Kő rengeteg

A város szélén elterülő kőképződmény létrejöttének titkát senki nem tudja. Olyan mint egy külön erdő az erdőben, csak kőből. Aki arra megy jobb ha figyel az esetleges kiálló élesebb szélekre, embernek pedig egyáltalán nem ajánlatos arra járnia sötétedés után, már magából a helyből kifolyólag.
A kövek között folyosók kígyóznak melyek sokszor szélesek, sokszor viszont még egy ember sem fér át rajtuk. Ha erre jársz jobb ha megjegyzed merről jöttél.

Nem merészkedtem túlságosan messzire ebben a klausztrofóbiásoknak nagyon nem ajánlott helyen. Ami azt illeti az első méterek után bennem is megvetette a lábát egy érzés, afféle félelem: ha eltévednék, talán nem jutnék vissza napfelkelte előtt. Azt meg nem akarnám. Nagyon nem.
Egy szélesebb helyen leültem az egyik kőre. Itt még mindig jobb volt mint a romok között ücsörögni. Ott annyira... öregnek éreztem magam. Jobbnak láttam az ilyesmit elkerülni.
Nem is tudom honnan akadt kezembe a régi japán fuvolám... Yuurei dolgait rendeztem. Az ő hangszerei között találtam. Neki is volt belőle másik nekem csak ez az egy volt. Valószínűleg csak azért hoztam magammal hátha megunom a csöndet, és akkor jól fog jönni. De nem mertem belefújni, még itt a semmi közepén sem. Ha más nem is hallja talán nekem lett volna kellemetlen.

Napok óta a nyomában voltam városról városra. Aludni ez idő alatt nem sikerült túl sokat, lehet pont ezért is vesztettem nyomát az erdőben. Pechemre nem ismertem a helyet, se a környékét. Ellenben az elmúlt két órában sikerült megismernem, az összes hegyes, kiálló sziklavackot. Már besötétedett, így az orromnál tovább nem igazán láttam. Lassan haladtam előre, egyik lépés a másik után meg hasonlók, ám egy óvatlan pillanat elég volt ahhoz, hogy hangos káromkodás kíséretében se%gre huppanjak. Mégse találtam még meg az összes kiálló sz@rt...

A múlton merengtem. Mostanában túl sokat is. És ez veszélyes. Ezt a hangszert is csak nézegettem, és még mindig nem tudtam mire vélni. Használni nem mertem. Kiadja az emberből a bánatot... legalábbis ez lenne a célja, én viszont most biztos voltam benne, hogy végképp kiborulnék tőle. Yuurei nélkül és itt a szabadban nem mertem erre vállalkozni.
Felnéztem. A közeledő hangokat figyeltem. Enyhe vérszagot is kezdtem érezni. Ennyi idő után ebben a helyzetben megmozdított bennem valamit, persze ennek teljesen ura voltam. Különös... operáció közben már rég túltettem magam ezen.
Lassan felálltam és az illető irányába lépdeltem csendesen.
- Talán segíthetek? - néztem a nőre, és a kezemet nyújtottam felé.

Egy darabig csak ültem egy helyben. Akár... itt is tölthetném az éjszakát, gondoltam. Megvárnám a reggelt és... nem sietek sehová. És legalább nem kéne további vágásokat elszenvednem.
Egy hangra lettem figyelmes. Abból, hogy nem előzte meg se jajgatás se káromkodás arra következtettem, hogy valaki olyan lehet, aki ismeri a terepet. Ettől felőlem maga lehetett az ördög is... csak vigyen ki innen.
Rámosolyogtam a férfira, bár a sötétben talán felesleges is lehet és elfogadtam a felém nyújtott kezet.
- Igen köszönöm. - álltam fel. Lehet, hogy be kellett volna mutatkoznom, vagy közölnöm, hogy nem vagyok idevalósi, de egy erdőben, ahol talán egy hulla se tűnik fel... - Ööö... Lexa vagyok és... nem tévedtem el...

