by Név:
Petr Hrabo
Felvett név, becenév:
-
Faj:
Farkasember
Születési adatok:
1985. május 6. (28 év) Prága, Csehország
Rokonok:
Marta Hrabo, 54 éves, varrónő
Foglalkozás:
Asztalos, Kőműves.
Anyagi javak:
Jelenleg nincs fizetése, csak némi megtakarítása. Összesen talán ha ezer dollárnak megfelelő vagyona van, amit még nem váltott át helyi pénzbe. Egy ócska, húsz éves Forddal jár.
Emberi kinézet:
Magas, szálkás izomzatú férfi. Izmait nem edzőterem, hanem munka és harc edzette kitartóvá. Vállai szélesek, a mozgása pedig energikus. Mozdulatai gyakran hirtelenek, gyorsak, ezért is nevezték az illegális ringekben Bombának: ütései, akár egy robbanás, gyorsak és pusztítóak. Arca ovális, arcvonásai szabályosak. Alapvetően komor embernek néz ki, ezt csak a vidám mosolya tudja ellensúlyozni. Haját nem engedi hosszúra nőni, de a szőke tincsek így is gyakran a szemébe lógnak. Arca gyakran borostás. Amikor dühös, szeme mintha hideg-kéken izzana, és ez rémisztővé teszi.
Öltözködés:
Az egyszerű, kényelmes ruhákat részesíti előnyben, főleg a farmer és póló, pulóver kombinációt. Ékszert, ilyesmit nem hord.
Átváltozott forma:
Meglehetősen nagy szörnyeteg. Erős testalkatú, akárcsak emberként, szőre egészen világos barna, majdhogynem szőke. Szemei sárgák. Feje, mint fajtársaié, farkaséra hajaz, de pofája nem olyan hosszú. Végtagjai erősek, még az emberi alaknál is izmosabbak. Átváltozva majdnem két méter magas, míg emberként csak százkilencven centi.
Képességek:
-
Egészségi állapot:
Egészséges
Jellem:
Gyermekkori traumái ellenére viszonylag vidám ember. Egyszerűen látja a világot, számára becsületes és becstelen emberekre osztható az fel, és eszerint is cselekszik. A becsületes embereket tiszteli, míg a becsteleneket megveti. Önmagára szeret harcosként gondolni, és büszke arra, amivé vált, annak ellenére, hogy tett olyan dolgokat, amiket szégyell. Nem tűri, ha a gyengéket és elesetteket bántják, ilyenkor elveszíti a fejét. Hirtelen haragú, de a haragja éppolyan gyorsan el is párolog, és sosem tölti ki olyanon, aki nem érdemli meg. Szereti az egyszerű, kétkezi munka örömét, a napfényt, az erdőt és a patak csobogását. És természetesen szeret átváltozni is.
Vonzódás:
heteroszexuális
Szeret:
Verekedni, dolgozni, az erdőben sétálni, kávét inni hajnalban.
Nem szeret:
Ok nélkül erőszakos emberek, barack, tudálékosság, vámpírok.
Félelmei:
Retteg, hogy olyanná válik, mint az apja, fél a haláltól, a vereségtől és a szerelemtől: úgy érzi, a benne rejlő sötétség miatt csak bántaná azt, akit megszeret.
Történet:
Az egyik legelső emlékem egy földön kuporgó nő, aki felett egy tagbaszakadt, szőke férfi áll, nadrágszíjjal a kezében, üvöltve. Talán három, legfeljebb négy éves lehettem. Sokszor álmodom azt, hogy az a férfi én vagyok, de igazából az apám volt. Ugyanúgy nézek ki, mint ő. Csak harminc évvel lemaradva. Bár azt mondhatnám, hogy ez az egyetlen hasonlóság köztünk…
Nem volt szép gyermekkorom. Kifejezetten rossz volt. Apám erőszakos ember volt. Nem ivott… Akkor talán gyűlölhettem volna helyette a piát. De nem. Ő csak egyszerűen rossz volt. Vert engem. Ha fogmosás után nem takarítottam ki a csapot, beleverte a fejemet. Ha szemtelen voltam, egy megtermett gyári munkás minden erejével pofozott fel, ami, higgyék el, nem csekély egy öt vagy hatéves gyermeknek. Anyámat még nálam is gyakrabban verte meg. Főleg azért, mert ő nem akart ebbe a családba szülni még egy gyereket, de azért is, ha nem megfelelő margarint vett, vagy drágább volt a mosópor a szokásosnál.
