by Josh Bonham Szer. Ápr. 25, 2012 6:35 am
- Nem suttogok - emeltem meg kicsit a hangom, de valahogy az volt az érzésem, hogy felslegesen.
Én nem vagyok az a túl ideges típusú ember. Láttam még otthon, hogyan vezetik az öreg sofőrök azokat a monstrum nagy buszokat. Tőlük tanultam meg a legjobb túlélési technikát - csak mindent szép sorjában, lassan, de biztosan. Ja, és apámtól is tanultam valamit a hasonló esetekben: vagy a pálinka, vagy a hideg víz mindenre orvosság.
Egy gyors mozdulattal a földre segítettem a falfehérré sápadt anyót. Persze, csak feltételeztem, hogy sápadt, ugyanis a mindenféle kencétől az arcának egészen biztosan nem az eredeti színe látszott. Vagy ez inkább zöld? De a térdei még azután is remegtek, hogy a ZIL tövében ücsörgött, úgyhogy kétségem se volt afelől, hogy valami nincs rendjén. Tehát fogtam a csapot, és a megfelelő módon hozzá szorítottam az ujjamat.
- Ezt egyrészt azért, hogy észhez térj, másrészt meg azért, mert elverted a kutyámat - motyogtam, de ahogy elnéztem, úgyse nagyon hallott semmit. Egyik lábamról a másikra álltam, s közben fohászkodtam, hogy mihamarabb magához térjen. Amikor láttam, hogy egyelőre nem fog elhalálozni, rohamtempóban irányoztam meg a kertszéli budoirt.
- Csak egy fél perc, nehogy addig elájulj! Ha hallasz, mondd el, mit ettél, ami ezt csinálhatja veled! - kiabáltam.