- Ez természetes - mosolyogtam vissza rá, bár velem ellentétben ezt ő talán nem láthatta, mint én az övét. - Rikhard Erkki Kalliola, szolgálatára. Örvendek. Ha már úgy sem tévedt el, lenne kedve sétálni? - mutattam az egyik kifelé vezető folyosó irányába.
Igazából nagyon is örültem, hogy egy újabb eddig ismeretlen arccal találkoztam. Egy újabb hölggyel, ami szintén nem utolsó dolog.
- És mi hozta erre, ha nem veszi tolakodásnak? - kérdeztem kedélyesen, közben összefogtam a kezem hátul a fuvolán.

- Az öröm kölcsönös - csak lássam a fényt az alagút végén... vagy ne. - De... szívesen sétálnék, esetleg... átutazóban vagyok és tudják, hogy itt vagyok. - tettem gyorsan hozzá, bár fogalmam se volt hol van az az itt. - Köve... keresek valakit. - Ahogy lassan kezdtem megnyugodni rájöttem mi zavar a férfiban... vámpír, bár régen volt olyannal dolgom. - Itt a közelben egy város van? Mármint... nem rémlik, hogy lakott település lenne itt- kérdeztem. Valaminek kell itt lennie. A vérfarkas is erre jött és most egy vámpír...? Kezdett úrrá lenni rajtam a fáradság. Éhes voltam, fáradt és kezdtem kicsinek érezni magam... kisvuk szindrómám lenne? Hú... ha jól emlékszem az pasi betegség... A helyzet komolyabb, mint hittem.

Egy újabb, bár halványabb mosoly ült ki az arcomra mikor biztosított róla, hogy keresni fogják, ha eltűnne. Nem állt szándékomban bántani, de ezt valószínűleg hiába bizonygattam volna neki.
- Úgy tűnik az a valaki, nem akarja, hogy megtalálják... - próbáltam elengedni a fülem mellett amit a félig lenyelt szava sejtetett. Közben megkerültem a nőt, és elindultam kifelé. Próbáltam olyan közel menni előtte, hogy még láthasson. Viszont rá is figyeltem anélkül, hogy szemmel tartottam volna.
- Pedig van, lent az erdő szélén van egy falu, Vilks, ha valami ilyesmire gondolt.
Hogy Aronáról mit mondjak, még nem tudtam eldönteni mit mondjak róla.

Bár rajtam tartotta a szemét, előttem ment megadva a lehetőséget, hogy meneküljek. Bár... mi abban a kockázat, ha az előbb is a földről kellett felkaparni?
- Valószínűleg rosszul indítottam vele a beszélgetést... - mosolyogtam. Ellenben, ha sikerült megijesztenem, talán egyenesen haza szaladt. Vagy a barátaiért és végem, vagy... csakúgy és van még esélyem a tanulmány befejezésére... Remélem sokan és mérgesen jönnek. - És abban a faluban esetleg egy kis fogadó is működik? - kérdeztem bizonytalanul. Sok, sok piával, fűztem hozzá gondolatban. Ha idegen helyen halok meg azt vigyorogva szeretném megtenni.

- Megeshet... bár érdekes megfontolásból futhat valaki pont ön elől... - igazából persze nem tudhattam mi állhat a háttéreben. Talán tényleg egy megijedt szerető, vagy nem szerető, esetleg adós, vagy halálos ellenség... Ezek közül, és a skála említett fokai közül bárki lehetett. Valószínűleg nem az én dolgom volt.
- Kétlem, hogy az éjszaka ilyen táján nyitva lennének. Elég korán zár ott a legtöbb dolog, ha jól vettem észre. Bár talán tudok egy helyet... bár attól függ miért érdekli az a fogadó. Szállás kéne, vagy inkább ital valami étellel?
Úgy hallottam a helyi vajákos asszony mindkettőt tudja biztosítani, de ha inkább a másik lenne, akkor talán inkább talán a kocsmát kéne megmutatnom neki. Végül is nem ember, talán semmi akadálya, hogy bevigyem a városba. Ha kikerül a kövek útvesztőjéből talán amúgy is megtalálta volna.