Tizenkét éves voltam, amikor minden megváltozott. Addig tűrtem, sírtam és ha tudtam, elmenekültem. De akkor… Nem is tudnám már megmondani, mit csináltam. Csak arra emlékszem, hogy apám kergetett a kis házunk lépcsőjén, és amikor elkapott, megfogott, és a fejemet a lépcsőhöz ütötte egyszer, kétszer, háromszor…
Egy hét múlva tértem magamhoz. A rendőrség elhitte apámnak, a tisztes munkásembernek, hogy a lépcsőn estem le. Ha tudták is, mi volt az igazság, nem érdekelte őket. Miért is érdekelte volna? Hiszen csak egy kölyök voltam a sok küzöl, apám meg csak egy melós. A magunkfajtára magasról tesznek.
Miután kikerültem a kórházból, otthon paprikás volt a légkör. Persze előtte is, de azután főleg. Anyám gyűlölte apámat, de nem merte elhagyni. Én nem akartam elszökni, nehogy anyámon töltse ki apám a haragját. Patthelyzet volt.
Prága már akkor is nagy város volt. Sok mindent megtalált ott az ember, ami érdekelte. Például a harművészetet. Titokban kezdtem el kick-boxra járni. A zsebpénzemből és kis, szomszédoknak tett ház körüli munkákért kapott pénzből gyűlt össze az éves tagsági. Először tizenhat évesen mertem szembeszállni apámmal. Asztalosnak tanultam, és apám tesalkatát örököltem, addigra már száznyolcvan magas, melótól és bunyotól erős srác voltam, ő meg már közeledett az ötvenhez. Anyámat védtem. Nem bántottam az öregemet, de nem is hagytam, hogy bátson engem.
Ez után az eset után majd’ egy évig béke volt otthon. Többé nem féltem apámtól. Nem féltem már senkitől. Tőlem kezdtek el félni, és ez isteni érzés volt. A srácok a suliban nem köttötek belém, ha az utcán szólt be valaki, meg tudtam védeni magam… De aztán, ahogy lenni szokott, beütött a krach.
Anyámat egy nap eszméletlenül találtam otthon. Apám ájultra verte, amíg én iskolában voltam. Akkor estem neki először az öregnek komolyabban. Szétvertem. És megfenyegettem, hogy ez volt az utolsó alkalom. A legutolsó.
Egy évig tartott. Addig volt képes uralkodni magán, és tudom, milyen pokoli nehéz volt neki. De aztán megint arra mentem haza, hogy anyám a padlón vérzik. Az öreg csak nézett, a szeme könyörgött. Még akkor is könyörgött, amikor az arca már merő vér volt. Még akkor is, amikor felvettem a megfelelő fogást. A nyaka reccsent egyet… És a könyörgés kihunyt. Minden más is. Apám szeme soha többé nem nézett sehová.
Azt hittem, most majd minden más lesz. Hogy végre nyugodt életünk lehet. Teljes öt percig ringattam magam ebben a tévhitben… Anyám ordítva, rendőrséget, bitófát, apagyilkost emlegetve rohant ki a házból. Felmarkoltam a spórolt pénzem, és már nem voltam ott, mire a rendőrség megérkezett.
Hetekig menekültem. Városról városra, míg el nem fogyott a pénzem. Akkor beálltam egy asztaloshoz. Kitanultam a szakmát, és ügyes voltam. Egy ideig ebből tartottam fent magam, majd továbbálltam. Utána következett a harc… Illegális harc. Nem első vérig, nem ájulásig. Sosem bánták, ha a vesztes meghal, de én egyet sem öltem meg. Győztem és győztem, két évig mindig. A gazdagok imádtak, csinos nők hívtak az ágyukba… És elhalmoztak drága ajándékokkal. Cserébe a testemet adtam, kinek a ringben, kinek az ágyban. Nem volt rossz élet. Mindig volt pénzem, mindig volt egy nő az ágyamban, és azt csináltam, amit szeretek.
Nem a vereség volt az oka, de az is közrejátszott benne. Azt szokták mondani, hogy mindig van egy nagyobb hal. Valóban… Ezúttal volt. Orosz fickó volt, óriási, mégis villámgyors. Esélyem sem volt. Miután szilánkosra törte a térdemet, addig ütött, míg el nem ájultam. De nem ez volt a gond. Veszítettem, és ezután minden, ami jó volt, eltűnt. Többé már nem én voltam a sztár, nem rám rakták a nagy pénzeket… És a térdem sem jött igazán rendbe. Fél év után beláttam, hogy ideje megint tovább állnom.
