Ha egyedül vagy mindenképpen a nyakán kell megharapnod - mutattam közbe az enyémre is -, különben nem biztos, hogy teljesen elkábul, és abból nagy baj lehet. Előre megyek, lefogom a nőt, te pedig úgy a csuklójából tudsz inni, úgy ahogy az előbb az enyémből. - Kis szünetet tartottam, hogy fel tudja dolgozni a hallottakat ha kell. Ez az ajánlatom is nagyjából csak mostanra szólt. Nem lehetek ott mindig mellette, de most az volt a cél, hogy egyáltalán igyon.
- Vagy ez, vagy egyedük csinálod. Melyik legyen? - vontam fel a szemöldököm, de valahogy sejtettem hogy mi lesz a válasza. Vagy az előbbire bólint rá, vagy egyikre sem, és akkor gondban leszünk.

Az jutott eszembe rögtön, hogy Aliset is a nyakán haraptam meg. És elkábult? Mit jelent, hogy elkábul? Egyáltalán hogy élik ezt meg? De pillanatnyilag nem volt se idő, se elég koncentrációs képességem, hogy feltegyem ezeket a kérdéseket. A nő nyugodtan sétált tovább az útján, s míg egyik felem azt várta, hogy elkéssek a cselekvéssel, a másik egyre izgatottabb lett, nem akarta elszalasztani a lehetőséget.
- Ez - vágtam rá a kérdésére. Csak azt éreztem, hogy őrülten kell a kontroll. Nem biztos, hogy most a véren kívül bármi másra képes leszek figyelni és ettől tartottam. Inkább ő fogja a lányt, s legyen mellettem egy jókora pofonnak megfelelő távolságra. Legyen ott mellettem...

- Rendben - bólintottam, és onnantól a szemem már a nőt figyelte. Levettem a kezem Sylas válláról és vártam. - Ha elindulok, rögtön gyere utánam - tettem még hozzá, de onnantól már nem kellett sokáig várnom. Minden tagom ugrásra kész volt addigra, és mikor a nő beért a megfelelő helyre, elrugaszkodtam.
Az előbb már említett módon fogtam le, és a mellékutcába húztam. A fogaimat addigra már rég a nyakába vájtam, és próbáltam megállni, hogy igyak belőle. Most az volt a lényeg, hogy Sylasnak jusson. Viszont nagyon... nagyon nehéz volt megállni, néhány korty még így is lecsúszott olykor, és közben valahol azon mantráztam, hogy Sylas tényleg tegye azt amit mondtam.

Bólintottam egyet újfent és egy távoli pontot bámulva vártam. Tombolt bennem a feszültség, a vér utáni éhség és ez mozdulatlanná tett, miközben minden érzékem kiélesítette és az izmaim felkészítette a támadásra.
És aztán hirtelen elindult Ameli. Váratlanul ért, mégsem teketóriáztam egy csöppet sem, azonnal követtem a kis mellékutcába, ahova a nőt vonszolta. Valamit bennem, odabent a mélyben rettentően zavart, hogy belemélyesztette a fogait a préda nyakába. Hogy ő tette és nem én. Le akartam szedni róla, hogy csak az enyém legyen. De aztán inkább kizártam a tudatomból és nekiestem a felém libbenő csuklónak. Ezzel meg is szűnt körülöttem a világ.

Örültem, hogy végül Sylas azt tette amit mondtam neki. Buta módon megpróbáltam utána nézni, de a nő fejétől nem láttam. Próbáltam magamon uralkodni, de nő vére akkor is túl bódító volt.
Sylas fejére raktam a kezem óvatosan, végig simítottam a haján, csak hogy tudjam, hogy ott van miközben egy kézzel még mindig a nőt tartottam. Furán éreztem magam. Ez az egész szituáció volt furcsa, az én tudatom pedig sokkal jobban szét volt csúszva azon, hogy ezen gondolkodjak. Így csak vártam.
Vártam amíg megérzem azt a pontot, amikor el kéne engedni a nőt, hogy életben maradjon. Ráfogtam Sylas nyakára, majd szorítani kezdtem, úgy hogy ne tudjon nyelni. Miután elengedte a nőt, én is megtettem, majd egy kisebbet taszajtottam rajta, hogy visszaténferegjen a főutcára.