Kedves mosolyt küldtem a férfi felé, ezúttal tudatosan. Ki tudja, még akár vizsgálati alannyá is avanzsálhat, ha ... megérem.
- Ha már eljöttem idáig... talán mindkettő. Szeretném megtalálni azt akit keresek. - vagy valaki hozzá hasonlót. Elég nagy esélyt láttam rá, hogy a környéken van és amúgy is este volt. Ha aludni nem is fogok, azért szeretném, ha tető lenne felettem. Halvány fény kezdett derengeni előttünk. A halványon a hangsúly... Persze még mindig lehet hallucináció, vagy látászavar, vagy... totális elmebaj, ahogy magamat ismerem.
- Maga... régóta lakik a környéken? - kérdeztem. - Vagy csak pár száz éve?... - egyszerűen kicsúszott a számon. Lehet, hogy mégis bevertem a fejem...

Kicsit felugrott a szemöldököm, mikor így nyíltan, ha nem is a koromra kérdezett rá, de valami hasonló.
- Igazából csak néhány napja. És ami a másodikat, az a szállást illeti azzal lehet gondok lesznek. Bár nem tudom, attól függ milyen leleményes. Vagy ha nem akkor, hogy van-e pénze, és szereti-e a macskákat... - tettem hozzá szarkasztikusan. Még nem találkoztam személyesen Morlával, csak hallottam róla. Viszont nem voltam benne biztos, hogy annyira meg akarok-e ismerkedni vele. Alapvetően tartottam tőle, hogy egy kontár, és ha nem is esnénk igazán egymásnak... nem tudtam milyen véleménnyel legyek róla. Persze ez valahogy badarság. Hogy lehetne véleményem róla, ha nem találkoztam még vele?

A szemem kissé elkerekedett. Tényleg kicsit, hisz még vissza tudtam nyomkodni, mikor kifelé indult volna. Nem... ez nem álmosság ez színtiszta "nab@zdmeg" hangulat volt. Volt pénzem, az stimmt. De macskák?
- Olyan "felmászom rád és összenyálazlak annyira bújok hozzád és ha elalszol a szádra ülök" macskák? -kérdeztem bizonytalanul. Eszembe jutott, hogy talán megsértettem és azért lett ez az úti cél... - Ami a leleményességet illeti... élni, ölni, hazudni, mosolyogni és még talán beszélgetni is hajlandó vagyok egy kis pi... alvásért. Talán menni fog.

- Azt nem tudom... csak azt hogy sok. Én inkább nem próbáltam ki. És nem... nem az én macskáim, és nem én adok ki szállást. Hanem egy idősebb asszonyság. Azt mondják bármit meg lehet venni tőle valamilyen formában - tűnődtem kicsit bizonytalanul a dolgon -, de mindenért pénzt kér.
Az őszinte kinyilatkoztatása, ha lehet, kicsit meglepett.
- Talán én vagyok régi módi, de én ezek közül nem mindegyikre lennék büszke... - húztam el csak úgy magamnak a számat. Épp egy orvosnak papol arról, hogy akár ölne is azért, ami kell neki... persze ezt nem tudhatja, és talán neki is megvannak a szabályai. Nem tudhatom. Az évek alatt, nekem sem csak az operációktól lett véres a kezem, de egyáltalán nem hangoztattam az ilyesmit.

Nem volt túl biztató, amit mondott. Vajon, ha sikoltva rohanom... bárhova integetni fognak vagy inkább üldözni?
- Csupán szófordulat volt. - mosolyogtam lemondóan. - Csak... úton vagyok egy kis ideje... - van akinek kis idő lenne. - És teljes mértékben abban se vagyok biztos, kit is követek... - A kis édeseim nem biztos, hogy örülnének a macskáknak. Vajon ki enne meg kit? Féltem, ez nem csak a görényeim számára lehet kérdés. - És a "cicabarát uzsorás nénin" kívül nincs is lehetőség szállásra? - kérdeztem. Élt még bennem a remény, de ahogy egyre közelebb értünk a... ahhoz a valamihez, ahová tartottunk, úgy adtam le az igényeimet is. Talán... ha inkább a paranoia változatos megjelenéseiről írnék... mondjuk egy sötét erdőben... vagy a növények pszichológiájáról...