Újra szakmát tanultam, és a mesterem, egy öreg, bajuszos férfi meglátott bennem valamit. Gyakran bicegtem, és sokszor jártam az erdőt, üldögéltem valami kis patak partján. Ő volt az végül, aki beavatott. Vállalta velem a vértestvérséget, és meggyőzte a falkát, hogy méltó vagyok a tagjává válni. Farkassá lettem, és életemben először éreztem, hogy végre tényleg megtaláltam a helyem. Az erdei farkasok voltak a testvéreim, a falka a családom. A térdem meggyógyult, és erősebb lettem, mint valaha. Tiszteltek, de végre emögött a tiszetelet mögött nem volt félelem. De, ahogy az már lenni szokott… Ez sem tartott épp sokáig.
Egészen addig nem is tudtam a vámpírok létezéséről. Senki sem említette nekem, gondolom mert nem tartották fontosnak. Máig sem értem, miért tették. Azt hiszem, sport volt, kihívás, a vadászat öröme. Ezt én is ismerem.
A falka tizenkét tagú volt. És persze a farkasok, a bátor farkasok… Tíz farkasember, hét farkas és nyolc vámpír halt meg azon az éjjelen. Csak én éltem túl, mert a felkavezér rám parancsolt, hogy vigyem el a fiát. Egyetlen vámpírral végezhettem. De a fiú túlélte, hazavittem az anyjának. Sosem találtam meg azt a gyáva, lesből támadó vámpírhordát. De hát… Mit is tehettem volna?
Egyedül maradtam, nem is tudtam, hányadszor már. Mögöttem két gyilkosággal, egy anyával, aki gyűlölt, és egy másikkal, aki számon kérte tőlem, miért nem mentettem meg a férjét, vagy haltam meg vele. Tényleg, miért? Talán az lett volna a helyes. Ha nincs a fiú, úgy is teszek.
Az erdőket jártam. Új falkát kerestem, és alkalmi munkákból tartottam fent magam. És most itt vagyok, Arona határában, és érzem őket… Érzem a farkasokat. Érzem a testvéreimet.
Petr Hrabo
Felvett név, becenév:
-
Faj:
Farkasember
Születési adatok:
1985. május 6. (28 év) Prága, Csehország
Rokonok:
Marta Hrabo, 54 éves, varrónő
Foglalkozás:
Asztalos, Kőműves.
Anyagi javak:
Jelenleg nincs fizetése, csak némi megtakarítása. Összesen talán ha ezer dollárnak megfelelő vagyona van, amit még nem váltott át helyi pénzbe. Egy ócska, húsz éves Forddal jár.
Emberi kinézet:
Magas, szálkás izomzatú férfi. Izmait nem edzőterem, hanem munka és harc edzette kitartóvá. Vállai szélesek, a mozgása pedig energikus. Mozdulatai gyakran hirtelenek, gyorsak, ezért is nevezték az illegális ringekben Bombának: ütései, akár egy robbanás, gyorsak és pusztítóak. Arca ovális, arcvonásai szabályosak. Alapvetően komor embernek néz ki, ezt csak a vidám mosolya tudja ellensúlyozni. Haját nem engedi hosszúra nőni, de a szőke tincsek így is gyakran a szemébe lógnak. Arca gyakran borostás. Amikor dühös, szeme mintha hideg-kéken izzana, és ez rémisztővé teszi.
Öltözködés:
Az egyszerű, kényelmes ruhákat részesíti előnyben, főleg a farmer és póló, pulóver kombinációt. Ékszert, ilyesmit nem hord.
Átváltozott forma:
Meglehetősen nagy szörnyeteg. Erős testalkatú, akárcsak emberként, szőre egészen világos barna, majdhogynem szőke. Szemei sárgák. Feje, mint fajtársaié, farkaséra hajaz, de pofája nem olyan hosszú. Végtagjai erősek, még az emberi alaknál is izmosabbak. Átváltozva majdnem két méter magas, míg emberként csak százkilencven centi.