Mohón nyeldekeltem a vért, azt akartam, hogy sose apadjon ki. Úgy éreztem, mintha egész létem alatt ezekre a pillanatokra vártam volna, ez után sóvárogtam volna. Hozzám ért valami, és akkor szinte a semmiből támadt az a gondolatom, hogy enyhítenem kellene a szorításom a nő kezén, mielőtt eltöröm. De csak erre terjedt ki a józanságom.
Aztán valami elállta a vér útját. Nem tudtam lenyelni, visszafolyt a számból. Elvesztegettem! A torkomban a szorítás egyre erősödött, végül kénytelen voltam elengedni az áldozatom. Hamarosan el is tűnt a képből és én értetlenül meredtem előre, hogy mi történt. Aztán felfogtam, hogy Ameli áll előttem. És ő szorította a nyakam, ő volt az, aki elvette tőlem! Hirtelen én is megfogtam a nyakát és nekinyomtam a falnak, de itt véget ért a tudományom, a rám törő heves düh megfagyott, csak némán farkasszemet néztünk a sötétben.

Valószínűleg számítottam arra, hogy nekem fog támadni. Valahol mélyen biztosan, hiába engedtem el a nyakát utána, hogy a nő már kikerült a képből. Nem csak halk puffanásom tudatta velem, hogy hirtelen gyors kapcsolatba kerültem egy fallal. A fejemet is beütöttem picit. Viszont arra, hogy Sylas szorította a nyakam, az volt a gondolkodás nélküli válaszom, hogy gyomron vágtam, majd a kezére is ráütöttem, hogy elengedje a nyakam. A földre löktem és ráugrottam, nagyjából úgy mint, az előbb a tónál. De most egészen más volt a helyzet.
A szemfogaimat még mindig nem húztam vissza, és úrrá lettek rajtam a késztetéseim. Legfőképpen az, hogy ne álljak ellent a többinek. Közelebb hajoltam hozzá. Az álla csupa vér volt, de nem csak ez vonzott benne. De ezen most nem gondolkoztam. Nem gondolkoztam semmin. Csak szépen egyszerűen neki álltam lecsókolgatni a vért az ajkairól.

Gyomron vágott, kiszabadult és végül durván a földön kötöttem ki. Egy kis ellenállás sem volt bennem, megijedtem magamtól. Alaposan. Ha nem akartam volna emiatt én is kiüttetni magam, nem így történt volna. De ez a pillanatokig tartó magatehetetlen józanság azonnal elenyészett.
Valami mélyen, dübörögve felmordult bennem, mikor elkezdte lecsókolni rólam az elpocsékoltnak hitt vért. Ujjam köré csavartam a copfját, a másik kezemmel pedig végigsimítottam az oldalát, majd erőteljesen magamhoz szorítottam a testét, meghúztam a haját és nem törődve a vámpírfogak létével követelőzően megcsókoltam. Elborult az elmém, nem létezett más számára, csak a nő.

Először nem törődtem azzal, hogy megfogta a hajam. Csak folytattam tovább ugyan úgy mindent. Hagytam hogy hozzám érjen, hagytam, hogy átkaroljon. Közben épp az arcán simítottam végig, azon a részén ami nem volt véres, mikor felhúzta a fejem. Bosszúsan felsziszegtem kimutatva a fogaimat, és talán további következménye is lett volna a dolognak. Aztán viszont, hogy megcsókolt, lenyugodtam. Szenvedélyesen viszonoztam, és erőből hozzásimultam. Az ajkaiba is belekaptam kicsit a fogaimmal, ami nem segített abban, hogy leálljak. A hajába túrtam és a földhöz nyomtam. Csak úgy faltam az ajkait.