- Értem... - mondtam, bár nem voltam meggyőzve igazán.- És azt követi, aki kivezeti ebből az útvesztőből. Mellesleg nem mintha én többet tudnék önről. - És lám, mégis hátat fordítottam neki, a jó szándék jeleként.
Vajon talán tényleg sértőnek éreztem az utóbbi pár percben a modorát? Mindenesetre az nyugtatott, hogy amennyire tudhattam Yuurei legalább jobban szórakozik. De talán nem is kéne ennyire kemény lennem ezzel a nővel, legalább így sem merülök el az emlékek és önmarcangolás ragadós iszapjában amíg rajta bosszankodok.
- Hát tetőt talál eleget a feje fölé az biztos, és még nagyon keresnie sem kell. Már csak az a kérdés mennyire süvít át rajta a szél.

A bölcsessége, akár egy ezerévesé, csupán az esze nem vág már olyan gyorsan, fintorogtam. Csodálatos fejezet lesz belőle... a kor és a bölcsesség nem függ össze, vagy... séta az erdőben, avagy hogyan ölesd meg magad egy vámpírral. Az ő büszkesége az én balítéletem.
- Tulajdonképpen a vérfarkasra utaltam, mint "akit követek", de ha szóba került, valóban nem tudok sokat magáról. Jelenleg beérem, annyival, hogy nem ölt meg és egy fényes pont felé vezet, amiről fél órája még csak álmodoztam. - A májamat eladnám egy üveg vodkáért... és hivatkozhatom arra, hogy felmelegít. És remekül ég. Szent ég! Világosságot a piáért? Még mint nem, akkor már inkább sötétben iszom!

- Hmm... nos, ez esetben ez így még érdekesebb... - és nem kívántam többet mondani. Talán a hangomból így is hallatszódott. Követ valakit, és azt sem tudja kicsoda? Felfoghatatlan! Pedig a szavaiból ítélve fontos volt számára, azt hittem valami személyes. Amatőr...
A további úton egy jó darabig szótlan maradtam. Nem hittem volna, hogy valaki így felbosszanthat pár szóval. Valójában viszont nem tudom mi volt igazán az, amit kiváltotta belőlem. Talán csak maga a személye volt? Még a végén az is kiderül, hogy a társaságával az éjszaka nem is volt hozzám olyan kegyes, mint elsőre gondoltam. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Megálljt parancsoltam az ilyen gondolataimnak. Hirtelen úgy éreztem elvetettem a sulykot kissé.
- Nem sokára ott vagyunk... - közöltem csak úgy mellékesen tájékoztatásként.
//Belváros - A kocsma//

Valamivel sikerült felbosszantanom a férfit... érdekes. Gondolatolvasó lenne? Hú... az mekkora flash lenne. Már ha számítana. Ha hallotta, amit gondoltam... kár lenne az utolsó perceimet filózással tölteni. Ha meg nem hallotta... akkor is kár az utolsó perceimet ezzel tölteni. De, ha már én nem is vacsorázhatok, legalább... akadjak a torkukon!
Persze... lehet, hogy velem van a baj. Rég ittam már és akkor is csak valami lágyat. Valami... női pia. Martini meg rum keverék...
Bólintottam, mikor megszólalt. "Nem soká" Neki vagy nekem? Mert itt nem mindenki vérszlopáló hallhatatlan. Nekem speciel már fájt a lábam. El is estem, ha nem rémlene, grimaszoltam a férfi hátának. És nincs fölös 20 évem, csak mert neki az kis idő. Ha Mexicóba megyünk, legalább tequilát vinnénk! Hátha nekik elfogyott.

//Belváros - A kocsma//