Képességek:
-
Egészségi állapot:
Egészséges
Jellem:
Gyermekkori traumái ellenére viszonylag vidám ember. Egyszerűen látja a világot, számára becsületes és becstelen emberekre osztható az fel, és eszerint is cselekszik. A becsületes embereket tiszteli, míg a becsteleneket megveti. Önmagára szeret harcosként gondolni, és büszke arra, amivé vált, annak ellenére, hogy tett olyan dolgokat, amiket szégyell. Nem tűri, ha a gyengéket és elesetteket bántják, ilyenkor elveszíti a fejét. Hirtelen haragú, de a haragja éppolyan gyorsan el is párolog, és sosem tölti ki olyanon, aki nem érdemli meg. Szereti az egyszerű, kétkezi munka örömét, a napfényt, az erdőt és a patak csobogását. És természetesen szeret átváltozni is.
Vonzódás:
heteroszexuális
Szeret:
Verekedni, dolgozni, az erdőben sétálni, kávét inni hajnalban.
Nem szeret:
Ok nélkül erőszakos emberek, barack, tudálékosság, vámpírok.
Félelmei:
Retteg, hogy olyanná válik, mint az apja, fél a haláltól, a vereségtől és a szerelemtől: úgy érzi, a benne rejlő sötétség miatt csak bántaná azt, akit megszeret.
Történet:
Az egyik legelső emlékem egy földön kuporgó nő, aki felett egy tagbaszakadt, szőke férfi áll, nadrágszíjjal a kezében, üvöltve. Talán három, legfeljebb négy éves lehettem. Sokszor álmodom azt, hogy az a férfi én vagyok, de igazából az apám volt. Ugyanúgy nézek ki, mint ő. Csak harminc évvel lemaradva. Bár azt mondhatnám, hogy ez az egyetlen hasonlóság köztünk…
Nem volt szép gyermekkorom. Kifejezetten rossz volt. Apám erőszakos ember volt. Nem ivott… Akkor talán gyűlölhettem volna helyette a piát. De nem. Ő csak egyszerűen rossz volt. Vert engem. Ha fogmosás után nem takarítottam ki a csapot, beleverte a fejemet. Ha szemtelen voltam, egy megtermett gyári munkás minden erejével pofozott fel, ami, higgyék el, nem csekély egy öt vagy hatéves gyermeknek. Anyámat még nálam is gyakrabban verte meg. Főleg azért, mert ő nem akart ebbe a családba szülni még egy gyereket, de azért is, ha nem megfelelő margarint vett, vagy drágább volt a mosópor a szokásosnál.
Tizenkét éves voltam, amikor minden megváltozott. Addig tűrtem, sírtam és ha tudtam, elmenekültem. De akkor… Nem is tudnám már megmondani, mit csináltam. Csak arra emlékszem, hogy apám kergetett a kis házunk lépcsőjén, és amikor elkapott, megfogott, és a fejemet a lépcsőhöz ütötte egyszer, kétszer, háromszor…
Egy hét múlva tértem magamhoz. A rendőrség elhitte apámnak, a tisztes munkásembernek, hogy a lépcsőn estem le. Ha tudták is, mi volt az igazság, nem érdekelte őket. Miért is érdekelte volna? Hiszen csak egy kölyök voltam a sok küzöl, apám meg csak egy melós. A magunkfajtára magasról tesznek.
Miután kikerültem a kórházból, otthon paprikás volt a légkör. Persze előtte is, de azután főleg. Anyám gyűlölte apámat, de nem merte elhagyni. Én nem akartam elszökni, nehogy anyámon töltse ki apám a haragját. Patthelyzet volt.
Prága már akkor is nagy város volt. Sok mindent megtalált ott az ember, ami érdekelte. Például a harművészetet. Titokban kezdtem el kick-boxra járni. A zsebpénzemből és kis, szomszédoknak tett ház körüli munkákért kapott pénzből gyűlt össze az éves tagsági. Először tizenhat évesen mertem szembeszállni apámmal. Asztalosnak tanultam, és apám tesalkatát örököltem, addigra már száznyolcvan magas, melótól és bunyotól erős srác voltam, ő meg már közeledett az ötvenhez. Anyámat védtem. Nem bántottam az öregemet, de nem is hagytam, hogy bátson engem.
Ez után az eset után majd’ egy évig béke volt otthon. Többé nem féltem apámtól. Nem féltem már senkitől. Tőlem kezdtek el félni, és ez isteni érzés volt. A srácok a suliban nem köttötek belém, ha az utcán szólt be valaki, meg tudtam védeni magam… De aztán, ahogy lenni szokott, beütött a krach.