Csak csókolt és csókolt vadul, hozzám simult, éreztem puha testének súlyát magamon, és ez elveszejtett teljesen. Nem bírtam tovább és átfordítottam, hogy ő feküdjön a földre és én magasodjak fölé. Arca mellett támasztottam meg kezem a földön, egyenesen a szétbomlott copfjától szegezve így a földhöz. Egyetlen szempillantásnyi idő volt, amíg megálltunk, amíg megcsodáltam. Egyszerűen gyönyörű volt.
Újra keményen megcsókoltam, de vigyáztam, hogy nem sebesítsem meg. Közben egészen fölé kerekedtem, kezem végigsimította vállát majd megállíthatatlanul egyre lejjebb csúszott. Csókjaim komótosan, de vágytól égve indultak utána Ameli fülének tövétől lefele nyakának finom bőrén.

Ott amikor megfordított valami megváltozott. Nem azonnal fejtette ki teljesen a hatását, de egyértelműen akkor volt.
Még mindig mámorba bódultan viszonoztam a csókjait, még mindig egyfajta szenvedéllyel, de az előző állatias vadsága már hiányzott belőlem. Aztán összeszorultak a fogaim és lehunytam a szemem egy pillanatra. A lényem egy része még folytatta volna tovább ezt az egészet. Ó nagyon is, méghozzá úgy, hogy azt sosem gondoltam volna. Viszont akkor, amikor a nyakam felé közelített, teljesen felébredtem. Kipattantak a szemeim, az egyik kezemmel Sylas rajtam... pihentetett kezére fogtam egészen gyengéden, a másikat a mellkasának nyomta, és eltoltam őt magamtól.
- Sylas, ne... - mondtam nem túl erélyes hangon. - Hagyd abba. Kérlek.

Megfogta a kezem, az érintése jól esett, de amikor a másik a mellkasomnak feszült, tudtam, hogy baj van. Csak éppen nem érdekelt. Nem akartam, hogy baj legyen, nem akartam abbahagyni. Akkor viszont megérkezett a gyenge hangon elrebegett kérése, ez viszont nyílvesszőként hasította ketté a mámor fűtötte idillt. Ha nem is a koponyámat. Azonnal elengedtem, és felültem mellette.
- Bocs - nyögtem ki ahogy levegőt tudtam végre venni és aggódva végigmértem. Nem ismertem magamra. Ez nem én voltam. Vagyis én sosem voltam eddig ilyen. Senki sem gyakorolt még rám ennyire mindent maradéktalanul átható erőteljes hatást.
- Te kezdted - próbáltam rá mosolyogni vidoran, de azt hiszem nagyon esetlenre sikeredett. Még mindig az előző elmúlt pillanatban éltem és azt hiszem ez meglátszott még rajtam.

A szemem csak úgy cikázott miután felült mellettem. Volt valami ebben a reakciójában, amit nem értettem, és abban sem, hogy bocsánatot kért. Aztán csak néztem rá egy darabig a távolból. Nem tudtam szabadulni az érzések visszhangjaitól, amik belepték a bőrömet, ahol hozzám ért. Egy nagyon halovány sejtelem felderengett bennem, hogy talán nem kellett volna leállítanom. De ez nem állta meg a helyét. Akármennyire is... akármi is volt, lett volna, még nem engedtem volna a nyakam közelébe, és talán ez volt a döntő érv mind fölött.
Felültem végül én is, és furcsa volt, hogy mintha megint kilométerekkel rövidült volna ezzel közöttünk a távolság.
- Tudom... - mondtam, ahogy ránéztem. - Nincs... nincs miért bocsánatot kérned - folytattam kicsit bizonytalan hangon. Aztán hirtelen, minden előzetes nélkül újból megcsókoltam. Nem úgy mint az előbb, és csak röviden, talán csak egy apró puszinak volt mondható. Nem tettem hozzá megjegyzést. Felpattantam, és elfordultam Sylastól.
- Jobb ha visszaérünk napkelte előtt, úgyhogy mennünk kéne...

Figyeltem minden finom mozdulatát. Felült és önkéntelenül végigsiklott rajta a tekintetem. Nem tudtam semmit sem mondani még, miután ő megszólalt. Nem forogtak úgy a kerekek, hogy használható legyek, nem bírtam szabadulni a gondolatok örvényéből, melyeket keltett bennem. Inkább egy kicsit elpillantottam róla, hogy csillapodjak. Már épp kifundáltam végre valamit, hogy azért mégis kinyögjek pár szót én is, ami oldhatja a helyzetet, és minket, de amikor felé fordultam váratlanul kaptam még egy leheletkönnyű csókot tőle. Csak épp hogy puhán összeért az ajkunk. Egy pillanat múlva tovább is rebbent. Túl messzire tőlem.
Komótosan felálltam és közel léptem hozzá. Rossz voltam, tudom.
- Ez most akkor azt jelenti, hogy kedvelsz? - hajoltam az arcához hátulról, de nem értem hozzá és rögvest tovább is léptem vigyorogva. A f$ne tudja honnan származott ez a magabiztosságom. - Siessünk, nekem még keresnem kéne egy bódét nappalra, miután visszaértünk - pördültem egyet, hogy ne legyek neki háttal, de tovább léptem így háttal is nyugodt tempóban. - Úgy döntöttem adok magamnak még egy napot - kacsintottam rá.

//Arona - Lakóházak - Túlvilág útja 4.//

Nem hittem volna, hogy ilyen közel lép majd hozzám. Az előbb történtek miatt, ez egészen erős érzelmi kavarodást váltott ki belőlem. Éppen válaszolni akartam, de ellépett tőlem és hogy őszinte legyek csalódtam. Mély csalódottságot éreztem, ami belém mart, és így pillantottam utána. Nem tudtam rá neki így mit válaszolni. Az viszont, hogy külön akarta tölteni a nappalt, valahol máshol, nem is tudom mért gondolkoztatott el, de úgy gondoltam egyenlőre nem mondok neki semmit.
- Az jó - mosolyogtam rá végül. Én teljesen elfelejtettem, hogy ez még lehetőség lehet egyáltalán. Mármint az, hogy végezzen magával.
- Akkor siessünk - mondtam és suhanva elindultam. Arra természetesen figyeltem, hogy őt ne hagyjam el.

//Arona - Lakóházak - Túlvilág útja 4.//

Akárhogy is próbálkoztam, a fejem kezdett kitisztulni mire leértünk. Néha pillantottam csak hátra Sylasra, bár igazából csak a tekintetemet fordítottam és így nem mindig láttam. Vagyis inkább nem láttam őt. És igen súlyos gondolataim is lettek, hiába küzdöttem velük. Valószínűleg viszont Morlának volt igaza: nem kéne annyit agyalni.
Úgy tűnt csak egy pillanatra álltam meg a házak között. Sylasra néztem jelentőség teljesen majd ismét elindultam. Ezúttal könnyebben lett prédánk az idő miatt. A tegnapi módszer szerint vetettem rá magam, és próbáltam nem túlságosan élvezni az egészet. Nem akartam, hogy kicsússzon a kezemből az irányítás.

Az út végére egészen hűvösnek éreztem magam. Távolinak. De viszonylag nyugodtnak, és ezzel elértem, amit akartam. Erősnek kellett lennem. Nem bánthatok senkit. Szükségem volt a vérre, de ehhez tiszta elme kellett. Ameli lényét, az eddig történteket valahogy nagy nehezen sikerült egy kis időre kiiktatnom a tudatomból.
Megálltunk, Ameli csak rám pillantott, s értettem, mit így üzent. Bólintottam, ás a préda hamarosan már a csapdában vergődött. Számhoz emeltem csuklóját a legutóbbi módszer szerint és nyakaltam a vérét. Ekkor már valóban maradéktalanul kiüresedtek a gondolataim, teljes mértékben a szomjúság, a vér utáni vágy uralkodott rajtam, minden más megszűnt létezni.