Anyámat egy nap eszméletlenül találtam otthon. Apám ájultra verte, amíg én iskolában voltam. Akkor estem neki először az öregnek komolyabban. Szétvertem. És megfenyegettem, hogy ez volt az utolsó alkalom. A legutolsó.
Egy évig tartott. Addig volt képes uralkodni magán, és tudom, milyen pokoli nehéz volt neki. De aztán megint arra mentem haza, hogy anyám a padlón vérzik. Az öreg csak nézett, a szeme könyörgött. Még akkor is könyörgött, amikor az arca már merő vér volt. Még akkor is, amikor felvettem a megfelelő fogást. A nyaka reccsent egyet… És a könyörgés kihunyt. Minden más is. Apám szeme soha többé nem nézett sehová.
Azt hittem, most majd minden más lesz. Hogy végre nyugodt életünk lehet. Teljes öt percig ringattam magam ebben a tévhitben… Anyám ordítva, rendőrséget, bitófát, apagyilkost emlegetve rohant ki a házból. Felmarkoltam a spórolt pénzem, és már nem voltam ott, mire a rendőrség megérkezett.
Hetekig menekültem. Városról városra, míg el nem fogyott a pénzem. Akkor beálltam egy asztaloshoz. Kitanultam a szakmát, és ügyes voltam. Egy ideig ebből tartottam fent magam, majd továbbálltam. Utána következett a harc… Illegális harc. Nem első vérig, nem ájulásig. Sosem bánták, ha a vesztes meghal, de én egyet sem öltem meg. Győztem és győztem, két évig mindig. A gazdagok imádtak, csinos nők hívtak az ágyukba… És elhalmoztak drága ajándékokkal. Cserébe a testemet adtam, kinek a ringben, kinek az ágyban. Nem volt rossz élet. Mindig volt pénzem, mindig volt egy nő az ágyamban, és azt csináltam, amit szeretek.
Nem a vereség volt az oka, de az is közrejátszott benne. Azt szokták mondani, hogy mindig van egy nagyobb hal. Valóban… Ezúttal volt. Orosz fickó volt, óriási, mégis villámgyors. Esélyem sem volt. Miután szilánkosra törte a térdemet, addig ütött, míg el nem ájultam. De nem ez volt a gond. Veszítettem, és ezután minden, ami jó volt, eltűnt. Többé már nem én voltam a sztár, nem rám rakták a nagy pénzeket… És a térdem sem jött igazán rendbe. Fél év után beláttam, hogy ideje megint tovább állnom.
Újra szakmát tanultam, és a mesterem, egy öreg, bajuszos férfi meglátott bennem valamit. Gyakran bicegtem, és sokszor jártam az erdőt, üldögéltem valami kis patak partján. Ő volt az végül, aki beavatott. Vállalta velem a vértestvérséget, és meggyőzte a falkát, hogy méltó vagyok a tagjává válni. Farkassá lettem, és életemben először éreztem, hogy végre tényleg megtaláltam a helyem. Az erdei farkasok voltak a testvéreim, a falka a családom. A térdem meggyógyult, és erősebb lettem, mint valaha. Tiszteltek, de végre emögött a tiszetelet mögött nem volt félelem. De, ahogy az már lenni szokott… Ez sem tartott épp sokáig.
Egészen addig nem is tudtam a vámpírok létezéséről. Senki sem említette nekem, gondolom mert nem tartották fontosnak. Máig sem értem, miért tették. Azt hiszem, sport volt, kihívás, a vadászat öröme. Ezt én is ismerem.
A falka tizenkét tagú volt. És persze a farkasok, a bátor farkasok… Tíz farkasember, hét farkas és nyolc vámpír halt meg azon az éjjelen. Csak én éltem túl, mert a felkavezér rám parancsolt, hogy vigyem el a fiát. Egyetlen vámpírral végezhettem. De a fiú túlélte, hazavittem az anyjának. Sosem találtam meg azt a gyáva, lesből támadó vámpírhordát. De hát… Mit is tehettem volna?
Egyedül maradtam, nem is tudtam, hányadszor már. Mögöttem két gyilkosággal, egy anyával, aki gyűlölt, és egy másikkal, aki számon kérte tőlem, miért nem mentettem meg a férjét, vagy haltam meg vele. Tényleg, miért? Talán az lett volna a helyes. Ha nincs a fiú, úgy is teszek.
Az erdőket jártam. Új falkát kerestem, és alkalmi munkákból tartottam fent magam. És most itt vagyok, Arona határában, és érzem őket… Érzem a farkasokat. Érzem a testvéreimet.