Valahol... valamiért sajnáltam, hogy végül ugyan úgy kellett leállítanom Sylast mint tegnap. Így ugyan úgy visszaköhögött valamennyi vért, akárcsak legutóbb. Ezúttal viszont én fogtam le hamarabb. Talán attól tartottam, hogy ugyanúgy nekem ront? Nem tudom. Utána viszont csak néztem rá egy darabig. Erővel hátrébb toltam, be, minél mélyebb a sötétségbe, minél messzebb az utca akármennyire is beszivárgó fényétől.
Nem... azt hiszem nem tett jót, ha a közelében voltam, mikor vér is volt a dologban. Az elszabadította a tudatom, és csak akkor tudtam leállni mikor muszáj. Megcsókoltam, és nem törődtem semmivel.

A torkom elszorult és ez rögtön bekapcsolt valamit. Valamit, ami azonnali bénult engedelmességre kötelezett, hogy mentse az embert. Magatehetetlenségbe zárt, kiszolgáltatottá tett, lökdöshetővé, csakhogy a belső szörnyeteg ne vegyen el többet, ne ártson többet, hiába akarta azt veszettül.
De aztán Ameli egy másik ösztönös vadat keltett életre, hogy elnyomja az előzőt. És én hallgattam rá. Viszonoztam a csókot, hosszan elnyújtottam vadul, nem menekülhetett, még ha akart volna sem. Eddig fogta a kezem, most fordult a kocka, s én fogtam az övét, nem túl erős, de biztos marokkal. Átgázoltam a kis utcán, hogy nekitoljam a falnak, közben üvegek csörömpöltek szerteszét. Vigyáztam, hogy neki nehogy bármi baja essen. Kezét a feje fölött a falnak szorítottam, és újra szenvedélyesen csókoltam. Nem, nem akartam bántani, s nem is tettem. Csak azt akartam, hogy az enyém legyen.

Az élet nagy kérdései, például, hogy hagytam-e most lefogni magam? Erre sem most fogok rájönni.
A falnak érkezve kacéran, szinte már eszelősen néztem rá. A ki nem mondott, ki nem gondolt kérdésemre viszont hamar megkaptam a választ. Nem ellenkeztem, viszont mégis Sylas egyre közelebb állt ahhoz, hogy a földön találja ismét magát. Mindketten elengedtük magunkban belül egy olyan részt, ami nem más mint egy vad, de elválaszthatatlan részünk még az idők végezetéig. Hogy most vissza tudtam-e volna fogni, vagy sem, azt valószínűleg nem tudom meg, hiszen nem is akartam. Sokkal egyszerűbb volt így. Hagyni magam mindkettőjüknek; önmagam egy részének és Sylasnak is.

Már csak egy kézzel fogtam le kezeit, a másik a fullasztó csók közben végigsimította a karját, a mellét, az oldalát, a csípőjét, a combját, s végül határozottan felemeltem lábát, egészen a derekamig. Egész testemmel éreztem a testét, és minden porcikáját őrülten kívántam.
De a sürgető, elvakító vágynak egy rettenetesen kellemetlen fordulat vetett véget azon nyomban. Fény gyulladt a közelben és egy idős néni csoszogott elő. Érdes hangján felkiáltott: "El innen huligánok!" Nem értettem belőle sokat, csak fogtam a lány kezét és magammal húztam nyomban. Messzire a helyszíntől, mikor biztos távolban megálltam, arcom komorrá vált, minden összetört.
- Bocsáss meg - szóltam megtört keménységgel, de közben szomorúan. Nem tudtam a szemébe nézni.

Lassan de biztosan forrongott bennem valami. Egy érzés, ami Sylas minden egyes érintésével újból felfortyant. Bármit csinálhatott volna éppen azt hiszem velem, amíg ez az egész nem áll meg. A vége felé meg már azt éreztem, hogy legszívesebben megharaptam volna, csak hogy érezzem a vére ízét is. A hajába túrtam és nem terveztem elengedni, ahogy ő sem engem...
De ahogy mondtam vége lett. Riadt és vad tekintettel néztem az érkezőre. Valószínűleg aztán én is szaladásra fogtam volna, ha Sylas nem kezdi meg, csak az idő lett volna a kérdés. Nem azért mert annyira féltem volna a nőtől. Csak rajtakaptak minket, és amúgy is, nem ezzel akartam foglalkozni.
Sylas háta mögött álltam meg tőle nem messze, és pár pillanatig csak néztem rá. Aztán odaléptem hozzá és átkaroltam.
- Miért? - próbáltam egy picit magamfelé fordítani az arcát, de éppen amennyire csak kellett, miközben nagy nyújtózkodások közepette azt próbáltam elérni, hogy az álláról le tudjak csókolni egy vérfoltot.

Az érzés, ami eluralkodott rajtam a szégyen volt. És nem tudtam ezt hogyan kéne kezelnem. Legszívesebben csak lenyeltem volna, de túl keserű volt hozzá. Ez az egész az öreg néni felháborodásával... jogos felháborodásával valahogy a mélyembe talált. Bántam, amit tettem. Nem lett volna szabad, sehogy sem.
Ameli hátulról átkarolt, oldalra fordította a fejem és közel hajolt hozzám. De én elhúzódtam tőle lassan.
- Mert újra kellemetlen helyzetbe hoztalak - mondtam, s talán nem csak elfordított arcomról lehetett volna leolvasni a szégyenem, hanem hangomból is kihallatszott. Bár az egészet magamra vállaltam volna, ha kell, ez nem egyedül az én felelősségem volt. Finoman lefejtettem a kezeit magamról, hogy felé forduljak, lágyan csuklóira fogtam és a szemébe néztem. Tekintetem kemény volt és komor, mégis kérlelő.
- Ne játszadozz velem, Ameli - mondtam nyugodt, de szilárd hangon. - Döntsd el mit akarsz - nem tudtam rajta kiigazodni, ami alapvetően nem lenne probléma, de most egyszeriben elegem lett a sötétben tapogatózásból. Nem kellett nekem még egy Alise.

Bármi is volt, ami lent történt, az minden volt csak nem kellemetlen, és ezt szóvá is akartam tenni. Viszont az ahogy elhúzódott belém fojtotta a szót. És legszívesebben csak még jobban átkaroltam volna, de megelőzött. Bármit is tettem, mondtam volna mindenével ellenkezett vagy megelőzött. Meglepett ahogy lefogott és rám nézett. Ez ki is ült az arcomra, és a szememen is ez látszott, így néztem az övéibe is.
- Játszadoztam volna? - szólaltam meg végül egy kisebb hallgatás után. - Én ezt nem így látom. Megcsókoltalak, többször is, és megtenném újra. Szerintem ez elég egyértelmű.

Türelmesen vártam a beállt csöndben a válaszára.
- Akkor gondolom ez már nem jelent problémát - mondtam, bár igazából inkább kérdeztem. Tenyereit mellkasomra helyeztem. Egyik kezemmel határozottan magamhoz húztam a derekától, ezzel a karjai csapdába estek közöttünk, egyedül eltolni tudott volna magától, ha akar, éreztettem vele, hogy ere van lehetősége. Másik kezemmel a hajába túrtam, hogy tarkóján megtámasszam enyhén hátrahajtott fejét. Gondoltam egyet és először az egyik, majd a másik szemére leheltem elnyújtott csókot. Aztán az ajkai következtek. Lassan fedeztem fel őket, minden kis pontját megízleltem. És végül végre valóban megcsókoltam. Ráérősen feledkeztem bele, én diktáltam a tempót és ezúttal nem akartam vadul elsietni semmit sem. Ki akartam élvezni, hogy a karjaimban tartom. A csók hosszú volt, lágy, de annál érzékibb. Végül változatlanul komoly arccal némán a szemébe néztem. Arra már rájöttem, hogy én teljes mértékben a nő hatalmába kerültem, de tudni akartam, hogy ő hogy viszonyul ehhez az egészhez.